dob

Az egyik legújabb felfedezésem a lábam és a lábdobpedál közti intim viszonnyal függ össze, illetve azzal, hogy az egyszer a youtube-on már meglelt hasznos videókat sürgősen el kell menteni a kedvencek közé. Ami még így se garantálja, hogy a legközelebbi alkalommal is meglesznek.

Igazából ezért nem tudom a számomra legtöbbet segítő videót belinkelni, pár hónap elteltével ugyanis sehogyse találtam rá. Eredetileg ugyanis az egy lábdobpedálon való duplázáshoz próbáltam meg oktatófilmet, illetve inspirációt meríteni az online galériában. Rengeteg videót néztem végig, jellemzően azokat, amelyeknek nem a bravúroskodás állt a középpontjában, hanem a lassú szemléltetés. Ezek között is alapvetően két különbözőt találtam: az egyiken a láb a pedálon előre-hátra mozog (slide), a másik típus pedig az ún. heel-toe method képviselőié, akik talpa a pedál egy konkrét pontján marad, azonban lábfejük hullámmozgatásával bírnak igen nagy sebességet kicsikarni magukból. Mindkettőt kipróbáltam a zajkeltetőben, az utóbbi volt számomra szimpatikus.

Korábban a lábdobpedálon pipiskedve, folyamatos spiccben tartva lábamat ütöttem a hangokat, ez azonban az egymást követő tizenhatodoknál nagyon fárasztónak bizonyult, ennélfogva a pontosság is elég rapszódikusan változott.

A videók megnézését követően az első zajkeltetői élmény akkor ért ezzel kapcsolatban, amikor lábamat teli talppal a pedál alsó kétharmadára helyeztem, úgy, hogy a dobverő a lábdobbőrhöz feszüljön. Ebből a helyzetből emeltem fel a sarkam, amit utána egyszerűen csak visszaejtettem a pedálra. Csodával határos módon, az ütő először eltávolodott a bőrtől, majd ismét visszacsapódott rá - ismerős jelenséget idézve ezzel elő: a lábdob ugyanis megszólalt.

A sarok felemelésekor nem a lábujjakkal, hanem a közvetlenül mögöttük található párnás résszel nyomtam le a pedált, majd újra leejtettem a sarkamat, ami így már két hangot eredményezett. Ezt ismételgetve azonban még nem tizenhatodokat, hanem csak vérszemet kaptam a nagyobb sebességre. Ahol az a probléma fogadott, hogy a metronóm negyedes pittyjelére nem négy, egymástól azonos időbeni távolságra lévő hangot hallottam (tu-tu-tu-tu), hanem olyan érzésem volt, mintha a Keleti pályaudvar peronjára csöppentem volna: tutu-tutu. Ami nem ugyanaz.

Így hát a sebességet levittem ötven bpm-re, és emlékeim szerint mintegy két hétig el se hagytam. Ez idő alatt persze, mindent átállítottam a dobcuccon, ami csak létezik, ezek közül a lábdobpedál rugója maradt azóta is változatlan: rugója most is maximálisan be van feszítve, ugyanis, úgy tapasztaltam, hogy a feszes rugó inkább segítségemre van, lábam a folyamatos mozgatás ellenére tizedmásodpercekre ugyan, de meg tudom pihentetni.

Igazából a lábfejjel ugyanazt a mozdulatsort végzem, mint amit a lábcinen játszok a kezemmel: az alábbi - korábban már belinkelt - videóban talán valamennyire kivehető ez. Az az egész alapja, hogy egy mozdulattal két hangot "viszünk" be.

A lábcinen folyamatos tizenhatodokat játszva próbáltam meg összekapcsolni a kezemet a lábammal: amikor a kéz a cinen az alsó pozícióban van (a nyolcadok helyén), akkor a sarkam is mindig lent van. A két nyolcad közti tizenhatod esetében, amikor a kéz a lábcin tengelye felé kerül, a lábfej is ugyanazt a mozdulatot végzi a pedálon. Ezzel eljutottam oda, hogy - bár nem feltétlenül mindig - de a lábdobon ki tudok csikarni tizenhatodokat 80 bpm-en. Persze, van még hova fejlődni.

Bár titkon remélem, hogy a lábamban az izomláz a lábpedál huzamosabb használata miatt van, sejtem én, hogy inkább a svéd ipar egyik remekének a harmadik emeletre való felcipelése lehet a hunyó a dologban, amire sajnálatos módon négy részletben kellett sort keríteni.

Ugyanakkor az előbbi ok-okozati összefüggés se lenne teljesen földtől elrugaszkodott. A dobolás szerintem az összes fitnesz- és biomacsó-gépet kenterbe veri, a tizenhatodok játszása 90-es bpm-en duplázópedállal és szextollákkal körítve elég hamar felfűt engem, nyilván én vagyok a nyüzüge. Viszont nem kell hősugárzó a zajkeltetőbe, ami azért jelentős könnyebbség így télvíz és világválság idején.

Mindenesetre rákerestem, és egy általam "Napi betevőnek" fordított oldalon meg is találtam a választ. Mint írják, egy átlagos testsúlyú ember 261 kalóriát dobol le magáról óránként, katt ide: www.thedailyplate.com/fitness/exercise/playing-the-drums. Némi kételyt ébresztett bennem, hogy például a háztáji kisállatok - magyarul: baromfi - etetése során ugyanezen oldal tanúsága szerint ennél két kalóriával több jön le az emberről: www.thedailyplate.com/fitness/exercise/animal-care-feeding-small-farm-animals. A kocogás ezzel szemben már 653 kalóriát éget el óránként az átlagos súlyú főemlősről (www.thedailyplate.com/fitness/exercise/jogging).

A szkepticizmusomat még tovább fokozta, amikor SI-be átszámoltam, ami ezen az oldalon "átlagos testsúlynak" számít: 66 kiló lett a végeredmény. Lehet, hogy a bioéletmód ide vezet.

Két kérdésre mindenesetre nem kaptam választ: találkoztak-e már a honlap szerkesztői valaha hétköznapi értelemben vett átlagos súlyú emberrel, illetve láttak-e már az alábbihoz hasonló dobolást? (Kétlem ugyanis, hogy egy-egy ilyen szám eljátszásához azonos energia kellene, mint pár tyúk megetetéséhez. Persze, minden elismerésem a gazdáknak.)

(The Exploited: Beat the Bastards)

Néha eljön az ideje az örömzenélésnek is. Ez persze, mindenkinél mást jelent, nálam, kezdőként, tényleg nagyon-nagyon mást. Pár hónapja a dobiskolában valaki lekottázta nekem a Yeah Yeah Yeahs Sealings c. számát. Ez került elő a hétvégén két adag triola gyakorlása közben, úgy, hogy a második adagra már nem jutott idő. A fentiekben ezt - jobban mondva, az egésznek csupán az intróját - próbáltam meg összeszedni, az ismétlőjeleket kéretik figyelmen kívül hagyni.

Az eredeti szám sebességét 70-80 bpm közöttire becsülöm, a játékot nyolcvanon kezdtem, majd gyorsan megalkuvó lettem: elrendeltem a sebességkorlátozást, bőven elég lesz, ha ez 60-on megy.

Nem ment. A dobos Brian Chase életművének ezen a pontján megtorpanva így kénytelen voltam még tovább dobálni sárral az egómat, hiszen az eredetileg nyolcadok helyén ülő cinekkel nagyon megkeveredtem. A számomra technikásnak számító részek - gondolva itt különösen a második és a harmadik ütemre - nagyon begyorsultak: ebben a két ütemben a cinek helyét illetően bármilyen véletlengenerátort csúnyán megaláztam volna. Ezért úgy döntöttem, hogy - a fenti kottatöredékkel ellentétben - minden tizenhatodot megpróbálok kijátszani a cinen, amit így egyfajta szamárvezetőnek használtam. Ez lett belőle:

Mindenesetre, izgatottan várom a mai napra rendelt zajkeltetői élménycsomagot, hogy kiderüljön: sikerül-e eljutni odáig, hogy csak a nyolcadok helyén legyenek a cinek. A 70-80 bpm pedig, azt hiszem, még várhat a sorára.

A fehérköpenyes stressz nagyjából azt jelenti, hogy a delikvensen konkrét fiziológiai elváltozások következnek be egy egészségügyi alkalmazott láttán: ilyen az, amikor például a vérnyomás pusztán attól megemelkedik, hogy az orvos meg akarja mérni. Vannak tehát pszichológiai tényezők, amelyek ennek mintájára befolyásolják a dobolni tanuló főemlős működését is, legalábbis, az enyémet biztosan.

Az egyik pont akkor van, amikor éppenséggel nem kell dobolni. Ez pedig a szünetjel. A leginkább egy kukachoz - vagy inkább makrofághoz - hasonlító valami roppant alattomos, egy tudatalattit támadó vírussal lehet talán leginkább párhuzamba állítani, már ha lenne ilyen. Pedig van.

Ha a szünetjel történetesen a lap alján van, már az oldal tetején előre félek tőle, és ahogy közeledek az ominózus ponthoz annál kényelmetlenebbül érzem magam: feszengeni kezdek a széken, kínosan ügyelek a tartásomra, kihúzom magam, legszívesebben a homlokom is megtörölném, már ha lenne mivel. Kezdetben - egy éve - a nyolcad szünet váltott ki ilyen tüneteket, aztán következett a tizenhatodé, most meg a trioláé.

A másik stresszforrás az idegenek jelenléte volt, ez a fóbia gyakran még most is nálam vendégeskedik. Kezdetben még a dobtanárom is ebbe a kategóriába tartozott. Minden alkalommal úgy éreztem, hogy mindenki csak arra vár, hogy hibázzak, tágra nyílt hallójáratokkal figyelik, mikor ütök "luftot", vagy éppen a szünet helyére egy hangot. Vagy bármi mást teszek, ami hiba.

Szintén ehhez kapcsolódik, hogy nálam a 70-es bpm számít vízválasztónak. Ahogy leggyakrabban ötvenről, de néha negyvenről ötösével növelve a sebességet kúszok felfelé a metronómon, itt érzem először igazán, hogy a történet abszolútértékben is begyorsult. Mert a 65 nyilván relatíve gyorsabb a 60-nál, de a 70 az valami egészen más, aminek elérése ismét csak óriási koncentrációt igényel, és igen: újabb hibalehetőséget jelent.

Biztos van több fóbiám is, mindenesetre ezek a leggyakoribbak, kitartó gyakorlással talán kicsit hátrébb húzódnak az életemből, és hagynak dobolni. Talán valamelyik ismerős Nektek is?

Jövő év végéig kíván mindent kihozni magából és együtteséből Chris Martin. Aztán szerinte az egészet úgy abba is lehetne hagyni, ahogy van. A Coldplay - mert róluk van szó - nem hisz a szüneteltetésben, ebben egyébként igazuk is lehet. Hiszen az újra felmelegített párkapcsolatok - így egy együttes is - a kajához hasonlóan csak a nagyon kiéhezetteknek szereznek pillanatnyi örömet, ezt a kezdeti érzést azonban lassan felváltja a felismerés, a szakítás igazi oka: milyen rágós is a menü valójában.

Ez a Martin gyerek 31 évesen nyilatkozza ezt, filozófiájuk feltételezhető alapja, hogy amíg van hajuk, és nadrágjaikba is beleférnek, addig kell zenélni. Egy valamire azonban bizonyosan nem volt tekintettel. Pontosabban, valakire. Rám.

Mert mit gondoljon ezek után a magamfajta későn érő 32 (és fél) éves doboscsökevény, aki igazából még javában csak a bemelegítésnél tart, és koncerten is legfeljebb nézőként vett részt? Ugorjak, ne ugorjak?

Mert mások nálam fiatalabban már abba is hagyják, amibe én még csak bele se kezdtem. Tévedés ne essék: a Coldplay feloszlásával - amennyiben ez tényleg megtörténik - valószínűleg még nem következik be automatikusan a világvége. Talán koromból adódóan se gyűjtögetek tőlük autogramokat, és nem is akarok úgy kinézni, mint a zenészek bármelyike, annak ellenére, hogy a budapesti koncertjükön igenis ott voltam. És a kocsiban hazafelé menet se őket hallgatom.

A hír nettóértéke úgy önmagában ütött meg. Nem tudom, ki hány éves korban kezdett el zenélni, mindenesetre a magyar férfilakosság hatvanegynéhány éves életkilátásait ismerve, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy a próbaterem és a temető között egyáltalán van-e még állomás.

Mondjuk, egy-két koncert még igazán beleférhetne. A matuzsálemek léte erre is jó. A hírforrás Daily Express a The Rolling Stonest, a The Who-t hozta fel példaként: érthető, hogy a Coldplay nem akar ilyen nemzeti műkinccsé válni. Én inkább Johnny Rottenre, és zenekara megmaradt tagjaira gondolok, köztük a dobosra. Meg arra, hogy dobolni jó.

Vén faszok, hagyjuk a kapuzárási pánikot, gyerünk dobolni!

Igen, elhatároztam, hogy a nyilvánosság elé lépek. Viszont nem a szexuális identitásomat, esetleges kisebbséghez tartozásomat szeretném a közönséggel megosztani: a triolák gyakorlásáról van csupán szó. A mellékelt klip tegnap készült a cégtől kölcsönvett kamera és egy állványként használt törött dobszék segítségével 80 bpm-en. Helyszín: a zajkeltető.

A triola magyarul azt jelenti, hogy a metronóm minden egyes pittyére jut egy ütés, ezt azonban a négynegyedes tizenhatodokkal ellentétben nem három, csak két hang követi. Az összesen három hangnak időben egyenlő "távolságra", szépen elosztva kell(ene) egymástól lennie.

A videón két ütem folyton ismétlődik: az első ütemben a triolák mindegyike reményeim szerint hallható - és látható - a kísérőtányéron, azonban első és utolsó hangjaik a lábdobon, vagy a pergőn is megszólalnak. A második ütem annyiban változik, hogy a középső hang helyén a kísérőtányéron is szünet van. Legalábbis, ez volt a szándékom.

Minden, az előbb leírt dupla ütem után egy ütemnyi kalandozás jön a dobokon. Az elsőnél két triola a pergőn, újabb kettő a felső tamon, a másodiknál az első triola a felső tamon kezdődik, a harmadik triola pedig az állótamon, a többi hang a pergődobra kerül. A harmadik esetben az első és a harmadik triola a pergődobon, a második és a negyedik triola pedig a felsőtamon "játszódik". A negyediknél az első triola az állótamon, a második a pergőn, a harmadik a felső tamon, a negyedik ismét csak a pergőn hallható. Az ötödik gyakorlattól kezdve pedig egyszerűbb leírni a gyakorlatokat, mint körülírni. (A könnyebb áttekinthetőség kedvéért a tamokat rövidítettem, az állótam á.tam, a középsőtam k.tam, a felsőtam pedig f.tam lett.) Íme:

pergő-pergő-fel.tam, f.tam-á.tam-á.tam, pergő-pergő-f.tam, f.tam-á.tam-á.tam

á.tam-pergő-pergő, f.tam-pergő-pergő, á.tam-pergő-pergő, f.tam-pergő-pergő

pergő-pergő-pergő, pergő-f.tam-f.tam, pergő-pergő-k.tam, k.tam-á.tam-á.tam

pergő-[szünet]-f.tam, [szünet]-pergő-pergő, á.tam-pergő-pergő, f.tam-pergő-pergő

pergő-pergő-pergő, pergő-pergő-pergő, f.tam-[szünet]-k.tam, [szünet]-á.tam-[szünet]

pergő-pergő-lábdob, f.tam-f.tam-lábdob, k.tam-k.tam-lábdob, á.tam-á.tam-lábdob

á.tam-f.tam-lábdob, á.tam-f.tam-lábdob, á.tam-f.tam-lábdob, á.tam-f.tam-lábdob

pergő-f.tam-lábdob, á.tam-f.tam-lábdob, pergő-f.tam-lábdob, á.tam-f.tam-lábdob

Mondanom sem kell, hogy a szünetet tartalmazó gyakorlatok voltak számomra a legnehezebbek, az utolsó három pedig nagyon szokatlan, hiszen a lábdob nem a triola elejére, hanem a végére kerül. És, reményeim szerint, ugyenez a gyakorlatban, gyenge interpretálásomban így fest:

(Ezúton hívom fel mindenki figyelmét, hogy a látott videó nem oktatófilm, csak egy kezdő szárnypróbálgatásai.)

Görnyedt testtartásban, vagy úgy hátradőlve, hogy azt akármelyik, a szörfdeszkáról épp leesni készülő sportember megirigyelhetné, ülök a széken. A kettő között ingázva pedig sokszor hiányolom lovasmúltam korai kiteljesedését. Hiszen ültem én lóháton, azt hiszem eddigi pályafutásom alatt kétszer is: egyszer még a fóbiáktól mentes boldog gyerekkorban, másodszor a középiskolában, akkorra viszont már kifejlett tériszonyom volt. Kár.

A fentebb vázolt két pozíció egyike se kedvez túlzottan a dobolásnak: a görnyedtséggel az a baj, hogy megfájdul a derekam, és egy kis idő múlva férfiasságomnak mintha nyoma se lenne. Ez a fajta helyi érzéstelenítés a bicikliről legalább ismerős volt. Ráadásul, nyüzüge porhüvelyem épsége miatti tudatalatti aggódás eredménye, hogy a dobverőkkel se úgy bánok, ahogy kéne, a határozott ütéseknek nyoma sincs. Ebben a helyzetben értelmet nyer, hogy az ember arcberendezésén párosával helyezkednek el az érzékszervek. Ha ugyanis az egyiket sikerül kiütni, még mindig marad egy. De mi van, ha addigra se sikerül a megfelelő testtartást elsajátítani? Akkor már nagyon nagy a tét.

A túlzott hátradőlés ugyan kíméletesebb az ágyékkal, de a dobolásnak ez sem kedvez. Hiszen a zajkeltetőben a kétméteres falvastagság csak-csak megállít, amikor a szék már nem tud, de mi lesz fal nélkül?

Mindenképp kéne tehát a lovaglótartás, az egyenes hát, amire - korábbi gyakorlás híján - tudatosan kell koncentrálnom. A dobolásnak tehát határozottan kedvez a lovaglás, hiszen épp elég számolni az ütemeket, meg hogy helyesen áll-e a kezekben a dobverő, hogy csak két példát említsek. A többieknek még a testtartásra is oda kell figyelniük. Így nekem is.

Lovasok előnyben. Nekik üzenem: irány a legközelebbi dobtanár, hiszen a nehezén már majdnem túl is vannak!

A dobos workshopokon nem csak egymás cuccait lehet kipróbálni, hanem mások betegségeit is. És még azt mondja valaki, hogy dobolni nem veszélyes.

Az E.T. c. örökérvényű film katarzisa előtti pillanatokban volt valószínűleg látható hasonlóan légmentesen lezárt ingatlan, mint amilyen novemberben Angliában készült a helyi ÁNTSZ jóvoltából. A divatos szóval workshopnak helyet adó kecóban töltött időt követően nyolc dobos közül hét tünetmentes - és életben - maradt, egyikük azonban meghalt.

Mint kiderült, halálát egy Afrikából importált állatbőr okozta, ami lépfenével fertőzötten érkezett a szigetországba. A hivatalos indoklás szerint a fertőzött bőrön játszó dobosok nem annyira vannak kitéve a megbetegedés veszélyének, inkább azok, akik a dobokat készítik.

Ennek látszik ellentmondani egy 2006-ban meghalt skót dobos esete, aki a jelentés szerint akkor fertőződött meg, mikor szintén egy workshop keretében játszott, vagy legalábbis, hozzáért a Nyugat-Afrikából érkezett, lépfenével fertőzött ütőhangszerekhez.

A lépfene általában az állatokat sújtja, ezt követően az állattartással foglalkozók, illetve a húsukat fogyasztók kerülnek sorra, mindenesetre nagyon fertőző. Nagy-Britanniának meglehetősen szigorú szabályai vannak az importálást illetően, ez alól az állatbőr se számít kivételnek. Magyarországon is többen foglalkoznak afrikai (és más) dobok készítésével, erre a kockázati tényezőre épp ezért nem árt odafigyelni. Tényleg, honnan valók az ezekre kerülő bőrök? Hiszen az eredeti afrikai hangszerhez hasonló hangzás utáni vágyakozás azt is jelentheti, hogy a ráfeszített bőr is az eredeti hangszeren használthoz hasonló legyen. Leginkább pont olyan.

Ismét külföld, ezúttal munkaügyben. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, én a magam részéről a kollégák szeme láttára nem szívesen kezdeném kipakolni a gumilapot és tartozékait, beleértve a dobverőket egy repülőtéri biztonsági vizsgálat során. Mert az is biztos, hogy egy pergőállvánnyal nem lehet büntetlenül átsétálni az ellenőrző kapun. Hiszen könnyen belátható, mit lehet egy állvány nem rendeltetésszerű használatával ártani a légiközlekedésnek. Egy valóságos tömegmészárlás potenciálja rejlik benne, elvégre fémszerkezetéhez képest megmosolyogtató műanyag játéknak tűnik egy bicska vagy fogkrémtubus is: a terrorcselekmény gyanúja tehát kézenfekvő. A raktérben viszont megsérülhet, ez a verzió ezért kiesik, különben is arra törekszem, hogy ne legyen feladnivaló poggyászom.

Úgyhogy itthon maradt, négy napot csökkentett üzemmódban töltöttem el. Természetesen, történt már ilyen korábban is, ami azonban nem feltétlenül jár negatív következményekkel, és itt nem csak bunkerbeli szomszédaim megkönnyebbült fellélegzésére gondolok. Elutazásom előtti este 70 bpm-en kíséreltem meg a triolákat játszani, a korábbi 65-ről emelve meg nagy merészen a sebességet. Nem véletlenül.

Kellemes emléket őrzök ugyanis a lábcinen játszott egykezes tizenhatodokkal kapcsolatban, ahol sokáig az egy csuklómozdulattal bevitt két ütés sehogyse akart összejönni. Aztán volt egy kis szünet, pár nap kihagyás, és érdekes módon utána egyszer csak ment. (Persze, ez relatív, hiszen mindig úgy érzem, minden ütésem számos kívánnivalót hagy maga után.)

Hát, ilyesmiben reménykedek most is: a tanult anyag érik, érlelődik az agyban, amíg egyszer csak a felszínre nem jön, mint a jég alatt áttelelt vízihulla tavasszal.

Két szitokszóval nem árt egy kezdő dobosnak tisztában lenni, mert a velük fémjelzett jelenséggel sűrűn találkozik majd: a proaktív és a retroaktív interferenciáról van szó. Az első azt jelenti, hogy egy régebben megtanult gyakorlat megzavarja az újabbak elsajátítását, a másik ennek épp a fordítottja: az újabb gyakorlat zavarja a korábban tanultak felidézését.

Tulajdonképpen, majdnem mindegy, melyik történik meg velünk, mindkettő nagyon frusztráló tud lenni. A jó hír, hogy a jelenségnek van ellenszere, mégpedig legalább kettő: az egyik a lassú sebességen gyakorlás, a másik a mérőütés.

Az elsőhöz nem sok magyarázatot kell fűzni: minél alaposabban begyakorolunk egy mozdulatsort kis sebességen, úgy csökken az esélye annak, hogy egy később megtanult tananyag belekontárkodik korábbi munkánkba. Ha mégis megtörténik ilyesmi, egy kicsit fel kell állni a dobtól, tartani egy pár perces szünetet, majd újra megpróbálni.

A mérőütés használatát kezdőknél nem feltétlenül szokták szorgalmazni, pedig jó dolog. Természetesen, nem akkor kell elsajátítani, amikor életünkben először ülünk a dob mögé. Még akkor se kell rögtön, ha a metronóm bejön a képbe, én a magam részéről úgy emlékszem, hogy pár hónap gyakorlás után kezdtem el tanulni a használatát. Mert mi is ez?

Balkezesek a jobb sarkukkal, jobbkezesek a ballal ütik a negyedeket. Tehát, minden negyednél saját magunk számára adunk egy hangtalan jelzést, ami elsősorban nekünk segít abban, hogy tartsuk a sebességet, és lehetőség szerint minél pontosabbak legyünk. Magyarán: ha a metronóm negyedenként "pittyeg", akkor minden egyes "pittynél" sarkunk is ráüt egyet a lábcin-pedálra. Lábunk ugyanis eközben a pedálon marad, legalábbis, így érdemes a mérőütést megtanulni.

Hogy jön ez ide? A mérőütés nem csak a negyedeket jelzi számunkra, hanem azt is, ha valami nem megy: ha a mérőütés nem pontosan a negyed helyére esik, vagy a kelleténél többször adunk mérőütést, érdemes a sebességet addig csökkenteni, amíg minden a helyére nem kerül. Ne ijedjünk meg, ha ez csak 40 bpm-nél valósul meg: ha csak így megy, innen kell kezdeni a mozdulatok begyakorlását. Ez nem ciki, legfeljebb csak jól előkészítjük agyunkat a nagyobb sebességre. (60 bpm-nél gyorsabban viszont nem szoktam kezdeni egy új gyakorlatot, leggyakrabban 50-en, de a triolák esetében negyvenre is lementem.)

Ti hogy csináljátok?

A hozzám hasonló kezdők frusztrálására mindenképp. Doboltál már 92 órát egyfolytában? A youtube-on barangolva úgy tűnik, ez a jelenlegi világrekord, amit az elkövető, Link Logen már többször megjavított. Mindenesetre, van egy diszkrét bája annak, ha valaki önmagával áll versenyben. Igaz, zajkeltetői magányunkban minden alkalommal mi is ezt tesszük. Ennyi hasonlóság feltétlenül van a videón látható dobossal. Bevallom, én óránként szoktam szünetet tartani. 

Gyorsaság tekintetében állítólag az alábbi videón látható Tim Waterson viszi el a pálmát, már ami a duplázópedál használatát illeti. Akárhányszor visszanéztem, nem tudtam kivenni az angol szövegből, hogy tulajdonképpen hány ütést vitt be egy perc alatt. Feltételezem, valahol ezer fölött kellett lennie. Sebaj, majd Ti megmondjátok. Bevallom, nekem percenként csak 360 jön össze, talán annyi se, és nem a lábdobon (90 bpm-en, tizenhatodokat játszva).

De mihez kezd egy kezdő dobos az ilyen típusú videókkal? Az egyik eshetőség, hogy azonnal magába zuhan, és abbahagyja a dobolást.

A másik - inkább ajánlható alternatíva - az, hogy a helyén kezeli a dolgot. Gyanítom, hogy a sebesség nem minden: a videón a világrekorder is inkább egy triatlonbiciklistára emlékeztető pózban csinálja mindezt, biztos nagyon profin, számomra kicsit természetellenesen. Hiszen nincsenek fillek, miért is lennének? Elvégre dobverő sincs a kezében. A közönség ujjong, hiszen ők ezért mentek oda, de elég sajátos hangulatú koncert lenne, ha ennyi lenne a dobos hozzájárulása a zenéhez. Bár én mondjuk nagyon szeretem a lábdobot.

Maradnak hát a kedvenc zenekarok dobosai, akik inkább inspirálnak, mintsem frusztrálnak engem. Pedig őket se tudnám eljátszani, de minden kigyakorlott mozdulatsor után úgy érzem, közelebb jutottam hozzájuk. A próbateremből hazafelé pedig a kocsi CD-jében mindig ott vár a jutalom. A magam részéről persze roppant elégedett lennék, ha például Jimmy Chamberlin játékát sikerülne csak egy kicsit is megközelítenem. Ti hogy vagytok ezzel, titeket ki inspirál? Engem mostanában Jimmy szokott, hallgassátok csak: 

Divatos kifejezés lett ez a világválság, ami a blogok íróit saját elmondásuk szerint is személy szerint utolérte. Valaki a konyhában, mások a buszon, megint más az iwiw negatív számmal jelölt rendszerüzenetei között ismert rá. Én a legutóbbi dobórán.

Vasárnap délután 13 és 14 óra között történt, enyhén felhős időben, a szobában ment a fűtés, a lábdob velem átellenes bőre a konvektor szomszédságában éppen dehidratálódott. Valahogy nem tudtam sajnálni. A pszichológusok villanófény-emlékezetként utalnak a jelenségre: bizonyos dolgok szinte belénk fényképeződnek. Élénken emlékszünk például arra mit csináltunk éppen akkor, amikor meghallottuk a Columbia űrsikló katasztrófáját, a World Trade Center elleni támadást, éppúgy, ahogy a személyes életünket befolyásoló fontos eseményekről értesülünk: egy hozzátartozó haláláról, egy álom visszacsuklásáról a tudatalattiba. Vasárnap derült ki, hogy nem tudok dobolni.

Ebben persze semmi meglepő, újszerű információ nincs, elvégre ezt eddig is gyanítottam. A helyzet az, hogy bő egy éves gyakorlás során kottából gyakoroltam a negyedeket, a nyolcadokat, a tizenhatodokat, először egy kézzel, majd váltott kézzel a cinen, legutóbb pedig épp a triolákkal ismerkedtem. Jó néhány gyakorlóóra fért el ebben az egy évben. Egy valamiről elfeledkeztem: a zenéről, a többi hangszer és a dob kapcsolatáról.

Tanárom egy eredetileg dobot tartalmazó szám dob nélküli verzióját rakta be a CD-lejátszóba, és megkért arra, hogy doboljak rá valamit. Nem ment. Ekkor már gyaníthatott valamit, hiszen a korábban gyakorolt Oasis szám sajátos interpretálásomban úgy festett, hogy a lábdob helyét nem ritkán a pergődob vette át, és fordítva. Majd jött a naív kérdés: "Honnan tudod, melyik hova kerül?"

"Hát érzem." Mármint ő. Én meg nem. Mint mondta, még senki nem volt a praxisában, aki erre ne érzett volna rá. Csak valakinek ez három hónapig tart, másnak fél évbe tellik. Remélem, nem én leszek a kivétel.

Igaza lehet, nagyon cinkes lehet egy koncertet végigszámolni, úgy, hogy tudjuk, a 16. ütem után lesz majd egy beütés. Ha ez csak így megy, akkor az ember jó esetben dobos segédmunkás lesz, és nem dobos. Ráadásul, a számolás úgyse az erősségem, ahogy ezt a rendszeres olvasók is tanúsíthatják.

 Gyakorlatilag az alábbiakat kellene tudni egy tetszőleges számra ráütni (4/4, minden oszlop egy-egy nyolcadnak felel meg). Ismerős az érzés? Nektek rögtön ment?

A múlt héten szabadságon voltam, súlyosbító tényező az itthon maradt olvasók részére, hogy mindezt külföldön tettem. Ilyenkor pedig igazán húsbavágó a kérdés, hogy internetet keressen az ember és a blogját frissítja, vagy inkább gyakoroljon. Gyarló vagyok, az utóbbit választottam.

Viszont hogyan rakjunk be az autóba egy komplett dobcuccot, plussz a csomagokat? Mert nem kérdés, hogy el kell vinni a pergődobot, a felső-, a középső- és az állótamot, de ha már ennyit beraktunk, miért pont a lábdobot hagynánk itthon? A mellékelt képen mindez kicsomagolva látható a hotelszobában.

Kevésnek tűnik? Nem az. A gumilap felszínét négy egyenlő részre osztjuk gondolatban, az óraátállítástól megihletve ezt úgy írhatjuk le, hogy aszondja: 3 és 6 óra között a pergődob, 6 és 9 óra között az állótam, 9 és 12 óra között a középső tam, a maradék negyedben pedig a felsőtam foglal helyet. A lábdob és a lábcin pedálja átmenetileg egész jól helyettesíthető egy pár strandpapuccsal is.

A dobossá válás evolúciója során ugyanis legelőször az agynak kell megtanulnia dobolni. Ma kimentem a próbaterembe, mert voltak félelmeim, hogy a Bolzanóban begyakorolt paradiddle-töredék csepeli zajkeltetőmben az igazi akusztikus dobon katasztrofális eredménnyel működik majd. Persze, mehetett volna jobban is. De működött.

Ti hogy csináljátok, ha elutaztok?

Általában 1956 üzenetéről és jelenre gyakorolt hatásáról illik beszélni október 23-án kokárdás tömegek előtt, a rendőrkordon innenső oldalán. Ezért van az, hogy ez a bejegyzés nem október 23-án jelent meg.

Mert van, ami elvezetett 1956-hoz is. Ez pedig az akkori jelenben élő, forradalomban így-vagy-úgy résztvevők személye volt, akik a legfontosabb ellenséget mégiscsak legyőzték: saját testüket.

Mert minden emberben - és ez a jelen emberére éppúgy vonatkozik - túlbuzog az élni akarás, hiszen magunkról mindaddig elhisszük, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk, amíg ennek ellenkezőjéről meg nem győződhetünk. Ez persze általában egyszer történik meg egy ember életében, tipikusan a legvégén. Az élni akarás egyben azt jelenti, hogy a Freud összesből ismert ösztönlény középső ujjával folyamatosan bemutat a felettes énnek, aminek eredményeképp belénk ejakulálódik a felismerés: a faszt fogod te itt lelövetni magad, tűnés innen, irány a punci. Ennek ellenére történelmi tény, hogy a puncit mégis csak legyőzte a forradalom. Mert valakik legyőzték az ösztönlényt.

A próbateremben ugyanez játszódik le kicsiben, viszont annál hosszabb időtávon. Akar a fene 40 bpm-en gyakorolni, amikor a kedvenc zenék sebessége, amiket igazán játszani szeretnél, ennek minimum a duplájáról, de leginkább a háromszorosáról indulnak. Az ösztönlény azt mondja, meg tudod csinálni. De a helyzet az, hogy nem tudod, mert koszos lesz a dobolás, szmötyik lesznek benne, amit a dobosok - és ha nagyon gáz - a laikusok is simán meghallanak.

A kettő párharca tehát folyamatos: az ösztönlényt sokszor le kell győzni. Ötvenhatban is le kellett győzni, ahogy a zajkeltetőkben is folyton le kell győzni. Enélkül ugyanis nem lett volna ötvenhat, mint ahogy nem lenne egy jó dobos sem. De az örvendetes tény az, hogy igenis vannak jó dobosok.

Azt a tényt, hogy naponta több órára eltűnik egy betonbunkerben, önmagában véve lehet kedves figyelmességnek, vagy rossz gyakorlatnak tekinteni attól függően, hogy a hölgy párja távolléte alatt mennyire keresi más férfiak társaságát. Persze, ez sztereotípia, az objektív igazságot valószínűleg a blog egyik kedves hozzászólója fogalmazta meg:

"A dobosok a világ legkedvesebb pasijai. Egy csomót ismerek, de bunkó vagy agresszív ember egy sincs köztük. (bunkó gitárosokkal viszont teli lehetne pakolni a Csendes-óceánt...)
A férjem is dobos. :-)"

Első olvasásra is egyértelmű, hogy a hölgyet az elfogulatlanság legcsekélyebb vádja sem érheti. De a dobosokat vitán felüli kedvességükkel együtt mire lehet használni, amire a férfi nem többi képviselője nem képes?

A kérdést talán onnan célszerű megközelíteni, milyen változások mennek végbe bennük a gyakorlás hosszú évei során. Az egyik kétségkívül az, hogy a kezdők merev, görcsös, szinte az egész felsőtesttel bevitt ütéseit a későbbiekben felváltja a laza csukló, ami további kitartó gyakorlás eredményeképp az ujjakra is kiterjed: a profi dobosok gyakorlatilag két ujjal tartják a dobverőt, ami azért figyelemreméltó, mert elhajításuk nélkül képesek óriási sebességekre. Mindezt lehetőleg úgy, hogy minden végtag mást csinál.

Mire lehet tehát használni a fürge ujjakat és az egymástól függetlenített végtagokat a mindennapok során?

(A szexista bejegyzés látszatát is kerülve, a férfi olvasók azon gondolkodhatnak el, hogy ugyanezek a képességek nők esetében mit jelentenek számukra a zenehallgatás egyértelmű élményén túl. Mert ugyebár vannak dobos lányok, asszonyok is. Nem is akármilyenek.)

Vannak nők, akik kifejezetten szexinek tartják, ha egy férfin csak zokni van. Bevallom, számomra eleinte kissé furcsa volt, mikor a barátnőm nekem mondta ugyanezt. De előbb-utóbb ezen is túlteszi magát az ember.

Mint ahogy talán azon is, ha valaki mamuszban dobol. Hasznos dolog az interneten videókat kurkászni, sokat lehet belőlük tanulni. Legutóbb a lábdob duplázópedáljának használatához kerestem oktatóanyagot, az alábbi videó azonban nem kerülhette el figyelmemet. A nézettségi statisztikáit látva, úgy tűnik, mások is így voltak ezzel.

Gondoltatok például arra, milyen lenne már, ha egy punkzenekarban így nyomná a dobos? Sőt, képzeljetek el egy egész punkzenekart mamuszban. Megvan? Azt mindenki fantáziájára bízom, hogy a zenekar tagjaira képzeletében még egyenruhát is ad, vagy beéri azzal a tudattal, hogy a szemüveg mintájára a mamusz is öltöztet.

A videón látható srác a mamusz ellenére - vagy éppen amiatt? - meglepő lábgyorsaságról tesz tanúbizonyságot. Őszintén szólva, én cipő nélkül szoktam a pedálokat használni, bár sokkal rosszabb hatásfokkal. Valahogy így közvetlenebbnek érzem a kapcsolatomat a dobbal. Hülyeség? Nem tudom. A tél közeledtével a próba elején mindenesetre elég hidegek a pedálok. De azt is meg lehet szokni.

Ti hogy csináljátok?

Egy társasház életében nem sok nyomasztóbb dolog van annál, mint mikor az egyik lakót koporsóban viszik el. Ennél már csak az rosszabb, ha valaki egy nagydobbal a kezében rohangál a lépcsőházban. Márpedig ez történt a hétvégén.

Míg az első esetben a lakók előbb-utóbb meggyőzik magukat arról, hogy fajtársuknak így jobb, különben is sokat szenvedett, amúgy se tudnak a halál szomorú ténye ellen semmit se tenni, addig az utóbbira egyszerűen nincs mentség: a dob puszta megjelenése miatt úgy érzik, hogy ők fognak szenvedni, és ami még rosszabb, azt is érzik, hogy igenis tehetnek ellene.

Dobom tehát elköltözött, vissza a dobiskolába, annak ellenére, hogy jelenléte - és leginkább használata - a lakásban a szomszédokra kifejezetten jótékonyan hatott: egy-két próba elég volt ahhoz, hogy ritmusérzékük drámai módon kibontakozzon: a szünetekben kopogó tizenhatodokat lehetett hallani mindenhonnan. Legutóbb épp a bejárati ajtóm felől.

Ez több hónapja történt, és megadta a végső lökést: azóta nem merek leülni mögé és gyakorolni. Mindebben az egyetlen jó hír, hogy így a dobiskolában legalább lett egy balos dobcucc. Meg van a csepeli próbaterem.

A hétvégi költözést persze, másnap dokumentáltam, mivel az ilyen akciókat nagy elővigyázatosság mellett és sötétben célszerű egy társasházban kivitelezni. A célautó pedig egy Opel Astra Caravan. Így nézett ki hátulról (lábdob, felső és középső tam):

És oldalról (pergő, gumirozott cintányér és állótam, a jobb egy mögött, alatt látható szemétkupacot kéretik figyelmen kívül hagyni):

A képek jelentős logisztikai hiányosságokat tartogatnak még a kevésbé alapos szemlélő számára is. Adott esetben az erősítők, a gitárok nem tudom, hol férnének el. Na, meg a zenekar. Bár ők mennek majd BMV-vel: busz, metró, villamos. Nem mintha égető lenne a probléma. Az első igazi logisztikai kihívás előtt mindenesetre még sok egyéb - például zenei - kihívásnak kell eleget tennem a zajkeltetőben. De a kérdés adja magát: ki, hogyan és hova pakol dobcuccot? Mennyire befolyásolja a dobcucc a családi autó kiválasztását?

Le kell szögezni elöljáróban: nem vagyok tini. Későn kezdtem el dobolni tanulni, a kérdés az, mihez képest későn? Mert vannak ugyebár azok, akik dobosnak születnek. Ők egyszerű történet, csak a biológia fejletlensége miatt nem dobverővel a kezükben jönnek a világra. De ezt a hiányosságukat hamar bepótolják. Ők azok, akik tizenéves korukban - vagy korábban - a hozzám hasonló nagy melákok csodálatát és - mondjuk ki: irigykedését kivívják. Na, hozzájuk képest mindenképp későn kezdtem el dobolni.

Ők az úgynevezett csodagyerekek, akiket úgy osztottak szét a világban, hogy minden dobiskolára jusson belőlük egy-kettő. A sors azonban kegyes. Úgy adódott, hogy a csodagyerekek játékát szemlélő nagy marha melákok a bennük óhatatlanul kialakuló intenzív frusztráció-élményt megoszthatják egymással, ugyanis, belőlük is jut legalább ugyanannyi egy-egy dobiskolára, mint csodagyerekből. Azt pedig jó látni, hogy bár dobolni nem tudok, de legalább nem vagyok ezzel egyedül.

Velük lehet aztán megosztani a tényállást. Mert a csodagyerekek kis százaléka válik csodafelnőtté: annyira tehetségesek ugyanis, hogy nagyon nehéz őket vezetni. Ugyanis nem hagyják magukat. A kötelező kézgyakorlatokat, amiken én jó esetben is hetekig rágódok, nagy részük pikk-pakk letudja, és utána inkább saját örömére dobol. Az a kevés azonban, aki becsülettel végigcsinálja, klasszis dobos lesz.

A gonosz, irigykedő, nyálcsorgató nagy, marha melákoknak pedig ez az egyetlen esélyük: én ugyanis biztos vagyok abban, ha akár pár évvel korábban kezdem a dobtanulást, biztos nem lett volna elég türelmem a gyakorlatokhoz. (Most sincs elég, de akkor még ennyi se lett volna.) És mivel, ne feledjük, csodagyerek sem vagyok, a kettő kombinációja talán ismerős elegyhez vezet: a szar doboshoz. Vagy, ami ennél egy fokkal jobb, az egész dobtanulás abbahagyásához.

Mert - bár dobolni jó - a dobolás sincs gyakorlás nélkül. Ha az ember abban a meg nem erősített tudatban éldegel, hogy a gyakorlásnak előbb-utóbb meg lesz az eredménye, a komplexusok is csitulnak. És eljutunk oda, hogy az adott dobiskola nekünk rendelt csodagyerekét mindenféle rossz szájíz elcsöppenése nélkül, tátott szájjal tudjuk hallgatni. Ekkor leszünk képesek arra, hogy az odavetett köszönésen kívül beszélgessünk vele, és rávegyük a számára dögunalmas, de elkerülhetetlen rendszeres gyakorlásra.

Mert részben ez a nagy marha melákok küldetése a világ dobiskoláiban.

Az ajándékozást általában nemes, önzetlen gesztusnak tartom. Ez alól csak egy kivételt ismerek: ha közvetlenül a költözés előtti órákban kerül rá sor. Ajándékot ugyanis vissza nem utasítunk.

Tehát elfogadjuk. Ettől kezdve adott a kérdés: mit kezdjünk egy fél pár Paiste-lábcintányérral, egy duplázópedál kardántengelyével, illetve azzal az újkorában valószínűleg még az óramutató járásával ellentétes irányba forgatva megemelhető ülőkéjű klasszikus dobszékkel, ami az azóta eltelt néhány év során már csak forgóképességét őrizte meg, emelni azonban egy centit nem lehet rajta. Hacsak úgy nem, hogy alárakjuk a korábban szintén ajándékba kapott két guriga szőnyeget.

Mert majd csak jók lesznek valamire. A magam részéről semmit nem dobok ki, féltve őrzöm dobom - és mások dobjainak - minden elhasznált alkatrészét, mintha valamikor el kellene számolnom velük: a beszakadt lábdobbőrt, a szintén beszakadt, ám több ragasztószalagot, mint bőrt tartalmazó, kiszolgált perdődob bőrét is.

Valahogy úgy, ahogy elsőgyerekes szülők is mindent elraknak emlékbe: a kiscipőt, a pelenkázó-törülközőt, később az első kihulló tejfogat, ami mellé, jó esetben nem kerül oda az utána kinövő állandó fog egy iskolai verekedés következtében.

Ugyanígy nálam is megvan az első törött dobverő, amit csak azért nem tudok már pontosan beazonosítani, mert a másfél év alatt kettétört összes többit is elraktam. Hamarosan cserélnem kell a tamok bőrét is, de már látom, milyen jól megférnek majd a lábdob és a pergő bőreivel.

Eközben zajkeltetőm egyre inkább egy lerakatra kezd emlékeztetni. Ha el kéne költöznöm, magamtól semmit nem ajándékoznék el, mindent megtartanék kincseim közül, hiszen együtt küzdöttük végig az elmúlt jó pár hónapot. Olyan méltatlan lenne.

De vajon egyedül vagyok-e ezzel a bogarammal? Vagy a többség gátlástalanul "ajándékozgat" költözés előtt, amiket a hozzám hasonlók rendre befogadnak, hogy ki ne zökkenjen a dobos világ mindenkori egyensúlyi állapotából?

Stolzingi Walter, a frank lovag tulajdonképpen egy nő miatt akar csak nürnbergi mesterdalnok lenni, ez azonban egy jelentős akadályba ütközik: másképp zenél, mint azok, akik végül döntenek arról, ki lehet mesterdalnok. Végül, persze, némi kompromisszum árán, de hepiend a történet vége. Az ezzel járó magas kitüntetésre, medálra és a hozzá kapcsolódó társadalmi konvencióra pedig szarik magasból.

A nürnbergi mesterdalnokok c. operájában Walter példáján keresztül Richard Wagner már a 19. században megvillantotta a punk életérzést, azzal, hogy görbe tükröt tartott magának és másoknak. Mert kezdetben csak mások voltak: zenéjét saját korában rengetegen botrányosnak tartották, de rendelkezett azzal a karakteres tulajdonsággal, hogy közömbös senki nem maradt, aki hallotta őt: csak nagyon szeretni vagy nagyon utálni lehetett. Wagner ugyanis leszámolt a lírai operával - azzal, ami szinte egyeduralkodó volt egészen az ő megérkezéséig.

Neve a komolyzenében kábé annyit tesz, mint Johnny Rotten neve a könnyűzenében: lázadás. Tény, hogy sem Waltert, sem Wagnert nem könnyű a színpadra képzelni, amint Union Jack-mintás alsóneműben rohangálnak, ahogy ezt Rotten az idei Szigeten tette. Ennek egyik oka, hogy egyikük sem brit, a másik pedig a kor, amiben éltek.

Mert nem lehet évszázadokkal előre lázadni valami ellen. Más kérdés, persze, hogy az utókor mindig megpróbál a múltból előkurkászni valami intellektuális vakarászásra különösen ingerlő fülzsírt, meg valakit, akit aztán ideológiába lehet öltöztetni, és sárga ujjheggyel büszkén rámutatni: na lám, a kis huncut, már ő is így gondolta.

Wagner és Rotten is a maga korában kedvére lázadhatott, de ennek ellenére Wagnert mégis a német romantika oszlopos képviselőjének tartják: ő ugyanis Walterrel egy dörgedelmes vízióban a német egység felbomlását láttatja, aki ettől úgy megilletődik, hogy az opera legvégén ijedtében mégiscsak elfogadja a medált.

Az utóbbit pedig minek tartják?... Nem írom le, megítélése folyamatosan változik, köszönhetően például az ő arcával fémjelzett, és nemrég megjelent vajkrémreklámnak. Mindez szerencsére azt jelenti, hogy még köztünk van.

A képen Bela B. (alias Dirk Felsenheimer), a Die Ärzte dobosa látható jól álcázva, aki már a magamfajta kezdőnek is feltűnt az idei Szigeten nyújtott teljesítményével. Viszont nem csak a magyar közönséget örvendeztette meg ezzel a képességével, erre bizonyság ez az egy évvel korábbi fotó. Merthogy a koncerteken végig állva dobol.

Ami rögvest több kérdést is felvet. Az első adja magát: milyen gyerekkori trauma kell ahhoz, ha valaki még a dob mögé se akar leülni? (Igazából ezt a kérdést a szintén német Trio dobosának, Peter Behrensnek illene címezni, aki az állva dobolást meglehetősen minimalista dobcucca hiányos fedezéke mögül ajándékozta az emberiségnek: felszerelése lábdobból, pergőből, lábcinből és egy beütőtányérból állt. Talán nem véletlenül.

Az mindenesetre valószínű, hogy duplázópedálra így semmi szükség, vagy másképp fogalmazva, ez a mai kezdők nagy lehetősége: talán egy síparadicsomokkal jobban ellátott ország felcseperedő dobosgenerációja egyszer majd felismeri ebben az igazi alpesi identitásérzet kifejezési módját, ahogy egyik lábukról a másikra helyezve testsúlyukat "végigsíelnek" majd az egész koncerten. Mindenesetre, én várom az érkezésüket.

Másrészt - és ez kapcsolódik a tegnapi poszt többek által megkérdőjelezett tartalmához (azt kérdőjelezték meg többen, hogy volt-e neki olyan egyáltalán) -  az állva dobolás tulajdonképpen azért jó, mert a maga showbiz-szerűségével nagyon hamar ki lehet vele tűnni a középmezőnyből. Legalább olyan hamar, mintha valaki csontokon dobolna.

A harmadik kérdés ebből fakad: tényleg olyan jó dolog, ha valaki ilyesmivel magasodik ki - szó szerint - a többi dobos közül?

Be kell valljam: nem a lábcinem szélső-jobboldalivá válása miatt aggódok igazán: a gondom az, hogy másfél év után csak meg kéne találni már végre a pontos helyét. Ráadásul, nem sanda politikai megfontolásból csúszik minden mérőütésnél egy picit jobbra, hanem azért, mert egyrészt nincs a betonpadlóba fúrva, másrészt mert balkezes lévén történetesen én ülök tőle balra, így az erőhatások is innen érkeznek. A zajkeltetőmben kialakult kaotikus helyzet rendezését mindenesetre ez a tulajdonsága nem könnyítette meg túlzottan, amolyan függő változó módjára ficánkol tőlem keletre. Káoszból meg már nélküle is volt épp elég.

Ismerős? Értékes percek, negyedórák mennek el a próbateremben, miközben a hozzám hasonló kezdő dobos megpróbálja "optimalizálni" a cuccot. A cél egyértelmű: a hangszer lehetőség szerint minél jobban kézre - lábra - essen. A probléma az, hogy amikor az egyik része épp jó helyen van, a másik biztosan nem.

Több hónapig a tanár se járt dobom környékén, ennek következtében sajátos egyéni beállítások burjánoztak el: a felső és a középső tam például teljesen "ráült" a lábdobra, súlyosbítva azzal, hogy az utóbbi úgy lett beállítva, mint a kocsiban a visszapillantó-tükör. Erősen felém nézett. Emiatt az említett két tam felszíne, nemhogy síkban lett volna, hanem jelentős szöget zárt be egymással.

Az állótam se járt jobban: süllyesztettem, emeltem, jobbra csúsztattam, akkor a bal lábamat érte, aztán vissza balra, úgyhogy a végén már majdnem térdmagasságba került, az említett testrészem közvetlen szomszédságába, ami így is gyakran nekiverődött.

A pergővel és a lábcinnel gyakorlatilag hetente képes voltam eljátszani ezt a csiki-csuki, tili-toli játékot. Egy ideig jó is volt minden: amíg egy kézzel játszottam a tizenhatodokat rajta, az tűnt optimálisnak, minél lejjebb van. Viszont így a bal kezem középső ujjával rendesen káváztam a pergődobon, ami, elárulom: fájdalmas.

Nincs mit tenni, lejjebb kell engedni a pergődobot. Kevesebb fájdalom, nagyobb sebesség. Hurrá, a nagyok is biztos így csinálják!

Az elégedettség egészen az első szextoláig tartott: a felső tamon kezdtem volna az első három ütéssel, úgy mint bal-jobb-bal, majd a pergőn jobb-bal-jobb kézzel akartam folytatni. A két hármasfogat között azonban mindig volt egy kis szünet, amit nem akartam, hogy ott legyen. Világos, a pergődobnak talán mégse tíz centivel a tam kávája alatt kéne lennie. Úgyhogy feljebb emeltem a pergőt, azonban a bal kezem ismerős fájdalomérzetet továbbított felém: a lábcin és a pergő közti távolság megint kevés volt, a lábcinen játszó bal kezem egyik bütyke ismét folyamatosan hozzáverődött a pergő kávájához. Helyes. Feljebb a lábcint!

Sebesség romlik, viszont a sextola javul: melyik ujjamat harapjam meg? Sokáig lehetne még részletezni a dolgot. Hetekig gyakoroltam a sextolát az új beállításban, mikor végre eljött a tanárom. Mindent átállított, pontosabban visszaállított a megfelelő helyére.

A hónapokig tartó gyakorlás ebben a pillanatban kámforrá vált, a tamokon az alkalom tiszteletére megkísérelt pörgetés csúfos kudarcba torkollott. Azóta legszívesebben leplombáznám a dob összes állítható alkatrészét, nehogy újra kísértésbe jöjjek. De ez a veszély nem fenyeget: ezt a leckét megtanultam.

A fenti vesszőfutás könnyen megelőzhető: megéri egyszer egy szakavatott dobossal saját méretünknek megfelelően beállítani a cuccot. Amit ezt követően kéretik békén hagyni. Már, ami a csavarokat illeti.

Tudom, mi történt Kádár János temetőből ellopott felsőtestével: a legkézenfekvőbb, hogy ütőhangszer lett belőle. A minap a Franz Ferdinand is vett egy doboz emberi csontot. Majd rájöttek, amire előttük valamivel korábban már az ősember is rájött: a maradványok egymáshoz ütögetésével bizony, hang keletkezik, nem is akármilyen.

Az ősember és Franz Ferdinand között persze voltak mások is, akik ezt a hangzást megpróbálták elérni. Liszt Ferenc történetesen közéjük tartozott, ez Totentanz c. szimfóniájában érhető tetten. Ennek magyarul haláltánc a neve, ami a középkori Dies Irae motívumot használja fel. A pestisjárványok idején terjedt el az a kép, és az ehhez kapcsolódó szemlélet Európában, hogy egy csuklyába öltözött csontváz - a betegség, a halál megtestesítője - a társadalom minden rétegének képviselőjét felkéri egy - utolsó - táncra. A társadalmi ranglétra alacsonyabb fokain állomásozók így két gyászolás között elégedetten konstatálhatták, hogy a gazdagok is jó táncpartnernek bizonyulnak, haltak is szépen. A motívum azt fejezi ki, hogy a halálban mindenki egyenlő, és legalább neki nem számítanak a társadalmi különbségek. A pestisnek így egyfajta igazságos Mátyás király utánérzése is volt, ami jól kiegészítette a mindennapi rettegés keserű mellékízét: nem csak mi szívunk, hanem a gazdagok is. Lisztnek viszont ezt a haláltáncot emberi maradványok nélkül elég meggyőzően sikerült bemutatnia: a kopogó, száraz hangok a hegedűkön keletkeztek.

Nem tudni, vagy még nem derült ki, hogy a Franz Ferdinand által bevetett csontok kié voltak. Ez még lehet, hogy kiesik a szekrényből, de ez már az ő marketingjük része. Mindenesetre a keleti blokk egy jó részében Kádár János felsőtestével elég jól lehetne nyomulni, a bőrözéssel se kéne bajlódni, hiszen a csontokon itt-ott talán maradt még egy kis rászáradt bőrke. És ahogy Franz Ferdinand megállapította: a bordák egymáshoz ütögetésével kifejezetten frankó hangokhoz juthatunk.

Egy ismeretlen, középszerű együttes adott esetben elég hamar kiemelkedne a szürkeségből, a nagy átlagból, azzal a ténnyel, hogy ők egy diktátor felsőtestén játszanak. És ehhez képest a zenei teljesítmény szinte másodlagos lenne.

Persze, diktátor nincs annyi, és földi maradványaik ritkán kerülnek kereskedelmi forgalomba. Ha viszont mégis, akkor csak egy Franz Ferdinand kaliberű zenekar engedhetné meg magának, hogy meg is vegye azokat. Kis költségvetésű zenekaroknak Kádár csontváza helyett be kellene érniük például cigányok, zsidók, hajléktalanok földi maradványaival: elég csak kedvenc sztereotípiáinkhoz fordulni segítségért, és máris állna a bál a médiában.

Amit, persze, lehet pozitívumként is értelmezni. De azért ne feledjük, hogy a 19. században Lisztnek csontok nélkül is sikerült meglehetősen hátborzongató hangzást elérnie. Ami, valljuk be, azért jóval nagyobb teljesítmény, mintha csontokkal érte volna el ugyanezt: mert az igazi emberi csont látványa - vagy a tudat, hogy azt halljuk - önmagában hátborzongató. Hiszen arról mesél, hogy ugyanolyan hús-vér emberé volt, mint amilyenekből adott esetben a közönség is áll. És ha más nem is, de hátborzongató a tudat, hogy csontjainkból egyszer ütőhangszerek készülhetnek.

Az első írásos emlék 2005-ből való, amikor valaki az egyik dobos fórumon elsőként nézte ősi indiai szexuális segédeszköznek a képen látható tárgyat. Ha a mellékelt vizuális információ nem segít az asszociációkat megfelelő irányba terelni, idézem, miként emlékezik meg a wikipédia az udu hangszercsalád egyik jeles tagjáról: "A hangszer eredetileg üreges vízgyűjtő-, folyadéktároló-, zárt terménygyűjtő, rendszerint agyagból formázott edény (...); lehetnek lapítottak és nyújtottak."

A hívószavak tehát adottak.

A szemérmes olvasó ezek után szabadon eldöntheti, hogy a fórumokon az udu legkülönfélébb megjelenési formái mit is jelenthetnek. Néhány konkrét példa segítségképpen: "Miért nem növitek már ki ezeket a szterotip uduságokat?" vagy: "Mi a uduról beszélsz?", esetleg felszólítómódban: "Apád uduát!"

A magam részéről tanácstalan vagyok: "Honnan az uduból tudjam, hogy mi az igazság?"

A fenti, lábdob ütésére vonatkozó felszólítás az idei Sziget fesztivál valamelyik Nagyszínpados koncertje előtt hangzott el, beállás közben. Persze, a kontextus is tisztázásra szorul: ugyanis nem nekem szólt az előbbi utasítás, hanem a dobok mögött ülő "szakinak", akinek a helyében szívesen lettem volna. Azaz, hogy mégse annyira: ugyanis lámpalázas vagyok; ha a próbateremben az egy éve megszokott éjjelilepkénél többen néznek - legyen az akár a saját tanárom - rögtön zavarba jövök.

Ezért - az ő szavaival élve - egy nyilvános szereplés nálam azonnal 50 százalékos teljesíményromlást idéz elő. Nincs mit tenni, ilyen típus vagyok. Ezért kell nekem 150 százalékra kigyakorolni mindent, hiszen nagyon nem mindegy, hogy az az 50 a száz százalékból, vagy a 150-ből vonódik le.

A megoldás a maga komplexitásában roppant egyszerű: percenként 60-as ütéssebességnél (bpm = 60) gyakorlok mindent hetekig, de nem ritkán 50-en kezdek. Ez egyébként a kevésbé izgulósaknak is különösen ajánlott, az alapoknak ugyanis stabilan meg kell lenniük. Csak úgy lehet ugyanis a későbbiekben, magasabb sebességnél hasznukat venni.

Ezért az alacsony sebességen gyakorlástól nem szabad sajnálni az időt: a kigyakorlás hiánya ugyanis megbosszulja magát, ha nem a nagyobb sebességen, akkor pont az alacsonyabbakon. Mert azért előfordulhat, hogy valamit a gyakorlósebességen kell egyszer eljátszani. Ahol a tévesztés, a pontatlanság a laikusok számára is fülbeötlő. Nem mindegy, hogy triola helyett három egymást követő tizenhatodot viszünk-e be:

x-x-x, vagy xxx-

A sebességet ötösével emelem (az 50-es bpm után az 55 jön, és nem rögtön a 60), de minden gyorsítást követően körülbelül egy hetet időzök az adott szinten. Ha utána sem megy, nincs mese: vissza kell térni a korábbi sebességre.

Az eredeti témához visszakanyarodva, az említett koncert után pár nappal megnéztem a koncertről készült fotókat valamelyik portálon. Hogy mit láttam? Hiszen tudjátok: az énekest, ahogy áll, aztán megint az énekest, amint egy kicsit lejjebb hajol, a gitárost, az énekest, amint éppen nyitva van a szája, a basszusgitárost, aztán újra az énekest, aki mögött a kísérőcin látszott.

Mert dobolni - ugye - mindenki tud: a közönség is ritmusra bólogat, a lábával üti az taktust, nem nagy kunszt - gondolhatják sokan. Aztán, aki később esetleg épp dobolni kezd tanulni, rájön: jó dobossá válni se tellik kevesebb időbe, mint jó gitárossá válni, aki sok éves gyakorlás nélkül szintén nem tudna jó kis riffeket kicsikarni hangszeréből.

És ez így van jól: ha ugyanis egy koncerten a dobos - vagy bárki más - hónaljszagú erőlködését érzi a közönség, komoly baj van. És, hogy mit lehet tenni az ellen, ha izgulósak vagyunk? Koncerten már semmit, de előtte annál többet.