Azt a tényt, hogy naponta több órára eltűnik egy betonbunkerben, önmagában véve lehet kedves figyelmességnek, vagy rossz gyakorlatnak tekinteni attól függően, hogy a hölgy párja távolléte alatt mennyire keresi más férfiak társaságát. Persze, ez sztereotípia, az objektív igazságot valószínűleg a blog egyik kedves hozzászólója fogalmazta meg:

"A dobosok a világ legkedvesebb pasijai. Egy csomót ismerek, de bunkó vagy agresszív ember egy sincs köztük. (bunkó gitárosokkal viszont teli lehetne pakolni a Csendes-óceánt...)
A férjem is dobos. :-)"

Első olvasásra is egyértelmű, hogy a hölgyet az elfogulatlanság legcsekélyebb vádja sem érheti. De a dobosokat vitán felüli kedvességükkel együtt mire lehet használni, amire a férfi nem többi képviselője nem képes?

A kérdést talán onnan célszerű megközelíteni, milyen változások mennek végbe bennük a gyakorlás hosszú évei során. Az egyik kétségkívül az, hogy a kezdők merev, görcsös, szinte az egész felsőtesttel bevitt ütéseit a későbbiekben felváltja a laza csukló, ami további kitartó gyakorlás eredményeképp az ujjakra is kiterjed: a profi dobosok gyakorlatilag két ujjal tartják a dobverőt, ami azért figyelemreméltó, mert elhajításuk nélkül képesek óriási sebességekre. Mindezt lehetőleg úgy, hogy minden végtag mást csinál.

Mire lehet tehát használni a fürge ujjakat és az egymástól függetlenített végtagokat a mindennapok során?

(A szexista bejegyzés látszatát is kerülve, a férfi olvasók azon gondolkodhatnak el, hogy ugyanezek a képességek nők esetében mit jelentenek számukra a zenehallgatás egyértelmű élményén túl. Mert ugyebár vannak dobos lányok, asszonyok is. Nem is akármilyenek.)