Le kell szögezni elöljáróban: nem vagyok tini. Későn kezdtem el dobolni tanulni, a kérdés az, mihez képest későn? Mert vannak ugyebár azok, akik dobosnak születnek. Ők egyszerű történet, csak a biológia fejletlensége miatt nem dobverővel a kezükben jönnek a világra. De ezt a hiányosságukat hamar bepótolják. Ők azok, akik tizenéves korukban - vagy korábban - a hozzám hasonló nagy melákok csodálatát és - mondjuk ki: irigykedését kivívják. Na, hozzájuk képest mindenképp későn kezdtem el dobolni.
Ők az úgynevezett csodagyerekek, akiket úgy osztottak szét a világban, hogy minden dobiskolára jusson belőlük egy-kettő. A sors azonban kegyes. Úgy adódott, hogy a csodagyerekek játékát szemlélő nagy marha melákok a bennük óhatatlanul kialakuló intenzív frusztráció-élményt megoszthatják egymással, ugyanis, belőlük is jut legalább ugyanannyi egy-egy dobiskolára, mint csodagyerekből. Azt pedig jó látni, hogy bár dobolni nem tudok, de legalább nem vagyok ezzel egyedül.
Velük lehet aztán megosztani a tényállást. Mert a csodagyerekek kis százaléka válik csodafelnőtté: annyira tehetségesek ugyanis, hogy nagyon nehéz őket vezetni. Ugyanis nem hagyják magukat. A kötelező kézgyakorlatokat, amiken én jó esetben is hetekig rágódok, nagy részük pikk-pakk letudja, és utána inkább saját örömére dobol. Az a kevés azonban, aki becsülettel végigcsinálja, klasszis dobos lesz.
A gonosz, irigykedő, nyálcsorgató nagy, marha melákoknak pedig ez az egyetlen esélyük: én ugyanis biztos vagyok abban, ha akár pár évvel korábban kezdem a dobtanulást, biztos nem lett volna elég türelmem a gyakorlatokhoz. (Most sincs elég, de akkor még ennyi se lett volna.) És mivel, ne feledjük, csodagyerek sem vagyok, a kettő kombinációja talán ismerős elegyhez vezet: a szar doboshoz. Vagy, ami ennél egy fokkal jobb, az egész dobtanulás abbahagyásához.
Mert - bár dobolni jó - a dobolás sincs gyakorlás nélkül. Ha az ember abban a meg nem erősített tudatban éldegel, hogy a gyakorlásnak előbb-utóbb meg lesz az eredménye, a komplexusok is csitulnak. És eljutunk oda, hogy az adott dobiskola nekünk rendelt csodagyerekét mindenféle rossz szájíz elcsöppenése nélkül, tátott szájjal tudjuk hallgatni. Ekkor leszünk képesek arra, hogy az odavetett köszönésen kívül beszélgessünk vele, és rávegyük a számára dögunalmas, de elkerülhetetlen rendszeres gyakorlásra.
Mert részben ez a nagy marha melákok küldetése a világ dobiskoláiban.
