dob

Szívritmusról "A siketnéma dobos" c. korábbi bejegyzésben már volt szó az egyik kommentelőnek hála, ez adta az ötletet, hogy bizonyos zenei szitokszavakat tisztázzunk. Kezdő vagyok a "szakmában", ezért/ennek ellenére (a nem kívánt rész törlendő) talán le tudom írni egyszerűen, mi is az a negyed, nyolcad, tizenhatod. Legalábbis, megpróbálom leírni úgy, ahogy én felfogtam. Vigyázat, a szemléltetés tragédiába torkollik!

Mert vegyük a szívritmust. Nyugalmi állapotban az ember szíve percenként mintegy 70-et ver - legalábbis, ez rémlik a biológiaórákról. Hogy jön ez ide? Ha zenei nyelven szeretnénk kifejezni ezt a sebességet - és miért ne tennénk, ha már ez a bejegyzés célja -, akkor azt mondhatjuk, hogy szívünk 70 bpm-en dobol. A bpm - beat-per-minute - ugyanis a percenkénti ütésszámot jelenti. Most mindenki gondoljon valakire, akit nagyon nem szeret. Ha megvan, folytathatod az olvasást:

Emberünkre most egy speciális EKG-gépet csatolunk, ami csak a nyugalmi állapot percenkénti 70 ütését jelzi: percenként 70 pittyet hallunk még akkor is, ha a 70-es pulzusszám történetesen a duplájára, 140-re szökik. Márpedig most ez következik. (Ez a percenkénti 70 pitty példánkban 70 negyednek felel meg. Egyszerű: minden pitty egy negyedet jelent.)

Kísérleti egyedünket tehát elkezdjük az általános iskola és a középiskola tornaóráin megismert legválogatottabb kínzásoknak alávetni, úgymint: lépcsőztetés, iskolakörök futtatása dobermannal a nyomában, satöbbi. Mindezt azzal az eltökélt szándékkal tesszük, hogy pulzusa percenként 140 legyen. (Ha normálisan működő EKG-nk lenne, akkor az 140 percenkénti ütést mérne, tehát 140 pittyet hallanánk. De nekünk nem ilyen van, hanem speciális, így továbbra is 70 pittyet hallunk.)

A változás annyi, hogy a percenként 70 pitty minden egyes pittye közé most egy újabb dobbanás kerül. Ez a újabb dobbanás pedig nem más, mint a nyolcad.

Emberünktől ezen a ponton illő érzékeny búcsút venni, mivel a tizenhatod szemléltetése következik, ami példánkban a biztos szívrohamot jelenti számára: hiába, az ürge nem bírta a lépcsőzést, evolúciósan kiszelektálódott, hogy még véletlenül se tudjon olyan utódokat létrehozni, akik élve képtelenek az alábbiak bemutatására.

Mert mi történik: a speciális EKG-nk továbbra is percenként hetvenszer pittyeg, azonban a lépcsőzés eredményeként a 70-es pulzusszám ennek már nem duplája, hanem négyszerese lett: percenként 280 dobbanás. Bpm = 280. Tehát, minden pittyre továbbra is jut egy dobbanás, de azon kívül még másik három is bejátszik: minden pitty négy ütést jelent.

Mi következik ebből azon kívül, hogy valakit öt percen belül sikerült eljuttatnunk a klinikai halál állapotába? Egyrészt az, hogy nem sikerült annyira egyszerűen leírni a dolgot, ahogy szerettem volna. Az n+1-edik átírás után azonban mégis a publikálás mellett döntöttem. Mea culpa.

Másrészt, az, hogy a fentieket leginkább gyakorlással lehet megérteni, amihez ismét csak jól jön egy tanár. A kottától meg nem kell félni, nekem fél óráig tartott ezt a részét megérteni, de köztudomású, hogy lassú felfogású vagyok. A megértés után már csak a gyakorlás van hátra: nálam ez kábé másfél éve tart. És távolról se vagyok a végén.

A másnaposságnál csak kevés rosszabb dolog történhet egy hosszúra nyúlt próba során, az viszont rendszeresen: a Toi-Toi WC-ról van szó, ugyebár. Ami minden, eredetileg nem próbateremnek készült helyen előbb-utóbb biztosan megjelenik. Így a bunkereknél is.

Megközelítésük nem jelenthet gondot, gyakorlatilag valamennyi érzékszervünk számára jeleket sugároz ez a kicsiny, kedves, kék doboz. A látást ezzel nem is kell tovább magyarázni. Sötétben hallásunkra is bizton hagyatkozhatunk: szélben az ajtó ki-be csapódása árulja el hollétét, ha a széllöketek ritmusra érkeznének, akár még metronómként is használhatnánk. És van még ugye, a szaglás.

Orrnyálkahártyánk teljeskörű kiszolgálásával kapcsolatban az alkalmatosság belsejére ragasztott aprócska matrica árul el bizalmas részleteket: tíz felhasználó esetén egy hétig garantált a higiénia. Feltéve, ha a tíz közül mindenki betalál a kör közepébe. Csakhogy ez ritkán adatik meg, sötétben a találati arány erősen a nulla irányába konvergál. (Mellékesen szólva, a Toi-Toi-t kevés helyen használják csak tízen, a heti elszállítás pedig még ennél is ritkább.)

És, ha már a tíz közül az egyik elcseszte, a többi kilenc biztos nem fog ráülni, tehát az ő találati arányuk is egyre romlik. Egy rossz éjszaka után gazdag ingerforrás képződik szaglószervrendszerünk számára.

A tapintás élményéről ekkor már sokan lemondanának. De szerencsére nem lehet, mivel az ajtónak szorulása van, talán így kompenzálva valamelyest hálátlan látogatói hiperaktív bélműködését. Az ember ilyenkor óhatatlanul mérlegelésre kényszerül, Robinson problémamegoldó képessége a lakatlan szigeten kutyafasza volt ehhez képest: a kérdés már csak az, hogy az agysejtek pusztulása a Toi-toi használat miatt jelentkező intelligencia-növekedést képes-e semlegesíteni. Ha nem, akkor elmondható: általában okosabban hagyjuk el a próbahelyet.

Az ajtót azonban előbb csak ki kéne valahogy nyitni. A hüvelyk-, a mutató-, a középsőujj egyből felejtős, mivel azoknak van leginkább esélye a későbbiekben a bélcsatorna bemeneti nyílásával való érintkezésre. Ötujjúak esetében tehát a gyűrűs- és a kisujj játszik még. A kisujjal egymagában viszont általában képtelenség kinyitni az ajtót, úgyhogy a két ujj együttes erőkifejtésére lesz szükség. A WC-t magát szemérmesen eltakaró fedő meg csak növeli a hibázás lehetőségét, főleg sötétben, pláne magasabb véralkoholszint mellett. Fölösleges kockázat.

A fedő felnyitására már az ajtó nyitásakor beszennyeződött két ujjunkat is sajnáljuk, ekkor jön a láb. A konstruktőrök kellőképpen figyeltek arra, hogy lehetőleg semmilyen kiálló biszbaszt ne rakjanak az ülőkére, nehogy már megkönnyítsék az általában sietős felhasználók dolgát. Mivel trükkösek voltak, egy késleltetőprogram segítségével arról is gondoskodtak, hogy a felnyitást követő pár másodpercben a fedő visszacsapódjon, ami a hangrobbanás okozta oldalirányú, reflexszerű elmozdulásunk kíséretében számos egyéb meglepetés forrása is egyben.

Akivel ilyen már legalább egyszer megesett, inkább a záróizmokra edz. Évek hosszú munkájával ez a képesség odáig fejleszthető, hogy akár már hazáig is képesek leszünk szárazon eljutni. Ez is ráirányítja a figyelmet arra, hogy a rendszeres gyakorlásnak életformává kell válnia, ami nélkülözhetetlen és elidegeníthetetlen része zenei életünknek.

Az extrém sportok - a dobolást leszámítva - nem kifejezetten érdekelnek. Pontosabban, ez így, ebben a formában nem igaz. Bizonyosan tudom magamról, hogy a rémülettől még azelőtt szörnyethalnék, mielőtt egyáltalán kiderülhetne: a gumikötél bungee jumping esetén tényleg megállít még a becsapódás előtt, illetve, az ejtőernyő úgyis kinyílik mielőtt kráter jelezné földet érésem helyét, meg ilyenek. Talán ennek kompenzálására néhanapján extrém ötletekkel állok elő: a siketnémák ritmusérzéke például kifejezetten ilyen.

Az ötlet onnan jött, hogy félévig Stockholmban voltam, ahol pár hónapig viszonylagos rendszerességgel felkerestem egy helyi siketnéma-iskolát. A látogatásnak sok tanulsága is lehetne, egy dobos fórumon a legfigyelemreméltóbb a gyerekek jelentkezése volt. Ami az asztal ütögetésével történik arrafelé. Ez pedig több mint furcsa.

A siketnémák siketsége eredményezi a némaságukat, ugyanis az általuk artikulált hangokról nincs visszajelzésük - tudniillik, nem hallják azokat. Tehát, a hangképzésük hiába van rendben, nem akarnak gügyögni, ezt követően pedig beszélni se. Mert minek.

Namármost, gondolhatnánk, hogy egy siketnéma iskolában - a hallókéhoz hasonlóan - a közlési szándékot sima kézfeltartással jelzik, hiszen semmit se hallanak. Az se igazán mondható el, hogy megtanulták volna az esetenként halló, vagy nagyothalló tanárok figyelmét így felhívni, hiszen az általam látogatott osztályban a tanár is siket volt. Ennek ellenére gyakori volt az asztalütögetés.

A magam részéről arra vagyok nagyon kíváncsi, hogy milyen a született siketek ritmusérzéke, egyáltalán, van-e nekik olyan. Sejtésem szerint van. Ha ez igaz, a ritmusérzék nem egy tanult valami, hanem bele van építve, kódolva az emberbe, valahogy úgy, mint a szívritmus. Egyszerűen ott van, és kész.

Ami ebből adódik az, hogy bizonyos hangok - gondolom, leginkább a mélyek, tehát a tamok, a lábdob - által keltett rezgésre érzékenyek: nem hallják ugyan, de érzik. Tehát, a zene - ezen belül különösen a zene ritmusa - hat rájuk.

A dob ezért különösen alkalmas lehet a zene siketnémák részére történő közvetítésére, vagy leképezésére. Vagy, a dob maga a zene számukra. Sőt, adott esetben talán az se kizárt, hogy létezhet siketnéma dobos, aki mondjuk csak más dobosokkal lép fel: miért tűnik olyan elképzelhetetlennek egy cinek és pergő nélküli cucc? Vagy lehet, hogy csak a halló dobosok számára az?

Ha dobot akarunk venni, alapkritérium, hogy jól szóljon. Na, persze, de egy kezdő számára mindegyik jól szól. Vagy ennyi erővel: egyik sem szól jól. Ütésre megszólal, és nagyjából ennyi, ami így megállapítható róla. Az mindenesetre tényként talán elfogadható, hogy egy öt négyzetméteres próbateremben a többszázezres és a százezret alulról súroló cuccok esetében nincs jelentős hangzásbeli különbség. Pláne, ha a próbaterem történetesen egy betonbunkerben van.

De ki az a hülye, aki a próbaterem akusztikai kihívásainak akar megfelelni? A kérdést másként csűrve: mennyire illik előre tervezni, szempont legyen-e a kiválasztásnál a Wembley-stadionban - vagy kisebb léptékkel mérve a Pecsában - való esetleges fellépés lehetősége?

Tanár nélkül - és kellően vastag pénztárcával ellátva - talán szempont lehet ez is. A dobvásárlás azonban sokkal inkább az autóvásárláshoz hasonlít, gondoljunk csak bele, hogy például az alsó-középkategóriában hány márka versenyez a pénzünkért. Az autók esetében azonban a laikusok, a kezdők, azok, akiknek még soha nem volt autójuk is jobban felkészültebbek, mint a kezdő dobos. Sarkosan fogalmazva: a gépkocsik esetében rendelkezünk annyi sztereotípiával, ami bizonyos típusokat eleve kizár a körből. Sztereotípiáink tehát segítenek is, és nem csak korlátoznak minket.

Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen ismerősöktől, innen-onnan egész életünkben hallunk információkat, úgyhogy, amikor a választásra kerül a sor, nagyjából tudjuk, mit akarunk. Legalábbis, van aki, tudja, hogy Suzukit venne, van aki csak azt tudja, hogy Suzukit biztos nem. És így legnagyobb valószínűséggel azt a márkát választja majd, amit a hozzá legközelebb állók választották.

Különösen szerencsés az, aki a dobokkal már a családjában megismerkedett, legalábbis, olyan szinten, hogy már rendelkezik az autók esetében leírt sztereotípiákkal. Bevallom, én nem tartozok közéjük.

Lássuk be: a dobossá válás nem egyenlő a dobtudással, hanem annál jóval több: benne van a szocializáció is, melynek során a tanárunk és a többi, számunkra emberileg elfogadható, szimpatikus dobos által közvetített tapasztalatok, vélemények az első helyre kerülnek. Tehát azonosulunk velük, mert ha jobban belegondolunk, mást nem is tehetünk.

Ez a bejegyzés nem a szervilizmus, a szolgalelkűség dicsérete akar lenni, hanem egyszerűen annak a ténynek a felismerése, hogy egy kezdőnek általában nincs alkalma kipróbálni az egy kategóriában versenyző cuccokat, de ha mégis, akkor se tud mit kezdeni ezekkel az információkkal. Feltételezve persze, hogy a dobtanulásnak nem vájtfülű hangmérnökként állunk neki. 

Mert tanár nélkül mi lehet a kiindulópontunk? Elvégre járunk koncertekre, látjuk a kedvenc zenekart, kisilabizáljuk, milyen márkájú a dob, és azt mondjuk: ha nekik ez jó, akkor biztos nekünk is. Pedig ez korántsem olyan biztos.

Hiszen már az se biztos, hogy egyáltalán övék a cucc. Egyre elterjedtebb az a gyakorlat, hogy a külföldi zenekarok felszerelését - jóllehet, egyedi igények figyelembe vételével - de kölcsönzik részükre. Másrészt, ezek a cuccok tipikusan nem a teszkógazdaságos dobokat foglalják magukba.

Mit tehetünk, mi, kezdők? Először is, higgyük el, ha eljutunk a Wembley-ig, egy komplett - általunk legjobbnak tartott dobfelszerelés megvásárlása sem fog nehézséget okozni. Másrészt, legyünk már annyira optimisták: amennyiben ez bekövetkezik, rendelkezni fogunk annyi dobtudással, hogy már mi is meghalljuk a márkák közötti különbségeket.

Talán a legjobb megoldás egy tanárt - bármilyen számunkra emberileg elfogadható tanárt - felkeresni, és nála elkezdeni dobolni tanulni. Ő vélhetően úgyis javasol majd egy kellőképpen bővíthető alapcuccot, amivel a Wembley-stadionig, vagy legalábbis, az első nagyobb fellépésig egész jól kihúzhatjuk.

Persze, a bőrök, a tányérok az évek alatt változnak rajta, komolyodnak, dobunk tehát egyre jobban fog szólni. És ezáltal mi is kezdjük megtanulni, mit jelent az, hogy egy cucc "jól szól".

Már most vannak kitartó rajongóim, és számuk örvendetesen gyarapszik: a próbaterem bunkerajtaját kinyitva rögtön ott vár egy közülük, kétség nem fér hozzá, hogy ő a legkitartóbb. Nem emlékszem, hogy a beköltözéskor - mintegy éve - ott volt-e már: egy éjjelilepkéről van szó, ami minden egyes ajtónyitáskor szárnybillentéssel kedvesen üdvözöl. Valószínűleg egy vehemens ajtózáráskor olyan légnyomást kaphatott, hogy a hátára fordult, de lelkesedése ennek ellenére sem hagyott alább.

Aztán a rajongók száma gyors gyarapodásnak indult, pár hete ugyanis elköltözött a bunkerből egy zenekar, és mielőtt még elmentek volna, utoljára még szerettek volna jót tenni a hátramaradt bunkerlakókkal: megkérdezték, rám hagyhatják-e két szőnyegüket. Ajándékot vissza nem utasítunk, úgyhogy kapásból igent mondtam.

A két felcsavart gépiszőttes azóta is ott fekszik a kis teremben keresztben, minden próba alkalmával többször át kell lépnem rajtuk, de legalább ingyen volt: nagyjából ekkortól kezdve apró szárnyas élőlények kezdték elárasztani csepeli életteremet. Ez különösen a próba elején nyújt különleges audiovizuális élményt. Az audió része ebből elhanyagolható, az lennék én: az első ütésekre rajokban emelkednek fel a szoba legkülönfélébb helyeiről és tárgyairól - ez utóbbi a vizuális része a jelenségnek.

Én meg hálátlan főemlős már azon gondolkozok, hogy túl sok van belőlük. Felötlött már bennem az is, hogy esetleg ki kéne csomagolni a szőnyegeket, ki tudja, lehet, hogy egy-egy kinder-ügynök van bennük elrejtve, az ajándékozás nemes gesztusa pedig a csokimáz volt rajtuk.

Hamarosan erre a szertartásra sor fog kerülni, tekintve, hogy a bunker hőmérséklete egy-két hónapos csúszással követi a kinti világ változását. A 60 bpm-nél is izzasztó nyári globális felmelegedés után kb. január tájékán köszönt be a tél a próbaterembe. Hőmérő elővigyázatosságból nincs, egyrészt mert összetörhet, és az üldözzön higanygolyókat a drága próbaidőben, akinek hat anyja van, másrészt, mert jobb inkább nem tudni, hány fok van odabenn. Hősugárzó meg úgysincs.

De a szőnyeg jól jöhet, és a hideg az apró szárnyasokat egyből likvidálhatja. Rovarírtóhoz ugyanis túl kevés a légköbméter, valahogy azaz érzésem, hogy használata esetén előbb fejtené ki rajtam nem kívánatos mellékhatásait, mint a rovarokon. Meg aztán, ha ezt a zajt képesek kibírni, elég nagy túlélési ösztön lehet bennük, ki tudja, lehet, hogy a rovarírtó hatására még egy mutáción is átesnének, és a következő év újgenerációs repülő egyedei még félelmetesebb lennének. Ezek legalább nem csípnek.

A dob miatt viszont kezdek aggódni, nehogy megrágják, lepetézzenek benne, satöbbi. Úgyhogy, ami engem illet, várom a telet. Az éjjelilepke miatt nem aggódok, az a tavalyi zimankót is sikeresen átvészelte. Igaz, akkor már a hátán feküdt.

Tartóselem-reklám rémlik, ugye: plüssnyuszi dobol. Hogy jön ez ide? Óhatatlanul kísért a kép, miközben a metronóm rögzítésére szolgáló, fejem köré kötött gitárhúrral (a fejhallgató ugyanis bedöglött) teátrális mozdulatokkal két kézzel ütöm a tizenhatodokat a lábcinen. Én is tudom, hogy röhejes vagyok, a húr két vége, mint két nyuszifül remeg a levegőben. Bpm: 60 (Bpm = beat-per-minute, percenkénti ütésszám, magyarul a sebesség SI-mértékegysége a zenében). Ez van.

Jobban mondva, egyre inkább az az érzésem, hogy a percenként 60 ütés biztos nincs meg. A váltott kezes lábcin eddig kimaradt az életemből, az elmúlt egy év során gyakorlatilag a lábcinen egy kézzel nyomultam. Most gondban vagyok: egy éve hogy is kezdtem a gyakorlást?

Nem véletlen, hogy a plasztikai műtétek előtt is, és utána is lefotózzák a delikvenst, később ugyanis az emlékek elhalványulnak, és a nagyobb mellű nő például elkezd elégedetlenkedni: azt érzi, hogy igazából a világon semmit nem dolgoztak rajta. Na, ilyenkor kerülnek elő a fényképes bizonyítékok: de, igen.

A dobolást időnként célszerű lenne ennek mintájára videóra venni, persze, csak a házi archívum kedvéért: kétely esetén megnézhető, milyenek voltunk egy éve, fél éve, negyed éve. Na, ez nem lesz szórakoztató, úgyhogy nem kell rögtön a Youtube-ra feltölteni. Bár ki tudja? Ami nekünk nem szórakoztató, az másnak még lehet az.

Persze, ennél jóval lustább vagyok, kamera se igen van, ha meg szereznék is egyet, állvány végképp nincs, úgyhogy zsákutca. Marad az emlék, ami a hatodik gyakorlási óra elteltével távolról kezd felsejleni: hiszen az egykezes cinezés elnagyolt, duracell-nyuszihoz méltó durva mozdulatokkal kezdődött.

Az egykezezéssel egyébként egész jól elvoltam egészen egy határig - ez nálam kb. 85-90 bpm-nél van, tizenhatodoknál. Ekkor bújik az emberbe az ördög: a váltott kezes megoldás ennél jóval nagyobb sebességet tehetne lehetővé. Nosza, rajta!

Kezdés 80 bpm-nél, az eredmény csúfos kudarc, ugyanez ismétlődik 75-ön, és pár alkalom után kiderül, hogy még a 65 is túl gyors. Az történik ugyanis, hogy a jobb kezem nem kapcsol idejében, és elfelejt ütni, amit aztán igyekszek gyorsan bepótolni, amiből semmi jó nem sül ki: ilyenkor a tizenhatodok már darabszámra mennek, és nem a metronóm ütemére. Tehát rossz.

Úgyhogy vissza 60-ra (vagy még kisebb sebességre), és elő a Duracell-nyuszival: maradnak a nagy, erősen megütött ütések hosszú hetekig. Aztán remélhetőleg az agy rögzíti a mozdulatokat, és lehet egy kicsit gyorsítani. Majd, talán, egyszer.

Egy bunker szellőzőrendszere alapvetően arra szolgál, hogy friss és üde levegőt szolgáltasson a bennrekedtek részére, de ez kétélű fegyver, hiszen történelmi tény, hogy a csövekből nem mindig friss és üde levegő érkezett, hanem bizony sokszor mérgezett. Főleg azoktól, akik azt szerették volna, hogy a bennlévők kijöjjenek, vagy éppen soha ne jöjjenek ki.

A csepeli bunker szellőzőrendszere egyébként nem csak levegő, hanem ritmusok keringetésére is kiválóan alkalmas: a próbáló zenekarok gyakran rádiótisztasággal hallhatók, amikor éppen szünetet tartok. Ezt persze, a magam otromba módján rögtön meg is torolom nekik. Nemhiába, a szellőzőrendszert lehet mérgezni is, erre vagyok én: négynegyedes kézgyakorlatok következnek.

Az alábbi táblázat jobbkezeseknek készült, az R-betűnél jobb kéz, az L-nél a bal sújt le könyörtelenül a pergődobra, minden sort kétszer kéretik játszani. Természetesen, a balkezeseknél - így nálam is - mindez fordítva történik.

Hogy ne unatkozzon a lábunk, vegyük azt, hogy minden egyes rubrika egy-egy nyolcadnak felel meg. Minden negyednél (tehát a páratlan oszlopoknál) egy-egy lábdobot rakunk a kéz alá, és úgy gyakoroljuk végig a 13 sort. Tehát, például az első sor esetében mindig a jobb kéz alatt van a lábdob, és így tovább. 

A második felvonásban lábdob nélkül, csak a lábcinnel ismételjük meg ugyanezt a negyedek alatt: az első sornál ez úgy néz ki, hogy ezúttal a jobb kéz ütésekor lelkesen emelgetjük a lábcint is.

Aztán mindez jól megvariálódik: az első oszlopnál lábdob, a harmadik oszlopnál lábcin, ötödiknél lábdob, hetediknél ismét lábcin. Aztán fordítva: első oszlop alá lábcint rakunk, a harmadik alá lábdobot, az ötödik ismét lábcint, a hetedik pedig újfent lábdobot kap.

A következő verzió, hogy minden páratlan oszlophoz lábdobot rendelünk, de harmadik és a hetedik oszlop esetében ez még egy lábcinnel kiegészül.

Az utolsó variáció ennek épp a fordítottja: minden páratlan oszlopnál lábcin, ami a harmadik és a hetedik oszlopnál lábdobot is kap (tehát mindkét lábbal egyszerre).

Azt nem kell magyarázni, hogy ez pergődobon elég monoton hangzást idéz elő, ebbe csak az hoz időnként némi változatosságot, amikor elszúrom a ritmust. A gyakorlat hasznos - nem én találtam ki, de a bunker többi, hozzám hasonló főemlőse ezt nem feltétlenül látja így. Úgyhogy olykor lelkiismeret-furdalástól gyötörve, de gyakorlom.

A háborús bűnösök persze, arra hivatkoznak, hogy amit tettek, parancsra tették. Nálam még ez a mentőkörülmény se jöhet szóba. Én ugyanis gonoszabb vagyok még náluk is: magamtól teszem.

Az első tanár személye nagyon nem mindegy, elég, ha csak tanulmányainkra visszagondolunk: tőle függ, megszeretjük-e az általa tanított tárgyat, vagy utáljuk, mint a szart. Az általánosban egy szikár, marcona tanár tanította a biológiát, de nem csak őt kedveltem meg, mert például az első sorokban ülők buzgó nyelvcsapásai ellenére száraz maradt, hanem a biológiát is. És ez később se változott meg, amikor egy unszimpatikus faszpörgettyű vette át a tanítást. Később, a középiskolában így jártam a matekkal is, ahol emberileg tiszteltem a tanárt, és ha a tárgy nem is nőtt túlzottan a szívemhez, legalább nem buktam meg belőle még egyszer, és igen: a trigonometriát például kifejezetten kedveltem.

Persze, azt akkoriban nem sejtettem, hogy a zene voltaképpen matek, ami például a középkorban korántsem a személyes kifejezésmódról és az intuícióról szólt, hanem sokkal inkább a matematika egyik ágaként tekintettek rá. Mint a világegyetem minden más vonatkozásának, a zenének is összetett struktúrát tulajdonítottak. Zenei struktúrának a különböző hangjegyek és akkordok közötti rögzített arányokat tekintették: minél precízebben tudta a zenész matematikailag kiszámolni ezeket az arányokat, annál valószínűbb volt, hogy zenéje "Isten hangján szólal majd meg".

A dob/matek(?)tanulással meg egyenesen mázlim volt, bár ez visszagondolva, alakulhatott volna másképp is. A ritmusdepo.hu-t például konkrétan nem találtam meg az interneten - gőzöm nem volt, hogy létezik ilyen - ellenben egy jazzes beütésű tanárt igen, ami önmagában még biztos nem lett volna baj, ha nem azzal kezdi, hogy játsszak valamit. Némi túlzással, úgy voltam a dologgal, hogy csak azért ültem a dobcucc megfelelő oldalára, mert csak ott volt szék.

Elfogadtam, hogy ez errefelé így megy, nincs mit tenni, és sürgősen kibéreltem egy dobbal felszerelt óradíjas próbatermet, ahol egy dobos barátom útmutatásai alapján csépeltem a cuccot (bal kézzel a balomon lévő lábcint), hogy a legközelebbi órán fel tudjak mutatni valamit. Erre azonban nem került sor: több hétig gyakoroltam első zajkeltetőmben, majd akitől béreltem a termet, felvetette, hogy ismer egy jó dobtanárt. (Talán meghallotta, hogyan "játszok".) Na, ő volt a Mackó - Szanyi János - akihez újabb pár hét elteltével el is mentem. Azóta is hozzá járok. Ez volt a reklám helye. (x)

Nála a felvételi vizsga abból állt, hogy közelébe se mentünk a dobnak: két dobverőt nyomott a kezembe, amikkel az általa előjátszott hangokat, ritmust kellett leutánoznom. Magam se értem, hogyan történhetett, de megfeleltem. Aztán jött a gumilap, majd megint csak egy kis gumilap, és belémnevelte azt, hogy mindig azon kapom magam, hogy túl keveset gumilapozok.

Egyszóval, nem mindegy, ki az első tanár. Vagy legalábbis, majdnem az első. De mint a nagy találkozásokat általában, a rátalálást azóta is sorsszerűnek tartom.

Dekonjunktúra van, kérem szépen, a gyártók viszont már régebb óta tartaléklángon működnek - már ami a dobokat illeti. Vannak ugyebár gyerekdobok, amire nem olyan bőröket raknak, mint a "nagyokéra". Aztán vannak a "nagyoknak" készült dobok, amire viszont ismét ugyanazt a bőrt rakják, mint a gyerekekére, csak a méret nagyobb. Ez a teszkógazdaságos Platin, ez van nekem. De szeretem.

Pár hónapja beszakadt a lábdob bőre. Ok, hülye voltam: beszereztem egy használt balos duplázópedált, aminek a két ütője szépen a lábdob közepére illeszkedett, műszaki teljesítményemre állati büszke voltam. Azonban az átellenes oldaluk merő fém, amelyek a lábpedál felengedésekor minden esetben hozzáértek a bőrhöz.

Amit viszont elfelejtettem ellenőrizni, így a bőr hamarosan be is szakadt. Sebaj, ragasztószalag bőven van a próbateremben, nekiálltam befoltozni, ez kábé egy hónapig tartotta is magát, aztán már csak az lett gyanús, amikor egy ütésnél a bőrrel érintkezni hivatott fele eltűnt a dobban. Ezzel egyidejűleg a pergődob bőre is bedobta törülközőt, korábban az is már több ragasztáson átesett: az eredeti fehér színét már csak nyomokban lehetett megtalálni, mindent beborított a fosszínű barna ragasztószalag. Tehát csere, rögtön kettőé.

Így került a Platin lábdobjára Aquarian bőr cirka 12 ezerért, és újabb pár ezerért Evans-bőr a pergőre. De mindkettő jól szól, feltéve, hogy jó dobos játszik rajta. Ami viszont nem feltétlenül én vagyok. A tamok bőreit egy év után gyakorlatilag hetente kell már meghúzni, felszínük rücskös és egyáltalán nem feszes. Náluk is esedékes a csere.

Az alapszettel érkező cinek (lábcin-, kísérő-, beütőtányér) is erősen amortizálódtak, különösen az aktívan használt lábcin-tányérok. Pár hónapos használat után a lábcin-pedál minimális nyomására, vagy egy erősebb ütésre az alapvetően domború, repülő csészealj-alakú formáció, a tányér azonnal megadta magát, és behorpadt: így az alsó és a felső tányér a szélükön nem illeszkedtek már többé egymáshoz, a felső teljes kerületén felfelé homorodik, amit viszont még az elején vissza lehetett puttyantani, de később - így jelenleg - már nem. Így a hangja leginkább egy repedt fazék ütögetésére emlékeztet. Részben emiatt is kezdett el a széle rojtosodni: a fém több helyen beszakadt. A felső és az alsó tányért persze még meg lehet egyszer cserélni, de ezután elkerülhetetlen az újabb beruházás. Érzem, az többe fog kerülni.

Gyakorlatilag a bőrökön és a tányérokon tudnak csak spórolni a cégek, a többin ugyanis nem lehet. De senki se gondolja, hogy egy alapszett bronztányérokkal érkezik, pedig lenne benne ráció. Ennek ellenére egy kezdőt egy évig elég jól kiszolgáltak. Ami persze, még így is figyelemreméltó teljesítmény. Bár hozzá kell tenni, hogy az első félévben a tamokat gyakorlatilag egyáltalán nem használtam (szóvicc, érted?!). Legalábbis, nem rendeltetésszerűen: az állótam kihasználatlan vízszintes felülete például hosszú ideig kiválóan alkalmasnak bizonyult a mobiltelefon és egyéb kacatok elhelyezésére.

Ez persze szentségtörésnek tűnhet, de valahogy adta magát, ahogy a városi legendákban szereplő titkárnők számára is adott volt a PC-k CD-meghajtóinak pohártartóként való felhasználása.

Gyerekkoromban egy logopédus - mert nem csak dobolni, de beszélni se tudok - rávette szüleimet, hogy szoktassanak át balkezesről jobbkezesre. Mert az akkoriban annyira trendi volt. Az eredmény nem is maradt el: annyira olvashatatlan a kézírásom, hogy már komolyan felmerült bennem a gondolat, hogy az összes orvosnak valami hasonlón kellett átmennie gyerekkorában. Vagy genetikailag az orvosi szakmára vagyok determinálva. Ez azonban kevéssé valószínű.

A dobos világban is minden a jobbkezeseknek lett kitalálva, nem meglepő, hiszen ők vannak többségben: a gyakorlókönyvben, ami a bal kézre vonatkozik, az nekem a jobbat jelenti, és persze fordítva. Így az se túlzottan meglepő, hogy csak jobbkezeseknek beállított dobokkal futottam össze.

A legegyszerűbben úgy állapítható meg, hogy bal, vagy jobbkezes egy dob, illetve feltételezhetően a hozzátartozó dobos, ha megnézzük, hogy a lábcin a dobos melyik oldalán van: ha a bal oldalán, akkor a dob jobbkezes, ha pedig a jobb oldalán van, a felszerelés balkezes beállítású. Mikor az előbbi elrendezés elé leültem, ösztönösen a bal kezemmel kezdtem ütni a bal oldalon lévő cint, egészen addig, amíg dobtanárom észre nem vette: abban a pillanatban átültetett egy balos cucchoz.

Ami fura volt, tekintve, hogy abban a két hónapban, mielőtt felkerestem a dobiskolát, egy dobbal bélelt próbateremben is így keltettem a zajt - hiszen ez dobolásnak aligha volt nevezhető. De nem tartott sokáig, és megtanultam, hogy a kezeim keresztbe állnak: egy balos cuccon a bal kéz a jobb oldalamon lévő lábcint üti, alatta, a jobb kezem viszont a lábaim közti pergődobot.

Tanulság talán az lehet, hogy a jobbkezesre átnevelt emberek többsége továbbra is balos marad: hiába, az agyat nem könnyű áthuzalozni. Nem véletlen, hogy gyerekként bal kézzel ragadtam meg a zsírkrétát, mindahányszor késztetést éreztem arra, hogy művészi énemet kibontakoztassam a fehér falon.

Mindez azért gond, mert a balkezesek esetében a jobb kéz csak ritkán lesz olyan mozgékony, mint a bal, ezért egységnyi gyakorlással sokkal rosszabb hatásfokot lehet elérni. Ami azért nem mindegy, hiszen dobolni most se tudok, de belegondolni is rossz, mi lenne a helyzet akkor, ha továbbra is jobbos cuccon erőltetném a dolgot.

A legtekintélyesebb méretűvel kezdtem, így először a lábdob került a piros Corsa hátsó ülésére, ezt követte a felső- és a középső tam. A hátsó utastér ezzel betelt. Az anyósülésen közvetlenül mellettem az állótam a pergődob társaságában utazott - utóbbi a kevésbé előkelő lábtérbe szorult, az állótam három lába közé. A biztonságra persze figyelünk, az övet, természetesen rájuk csatoltam. A kísérőtányér gémje/állványa, a szék, a lábdob pedálja a csomagtartóba fért csak be, amelyet a komplett felszerelés kedvéért se voltam hajlandó kirámolni. Így a lábcin elhelyezéséhez ismét ki kellett nyitni a már korábban letudott bal hátsó ajtót: a vezetőoldali ülés még egy kicsit előrébb jött, és voilá: a teljes dobcucc benn is volt. Ezután persze, hogy nem tudtam beülni a kormányoszlop mögé.

Még egy kis rámolás, milliméterekkel hátrébb kúszik a bal egy, ez elég is ahhoz, hogy én is benn legyek a kocsiban. A középkonzol nagyon nyomja a jobb lábamat, de az ajtó műanyagborítása se bizonyult kímélőbbnek a bal lábammal. A kulcsot még sikerült elfordítanom, a kuplungot viszont előbb-utóbb fel kellett engednem: ez fájt. Elindultunk. A pergődob minden kátyúnál rosszallóan jelezte nemtetszését. Pár kilométert kellett csak vezetni, ennek jó részét hegyen felfelé, a kéziféket már az állótam bepakolásakor beáldoztam. Alkonyodott, ez rendben is volt, egy társasházba az éj leple alatt a legjobb belopni a cuccot. Szó szerint. Közúti ellenőrzés viszont nem volt, és a kipakolás jelentős parája után már csak az összeszerelés várt rám.

Apropó, társasház: a másik, egy évvel korábban vásárolt, és egy bunkerben felállított dobcuccomhoz képest a "lakókörnyezet nyugalmát" ún. hálóbőr hivatott biztosítani, aminek ütése gyakorlatilag hangtalan. Ezt gondoltam én, de mások is megerősítettek ebben.

Dobokat egyébként a legváltozatosabb helyeken találhatunk a városban, és a panelházak se számítanak kivételnek ez alól. Szóval, mindenki gyanús. Állítólag a papírvékony falak mellől se reklamálnak a szomszédok. És nálam téglafal van, már amit a szocializmusban nem loptak ki belőle, meg valamennyi beton is.

Az első próbálkozással nem is volt gond, minden ütem után feszülten vártam a szomszédok természetestől eltérő életjeleit: a mennyezet partvissal ütögetésére, a csővezetékek kongatására számítottam. Meg ilyesmikre. Elővigyázatosságból a TV-t is bekapcsoltam, üvöltött a ViaSat, hogy elnyomja a dobverő kopogását a gumirozott lábcinen. Semmi.

Egészen hétvégéig tartott ez az idilli állapot, amikor fejemben meghúztam a pihenőidő szerintem már tolerálható alsó határát: délelőtt tíz körül leültem a dobhoz. Két perccel később kopogó tizenhatodokat hallottam a bejárati ajtóról.

A próbának vége lett, és nem csak az aznapinak, hanem az összesnek. Maradt a bunker. Lakásban felállított társa eközben méltatlanul porosodott, de hamarosan visszakerül a dobiskolába: oda, ahonnan jött. Ott örülnek is neki, használják is, szeretik is, ráadásul, letanulhatom az árát. (Egy Platin esetében ez 90 ezer forint körül mozog, kis képzavarral élve tokkal-vonóval. Pontosabban, a szállítótokok, hordtáskák nincsenek benne az árban, csak maga a cucc. De ez a lényeg, nem?)

Tanulság? Lehet dobot lakásban is tartani, kellő szeretettel, kis gondoskodással roppant hálás családtagot kapunk. Kedvencünket a szomszédok hallójáratai elől többrétegű szigetelőszőnyeggel - van, ahol akár nyolc réteg is kellhet ebből - lehet elbújtatni. A problémát ugyanis sok esetben nem is a dobverő gyakorlatilag minimális zaja jelenti a hálóbőrön, hanem sokkal inkább a lábdob-pedál használata során saját magunk által keltett rezgés.