Ismét külföld, ezúttal munkaügyben. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, én a magam részéről a kollégák szeme láttára nem szívesen kezdeném kipakolni a gumilapot és tartozékait, beleértve a dobverőket egy repülőtéri biztonsági vizsgálat során. Mert az is biztos, hogy egy pergőállvánnyal nem lehet büntetlenül átsétálni az ellenőrző kapun. Hiszen könnyen belátható, mit lehet egy állvány nem rendeltetésszerű használatával ártani a légiközlekedésnek. Egy valóságos tömegmészárlás potenciálja rejlik benne, elvégre fémszerkezetéhez képest megmosolyogtató műanyag játéknak tűnik egy bicska vagy fogkrémtubus is: a terrorcselekmény gyanúja tehát kézenfekvő. A raktérben viszont megsérülhet, ez a verzió ezért kiesik, különben is arra törekszem, hogy ne legyen feladnivaló poggyászom.

Úgyhogy itthon maradt, négy napot csökkentett üzemmódban töltöttem el. Természetesen, történt már ilyen korábban is, ami azonban nem feltétlenül jár negatív következményekkel, és itt nem csak bunkerbeli szomszédaim megkönnyebbült fellélegzésére gondolok. Elutazásom előtti este 70 bpm-en kíséreltem meg a triolákat játszani, a korábbi 65-ről emelve meg nagy merészen a sebességet. Nem véletlenül.

Kellemes emléket őrzök ugyanis a lábcinen játszott egykezes tizenhatodokkal kapcsolatban, ahol sokáig az egy csuklómozdulattal bevitt két ütés sehogyse akart összejönni. Aztán volt egy kis szünet, pár nap kihagyás, és érdekes módon utána egyszer csak ment. (Persze, ez relatív, hiszen mindig úgy érzem, minden ütésem számos kívánnivalót hagy maga után.)

Hát, ilyesmiben reménykedek most is: a tanult anyag érik, érlelődik az agyban, amíg egyszer csak a felszínre nem jön, mint a jég alatt áttelelt vízihulla tavasszal.