Be kell valljam: nem a lábcinem szélső-jobboldalivá válása miatt aggódok igazán: a gondom az, hogy másfél év után csak meg kéne találni már végre a pontos helyét. Ráadásul, nem sanda politikai megfontolásból csúszik minden mérőütésnél egy picit jobbra, hanem azért, mert egyrészt nincs a betonpadlóba fúrva, másrészt mert balkezes lévén történetesen én ülök tőle balra, így az erőhatások is innen érkeznek. A zajkeltetőmben kialakult kaotikus helyzet rendezését mindenesetre ez a tulajdonsága nem könnyítette meg túlzottan, amolyan függő változó módjára ficánkol tőlem keletre. Káoszból meg már nélküle is volt épp elég.
Ismerős? Értékes percek, negyedórák mennek el a próbateremben, miközben a hozzám hasonló kezdő dobos megpróbálja "optimalizálni" a cuccot. A cél egyértelmű: a hangszer lehetőség szerint minél jobban kézre - lábra - essen. A probléma az, hogy amikor az egyik része épp jó helyen van, a másik biztosan nem.
Több hónapig a tanár se járt dobom környékén, ennek következtében sajátos egyéni beállítások burjánoztak el: a felső és a középső tam például teljesen "ráült" a lábdobra, súlyosbítva azzal, hogy az utóbbi úgy lett beállítva, mint a kocsiban a visszapillantó-tükör. Erősen felém nézett. Emiatt az említett két tam felszíne, nemhogy síkban lett volna, hanem jelentős szöget zárt be egymással.
Az állótam se járt jobban: süllyesztettem, emeltem, jobbra csúsztattam, akkor a bal lábamat érte, aztán vissza balra, úgyhogy a végén már majdnem térdmagasságba került, az említett testrészem közvetlen szomszédságába, ami így is gyakran nekiverődött.
A pergővel és a lábcinnel gyakorlatilag hetente képes voltam eljátszani ezt a csiki-csuki, tili-toli játékot. Egy ideig jó is volt minden: amíg egy kézzel játszottam a tizenhatodokat rajta, az tűnt optimálisnak, minél lejjebb van. Viszont így a bal kezem középső ujjával rendesen káváztam a pergődobon, ami, elárulom: fájdalmas.
Nincs mit tenni, lejjebb kell engedni a pergődobot. Kevesebb fájdalom, nagyobb sebesség. Hurrá, a nagyok is biztos így csinálják!
Az elégedettség egészen az első szextoláig tartott: a felső tamon kezdtem volna az első három ütéssel, úgy mint bal-jobb-bal, majd a pergőn jobb-bal-jobb kézzel akartam folytatni. A két hármasfogat között azonban mindig volt egy kis szünet, amit nem akartam, hogy ott legyen. Világos, a pergődobnak talán mégse tíz centivel a tam kávája alatt kéne lennie. Úgyhogy feljebb emeltem a pergőt, azonban a bal kezem ismerős fájdalomérzetet továbbított felém: a lábcin és a pergő közti távolság megint kevés volt, a lábcinen játszó bal kezem egyik bütyke ismét folyamatosan hozzáverődött a pergő kávájához. Helyes. Feljebb a lábcint!
Sebesség romlik, viszont a sextola javul: melyik ujjamat harapjam meg? Sokáig lehetne még részletezni a dolgot. Hetekig gyakoroltam a sextolát az új beállításban, mikor végre eljött a tanárom. Mindent átállított, pontosabban visszaállított a megfelelő helyére.
A hónapokig tartó gyakorlás ebben a pillanatban kámforrá vált, a tamokon az alkalom tiszteletére megkísérelt pörgetés csúfos kudarcba torkollott. Azóta legszívesebben leplombáznám a dob összes állítható alkatrészét, nehogy újra kísértésbe jöjjek. De ez a veszély nem fenyeget: ezt a leckét megtanultam.
A fenti vesszőfutás könnyen megelőzhető: megéri egyszer egy szakavatott dobossal saját méretünknek megfelelően beállítani a cuccot. Amit ezt követően kéretik békén hagyni. Már, ami a csavarokat illeti.
