A fenti, lábdob ütésére vonatkozó felszólítás az idei Sziget fesztivál valamelyik Nagyszínpados koncertje előtt hangzott el, beállás közben. Persze, a kontextus is tisztázásra szorul: ugyanis nem nekem szólt az előbbi utasítás, hanem a dobok mögött ülő "szakinak", akinek a helyében szívesen lettem volna. Azaz, hogy mégse annyira: ugyanis lámpalázas vagyok; ha a próbateremben az egy éve megszokott éjjelilepkénél többen néznek - legyen az akár a saját tanárom - rögtön zavarba jövök.

Ezért - az ő szavaival élve - egy nyilvános szereplés nálam azonnal 50 százalékos teljesíményromlást idéz elő. Nincs mit tenni, ilyen típus vagyok. Ezért kell nekem 150 százalékra kigyakorolni mindent, hiszen nagyon nem mindegy, hogy az az 50 a száz százalékból, vagy a 150-ből vonódik le.

A megoldás a maga komplexitásában roppant egyszerű: percenként 60-as ütéssebességnél (bpm = 60) gyakorlok mindent hetekig, de nem ritkán 50-en kezdek. Ez egyébként a kevésbé izgulósaknak is különösen ajánlott, az alapoknak ugyanis stabilan meg kell lenniük. Csak úgy lehet ugyanis a későbbiekben, magasabb sebességnél hasznukat venni.

Ezért az alacsony sebességen gyakorlástól nem szabad sajnálni az időt: a kigyakorlás hiánya ugyanis megbosszulja magát, ha nem a nagyobb sebességen, akkor pont az alacsonyabbakon. Mert azért előfordulhat, hogy valamit a gyakorlósebességen kell egyszer eljátszani. Ahol a tévesztés, a pontatlanság a laikusok számára is fülbeötlő. Nem mindegy, hogy triola helyett három egymást követő tizenhatodot viszünk-e be:

x-x-x, vagy xxx-

A sebességet ötösével emelem (az 50-es bpm után az 55 jön, és nem rögtön a 60), de minden gyorsítást követően körülbelül egy hetet időzök az adott szinten. Ha utána sem megy, nincs mese: vissza kell térni a korábbi sebességre.

Az eredeti témához visszakanyarodva, az említett koncert után pár nappal megnéztem a koncertről készült fotókat valamelyik portálon. Hogy mit láttam? Hiszen tudjátok: az énekest, ahogy áll, aztán megint az énekest, amint egy kicsit lejjebb hajol, a gitárost, az énekest, amint éppen nyitva van a szája, a basszusgitárost, aztán újra az énekest, aki mögött a kísérőcin látszott.

Mert dobolni - ugye - mindenki tud: a közönség is ritmusra bólogat, a lábával üti az taktust, nem nagy kunszt - gondolhatják sokan. Aztán, aki később esetleg épp dobolni kezd tanulni, rájön: jó dobossá válni se tellik kevesebb időbe, mint jó gitárossá válni, aki sok éves gyakorlás nélkül szintén nem tudna jó kis riffeket kicsikarni hangszeréből.

És ez így van jól: ha ugyanis egy koncerten a dobos - vagy bárki más - hónaljszagú erőlködését érzi a közönség, komoly baj van. És, hogy mit lehet tenni az ellen, ha izgulósak vagyunk? Koncerten már semmit, de előtte annál többet.