A képen Bela B. (alias Dirk Felsenheimer), a Die Ärzte dobosa látható jól álcázva, aki már a magamfajta kezdőnek is feltűnt az idei Szigeten nyújtott teljesítményével. Viszont nem csak a magyar közönséget örvendeztette meg ezzel a képességével, erre bizonyság ez az egy évvel korábbi fotó. Merthogy a koncerteken végig állva dobol.
Ami rögvest több kérdést is felvet. Az első adja magát: milyen gyerekkori trauma kell ahhoz, ha valaki még a dob mögé se akar leülni? (Igazából ezt a kérdést a szintén német Trio dobosának, Peter Behrensnek illene címezni, aki az állva dobolást meglehetősen minimalista dobcucca hiányos fedezéke mögül ajándékozta az emberiségnek: felszerelése lábdobból, pergőből, lábcinből és egy beütőtányérból állt. Talán nem véletlenül.
Az mindenesetre valószínű, hogy duplázópedálra így semmi szükség, vagy másképp fogalmazva, ez a mai kezdők nagy lehetősége: talán egy síparadicsomokkal jobban ellátott ország felcseperedő dobosgenerációja egyszer majd felismeri ebben az igazi alpesi identitásérzet kifejezési módját, ahogy egyik lábukról a másikra helyezve testsúlyukat "végigsíelnek" majd az egész koncerten. Mindenesetre, én várom az érkezésüket.
Másrészt - és ez kapcsolódik a tegnapi poszt többek által megkérdőjelezett tartalmához (azt kérdőjelezték meg többen, hogy volt-e neki olyan egyáltalán) - az állva dobolás tulajdonképpen azért jó, mert a maga showbiz-szerűségével nagyon hamar ki lehet vele tűnni a középmezőnyből. Legalább olyan hamar, mintha valaki csontokon dobolna.
A harmadik kérdés ebből fakad: tényleg olyan jó dolog, ha valaki ilyesmivel magasodik ki - szó szerint - a többi dobos közül?
