Az ajándékozást általában nemes, önzetlen gesztusnak tartom. Ez alól csak egy kivételt ismerek: ha közvetlenül a költözés előtti órákban kerül rá sor. Ajándékot ugyanis vissza nem utasítunk.

Tehát elfogadjuk. Ettől kezdve adott a kérdés: mit kezdjünk egy fél pár Paiste-lábcintányérral, egy duplázópedál kardántengelyével, illetve azzal az újkorában valószínűleg még az óramutató járásával ellentétes irányba forgatva megemelhető ülőkéjű klasszikus dobszékkel, ami az azóta eltelt néhány év során már csak forgóképességét őrizte meg, emelni azonban egy centit nem lehet rajta. Hacsak úgy nem, hogy alárakjuk a korábban szintén ajándékba kapott két guriga szőnyeget.

Mert majd csak jók lesznek valamire. A magam részéről semmit nem dobok ki, féltve őrzöm dobom - és mások dobjainak - minden elhasznált alkatrészét, mintha valamikor el kellene számolnom velük: a beszakadt lábdobbőrt, a szintén beszakadt, ám több ragasztószalagot, mint bőrt tartalmazó, kiszolgált perdődob bőrét is.

Valahogy úgy, ahogy elsőgyerekes szülők is mindent elraknak emlékbe: a kiscipőt, a pelenkázó-törülközőt, később az első kihulló tejfogat, ami mellé, jó esetben nem kerül oda az utána kinövő állandó fog egy iskolai verekedés következtében.

Ugyanígy nálam is megvan az első törött dobverő, amit csak azért nem tudok már pontosan beazonosítani, mert a másfél év alatt kettétört összes többit is elraktam. Hamarosan cserélnem kell a tamok bőrét is, de már látom, milyen jól megférnek majd a lábdob és a pergő bőreivel.

Eközben zajkeltetőm egyre inkább egy lerakatra kezd emlékeztetni. Ha el kéne költöznöm, magamtól semmit nem ajándékoznék el, mindent megtartanék kincseim közül, hiszen együtt küzdöttük végig az elmúlt jó pár hónapot. Olyan méltatlan lenne.

De vajon egyedül vagyok-e ezzel a bogarammal? Vagy a többség gátlástalanul "ajándékozgat" költözés előtt, amiket a hozzám hasonlók rendre befogadnak, hogy ki ne zökkenjen a dobos világ mindenkori egyensúlyi állapotából?