Divatos kifejezés lett ez a világválság, ami a blogok íróit saját elmondásuk szerint is személy szerint utolérte. Valaki a konyhában, mások a buszon, megint más az iwiw negatív számmal jelölt rendszerüzenetei között ismert rá. Én a legutóbbi dobórán.

Vasárnap délután 13 és 14 óra között történt, enyhén felhős időben, a szobában ment a fűtés, a lábdob velem átellenes bőre a konvektor szomszédságában éppen dehidratálódott. Valahogy nem tudtam sajnálni. A pszichológusok villanófény-emlékezetként utalnak a jelenségre: bizonyos dolgok szinte belénk fényképeződnek. Élénken emlékszünk például arra mit csináltunk éppen akkor, amikor meghallottuk a Columbia űrsikló katasztrófáját, a World Trade Center elleni támadást, éppúgy, ahogy a személyes életünket befolyásoló fontos eseményekről értesülünk: egy hozzátartozó haláláról, egy álom visszacsuklásáról a tudatalattiba. Vasárnap derült ki, hogy nem tudok dobolni.

Ebben persze semmi meglepő, újszerű információ nincs, elvégre ezt eddig is gyanítottam. A helyzet az, hogy bő egy éves gyakorlás során kottából gyakoroltam a negyedeket, a nyolcadokat, a tizenhatodokat, először egy kézzel, majd váltott kézzel a cinen, legutóbb pedig épp a triolákkal ismerkedtem. Jó néhány gyakorlóóra fért el ebben az egy évben. Egy valamiről elfeledkeztem: a zenéről, a többi hangszer és a dob kapcsolatáról.

Tanárom egy eredetileg dobot tartalmazó szám dob nélküli verzióját rakta be a CD-lejátszóba, és megkért arra, hogy doboljak rá valamit. Nem ment. Ekkor már gyaníthatott valamit, hiszen a korábban gyakorolt Oasis szám sajátos interpretálásomban úgy festett, hogy a lábdob helyét nem ritkán a pergődob vette át, és fordítva. Majd jött a naív kérdés: "Honnan tudod, melyik hova kerül?"

"Hát érzem." Mármint ő. Én meg nem. Mint mondta, még senki nem volt a praxisában, aki erre ne érzett volna rá. Csak valakinek ez három hónapig tart, másnak fél évbe tellik. Remélem, nem én leszek a kivétel.

Igaza lehet, nagyon cinkes lehet egy koncertet végigszámolni, úgy, hogy tudjuk, a 16. ütem után lesz majd egy beütés. Ha ez csak így megy, akkor az ember jó esetben dobos segédmunkás lesz, és nem dobos. Ráadásul, a számolás úgyse az erősségem, ahogy ezt a rendszeres olvasók is tanúsíthatják.

 Gyakorlatilag az alábbiakat kellene tudni egy tetszőleges számra ráütni (4/4, minden oszlop egy-egy nyolcadnak felel meg). Ismerős az érzés? Nektek rögtön ment?