dob

Életem párja ma kózölte velem: "NEM SZAGOLOK MÁGNEST!!!"

I'm devastated.

Hát szégyen, hogy ismét egy WC-s posztot kell... posztolnom.

Van a nagy klasszikus probléma, hogy felhajtva hagyják a férfiak a WC-deszkát, és a nők emiatt beleesnek a WC-be, többen meg is haltak.

Na, ma szembesültem életemben először a fordítottjával. Le volt csukva a teteje. Azt hozzá kell tenni, hogy irgalmatlanul részeg voltam, hiszen karácsony van, vagy mi. Ez azt eredményezte, hogy minta egy székre vagy inkább egy padra ültem volna le meztelenül, szerencsétlen himbálózás kövezkeztében olyan sikeresen sikerült ráülni a herémre, hogy az egyik a bal farpofám alatt helyezkedett el, a másik pedig fel akart kéredszkedni az ánuszomba.A fájdalom leírhatatlan volt.

Csak azt tudom mondani, amit eddig is: mindenki nézzen a picsája alá, amikor leül!

Előjött egy nagyon régi emlékem. Anyám gyerekkoromban elvitt a munkahelyére, ahol valamelyik számítógépen volt valami DOS-os szoftver, ami vizualizalta, mennyire van tele a lemez, és ez engem nagyon érdekelt. Kirajzolta a lemezt meg minden. Aztán kicsit csalódott lettem, amikor mondták, hogy ez csak illusztráció, igazából nem tudnánk a biteket látni, mert a lemeznek sokkal több a bitje mint amennyi "pontja" van a monitornak.

Na, ma arra riadtan fel álmombol, hogy ez többé nem igaz. Az a konkrét floppy 1.2 megabyte-os volt, szóval kb 1 200 000 x 8 bit, ami 9 600 000. Na, ennek csak a fele van egy oldalon, ami 4 800 000. Egy 4k-s monitoron a kép középső négyzetes 6 553 600 pixelt tartalmaz, ami már összemérhető vele.egy 8k kijelző pedig tuti, hogy ki tudná rajzolni az egyeket és nullákat.

Na, de az biztos, hogy ezek a mai modern 100 megapixeles mobiltelefon-fényképezők képesek lennének lefényképezni a biteket, ha látnák a mágnesességet, és innen már csak egy ugrás az, hogy ha minden bit felismerhető rajta, akkor tud-e 640 kB-nál kisebb lenni a kép, olyan tömörítéssel, ami még lehetővé teszi a tartalom reprodukálását, hogy felmásolhassuk a lemezre, és újra lefényképezzük, és ezt a végtelenségig.

Tudom, hogy ez hasonló mint összezippelni a lemez tartalmát újra és újra, vagy pontosabban olyan, mint egy fekete-fehér bitmapet elmenteni valami lossless tömörítéssel, majd azt újra a végtelenségig, és biztos van erre valami komoly tétel a matematikában, hogy miért nem lehetséges egy idő után csökkenteni a méretet, vagy lehet, hogy egy idő után vizuálisan látszik a tömörítési algoritmus, vagy esetleg eljutunk egy olyan képhez, ami tömörítve és a bitjeit kirajzolva ugyanaz lesz mint önmaga, ami lehetetlen, mert különben nem kaphatnánk vissza az eredeti képet.

És tulajdonképpen ez a bejegyzés a szemléltetése annak, hogy amikor a nő megkérdezi, hogy "miért nem alszol?", csak annyit mondok, hogy "rosszat álmodtam" :)

Minden ellenkező híreszteléssel szemben nem lehetetlen üzemszerűen szétrúgni egy lábdobot. Sikeresen eltörtem a lábdobom egyik perselyét. Szégyenszemre Amatira kellett cserélnem.

Itt nem volt semmilyen bejegyzés évek óta, legyen hát!

Szóval megtettem ezt, ezért aki idetéved, kommenteljen :)

Blog's not dead :)

Nos, az történt, hogy vettem egy új dobszerkót. Pontosabban ez a mondat úgy, ahogy van, hazugság, mert két dobszerkót vettem, és használtat, de nekem új, és egyet használok belőle, a másikat meg majd eladom.

Szóval olyan 5-6-7-8 éve volt egy találkozásom egy dobszerkóval, úgy hívták, hogy Pearl Export, és az volt az első dob, amire ráléptem, és azt mondtam, hogy nekem az KELL. Meg is nézem, hogy mennyibe kerül, és mivel negyedmillió forint volt, mondtam is, hogy nem is kell az annyira. Most pedig, mivel az Amatim bőrei 10 év után leharcolódtak, és a Tamtamban kategorikusan letagadták, hogy kapnék hozzá ismét Powerstroke 4-es bőröket, inkább adtak helyette Pinstipe-ot, amitől olyan hangja lett, mint a strandtenisznek (tudjátok, az a kis gumilabda a kör alakú ütővel, amely azt mondja, "bajjjjjjongggg"), úgy döntöttem, hogy amíg megérkezik egy év alatt külföldről a megrendelt bőr, szétnézek a használt dobok piacán. Meg is láttam, hogy Pearl Export, és hogy töredéke a régi árának, így azonnal fel is hívtam 1-2 embert, és végül ugyanannál a srácnál kettő hasonló szerkó között nem tudtam dönteni, mert az egyiknek a lábdobja tűnt jobbnak, míg a másiknak a tamja, ezért elhoztam mindkettőt, persze kicsit olcsóbban emiatt, és végül mintegy 5 óra hangolgatás és bőrcserélgetés után rájöttem, hogy teljesen tökéletesen egyformán szól mindkettő, így hát a bordó mellett döntöttem, mert a piros a kedvenc színem, az ezüst-szürke pedig eladósorba került.

Na, és ha már itt tartunk, a hangolás megér egy misét. Megpróbáltam érzésre behangolni (azt már tudtam, hogy a babák melletti pöcögtetésnek egyformának kell lennie mindegyik babánál), de miután olyan hangjuk lett, mint az üstdobnak, hazajöttem, és megnéztem Youtube-on, hogy hogy kell tamot hangolni. Akkor szembesültem azzal, hogy a rezonáns bőrnek (az alsónak) feszesebbnek kell lennie, mint az ütőbőrnek, úgyhogy ma szépen nekiálltam, és órák alatt behangoltam a tamjaimat rendesen. Már csak pár problémám van, az egyik az, hogy a középső tam csak akkor szól jól, ha lefogom a másik kettőt, mert jó érzéssel annak a rezonáns bőrje a felső tam ütőbőrével közel azonos hangon van, illetve az ütőbőre az alsó tam rezonánsával, így az megeszi a hangját. Ez persze csak ott érvényesül, ahol én ülök, stúdióban ez csak azt fogja eredményezni, hogy ráverek az egyikre, és felzeng a másik is, de erre teremtette a jóisten a gate-et. Szóval most vagy széthangolom a középső tamot valami furcsa dimenzióba, ahol semmi sincs közel semmihez, vagy beletörődök, hogy ez van.

Tanács?

Valamiért úgy rémlik, hogy az 1:40-nél történő dolog simán lemaradt a balesetek felsorolásánál:

Most már értem, Blogout miért tartott akkora szüneteket a blogolásban. Ez a téma nem egy TV-sorozat, amiről hetente órákat lehet írni, egy idő után erősen el kell gondolkozni, hogy mi van.

Különösképpen az a baj, hogy ez egy olyan téma, ami inkább illik fórumba, mint blogba, mert a blog inkább megmondós, a dobolás pedig inkább megbeszélős, párbeszédes téma.

Most éppen bőröket vennék a jóféle Amati dobszerkómra, gondoltam arra, hogy ugyanazt, ami 7 év alatt nem szakadt el, vagyis Powerstroke 4, de ez is csak egy afféle isteni kinyilatkoztatásnak minősülne, szóval kivételesen tényleg komolyan kíváncsi lennék a véleményetekre, hogy egybőrös tamra ti milyen bőrt vennétek jószerével.

Aki azt gondolta, hogy most arról fogok beszélni, hogy hogy kell dobon szólózni, az nagyon téved. Én kérdezem. Hogy kell dobon szólózni?

Sokadjára szembesültem azzal, hogy a beatek mennek, a fillek mennek, de amikor szám vagy impró közben azt mondják, hogy na most akkor szólózz, akkor abból semmi értékelhető nem lesz. Láttam neten videókat, voltam dobos farsangon, mégsem tudom, hogy tudnék megtanulni szólózni. Tanuljak meg egész szólókat? Tanuljam meg a már említett parasztvakításokat és rakjam őket egymás után? Ti tudtok szólózni? És ha igen, hogy tanultátok meg?

Egy dobost számtalan baleset érhet, ezt pedig abból a csalhatatlan forrásból tudom, hogy engem már számtalan baleset ért.

A teljesség igénye nélkül:
- Ezerszer rávertem a jobb kezemmel a bal kezemre. Hol az ujjaimra, hol a csuklómra, hol pedig a kézközép-csontomra.
- Néhányszor már a bal kezemmel is rávertem a jobb kezemre.
- Egyszer-kétszer irtóztató módon pofán vertem magam dobverővel, ebből egyszer sikerült tisztán eltalálni a fogamat is.
- Sorjás baba miatt centis vágásokat ejtettem a kezemen.
- Szállítás közben sok-sok leeséses, ütődéses baleset volt, meg elesés lábdob cipelése közben, jégen.
- Eltörő dobverő (eddig csak a Big Stick tudta ezt nálam elérni, a többi inkább rongyolódik mint elpattan) hegye valamiről visszapattanva megtámad, általában a szememet célozva. Egyszer még meg is ütötte, bizony.
- Leestem már a színpad mögé, mert kevés volt hátul a helyem.
- Énekesem jóvoltából borult már rám a saját cintányérom.

Sorolhatnám még órákig, de a legsúlyosabbat a minap sikerült elszenvednem.

Miközben lehetetlen dolgokat játszottam a dobon (és közben a gitárosom ugyanezt csinálta saját hangszerén), egyszercsak szemen szúrtam magam a dobverőmmel. Nem repült el, nem törött el, semmi, egyszerűen csak fogtam és szemen szúrtam magam. Hálistennek semmi bajom nem lett tőle, de akkor villámlást láttam, és körülbelül ugyanakkora fájdalmat éreztem.

Szóval a dobolás nem veszélytelen. Nektek? Tapasztalat?

Gaben kérésére írok egy kicsit erről a témáról.

Még zsenge dobos koromban gondoltam arra, hogy kéne venni egy duplázót, mert azzal szépeket lehet díszíteni bizonyára. Egy idő után el is mentem Kecskemétre, és megvettem az első duplázómat egy, a zenei világba belekeseredett dobostól. Duplaláncos Premier, 45000 ft-ért. Szerintem korának egyik legjobb duplázója lehetett, még ma is működik, azzal hajtom az elektromos dobolmat. Mire megvettem, az azinte azonnal ment, vagyis remekül be tudtam szurkálni 2 vagy 3  puffanést két valami közé, és szép pörgős lett tőle az, ami.

Később viszont, amikor beszálltam az Aquincumba, szembesültem azzal a feladattal, hogy folyamatos 16-odokat kéne duplázni, és akkor nem is értettem, hogy minek. Teljesen feleslegesnek tartottam, mert hiszen minek. Na, meg nem is ment nagyobb sebességnél. De hát hiába, a feladat az feladat, és a Slayertől el kellett tudni játszani a Raining Blood-ot. Ekkor indult a gyakorlás ideje.

A gyakorlás viszont nagyon furcsa eredményeket hozott. Minél többet gyakoroltam a duplázást, annál rosszabbul ment, de amikor azt mondtam, hogy ott rohadjon el, kb. egy hét múlva jobban ment, és akkor azt gondoltam, nem is kell gyakorolni, és jobban fog menni, de persze nem ment jobban, sőt. Próbáltam mindent, sokat gyakorolni, keveset gyakorolni, de minimális volt a fejlődés. Egy idő után arra jutottam, hogy biztos a duplázóm tehet róla, szóval amikor nagyobb pénzösszeghez jutotam, vettem egy Iron Cobrát (azért nem Eliminatort, mert olyan kedvem volt, ebből most ne legyen flame, ha lehet). Nem kis megrökönyödésemre, amikor elmentem megvenni, megkérdezték, hogy "Oké, de melyiket?". Mint kiderült, van power glide meg rollin' glide változat. Kis gondolkodás után azt mondtam, hogy amelyikkel könnyebb duplázni. Fel is világosítottak, hogy nem attól függ. Én meg akkor csukott szemmel ráböktem a rollin' glide-ra, és azt vettem meg. Teljesen tudományos alap, mi? :)

Amikor hazavittem, összeraktam, és megpróbáltam duplázni vele, még a rendes dobolás is nehezen ment rajta. Nehéz, mint a sár, azt meg kell mondanom. Amit viszont észrtevettem, az az volt, hogy ha rálépek a bal pedálra, akkor a verő nagyobb nehézség nélkül eléri a bőrt, nem kell küzdeni, rimánkodni, nem suródik a bal, meg semmi ilyesmi. Azóta eltelt egy pár év, és már érzem a duplázók közötti különbséget. Pont egy hete próbáltam ki egy Gibraltárt, és nem tudtam vele egy egyeneset duplázni. Biztos, ha állítgatnám, akkor jobb lenne a helyzet, de az Iron Cobra a dobozból frissen elővéve is tökéletesen volt beállítva számomra. Biztos az Eliminator is az lett volna, mellesleg. Most, így pár év után már van sok fejlődés, sokkal gyorsabban és üzembiztosabban duplázok, mint annak előtte, bár akkoriban is voltak szerencsés napjaim, amikor akár 190 BPM-ig is fel tudtam menni tökéletes teljesítménnyel, de ma már ez nem a szerencsén múlik. Ja, és egy vicces dolog, némileg gyorsabban megy a duplázás a régi duplázómon, de nem olyan pontos, és főleg nem egyforma a két láb hangereje.

Mindent összevetve, nem tudok tanácsot adni duplázásra, talán csak azt, hogy sokat kell próbálgatni, hogy mint jó, hogy jó. Talán annyit, hogy ha gyorsabban kell játszani, érdemesebb hátrébb rálépni a lécre, kicsit könnyebb úgy. Én most azon dolgozom, hogy a két lábam technikája azonos legyen, meg, hogy úgy modnjam, a bal lábam mozgása akaratlagos legyen, ne az izommemória vigye a darálást. Szeretem kordában tartani a testemet :)

Duplázók beállításáról én azt tudom mondani, hogy kísérletezgessetek, mindenkinek más kell, szóval csavargassátok a rugókat, álítsatok a verő hosszán, ha van súly, azt is rakogassátok ide-oda, és ahogy a legjobban megy, hagyjátok úgy egy darabig. Aztán valami lesz.

Nesze semmi, fogd meg jól, mi? :)

Túléltem. Az elmúlt időben összességében inkább több lettem, mint kevesebb. Amivel több lettem, egyszerű felsorolásban, a teljesség igénye nélkül: jó pár csavar és egy-két titániumlemez. Alázat. A felismerés, hogy semmi nem természetes, magától értetődő, ideértve a dobolást is. És az, hogy az őrangyalok igenis jól vezetnek.

Ehhez képest szinte említésre sem méltó, amivel kevesebb lettem. A becsapódáskor ugyanis felrobbant a bal vállizületem, amit a továbbiakban nélkülöznöm kell. Az eltört kulcscsont, vállcsont és lapockacsont pedig állítólag majd összeforr. Nem hibáztatom a biztonsági övet, ha nem lett volna bekötve, nem tanulhatnék újra dobolni. Meg fogat mosni és ajtót nyitni sem.

Balkezes dobosként a bal karomat jelenleg pár centire tudom csak fájdalommentesen oldalirányban elmozdítani. A tamok mindegyike elérhetetlen távolságban van számomra, ahogy a lábcinen kívül a kísérő- és a beütőtányér is ez a kategória. Lehet, hogy a lábcin is, még nem voltam kinn a zajkeltetőben.

Azért írom le, mi történt, mert a dobtanuláshoz rengeteg kitartás szükségeltetik, ennek során mindig önmagunkat akarjuk újra és újra felülmúlni. De veszélyes, ha minden tekintetben ilyenek vagyunk. Tegyünk egy kivételt, és legyen ez az autóvezetés.

Azt hittem, megállás nélkül eljutok Calaisba. Tévedtem. Egy barátomat szerettem volna hazaköltöztetni Dublinból, déltájban indultam el Budapestről, másnap hajnali két és három óra között aludtam el az egyik német autópályán. Menetközben. Sebességem mintegy 160 km/h lehetett. Hozzátartozik a történethez, hogy előtte már kiálltam pihenni, egy benzinkúton kábé másfél órát aludtam. Ennek ellenére egy órán belül lement a függöny.

A fáktól sem mentes susnyásba száguldottam. Hogy ki vezette akkor az autót, nem tudom. Mert hogy én nem, az is biztos. A lényeg, hogy a kocsi egy fát sem talált el, majd ámokfutása végeztével a tetején csúszva érkezett vissza a műszaki sávba. Szinte semmire nem emlékszem. Kedvenc emlékképem az előttem álló kamionok vörös helyzetjelzője, ők voltak, akik megálltak segíteni. Egyedül utaztam, más nem sérült meg, sem a kocsiban, sem azon kívül.

A dobos közösségben mindigis az összetartást éreztem, szerintem ez a közösség, szubkultúra az, ahol a zenészek leginkább összefognak, ezért is van talán annyi dobos fórum a neten. Ezért is szeretek dobolni. Ennyiben ez a közösség pont olyan, mint azoknak a kamionoknak a helyzetjelzői. Kívánom, hogy maradjon is ilyen. Különben is: dobolni jó.

Ki hogy hangol dobot?

Nekem egybőrös dobszerkóm van, Amati. Már ami a tamokat illeti. Én úgy hangolom őket, hogy kábé egyformára felhúzom a babákat, aztán leszedem a tamot, letámasztom valamire az alját, középen rárakom az ujjamat, egy babánál megütöm a szélén a bőrt, és a másikat hozzá hangolom, aztán a harmadikat is, és ezt addig, amíg végül mindegyik egyformán szól. Na, ennél a pontnál rátérdelek, hogy reccsenjen (dupla rétegű bőr), és ha túl alacsony a hangmagassága ezután, akkor még húzok mindegyiken, de utána megint végighajtom az egymáshoz hangolást, és ha teljesen jó, akkor kész. Ha nagyon kijön az oktáv vagy a kétoktáv, akkor vész esetén zsebkendőzöm, de valahogy az utóbbi időben mindig sikerült úgy hangolnom, hogy nem volt rá szükség.

A lábdobomon (ahogy a tamokon is) Remo Powerstroke 4 bőr van, na, azt hasonlóképpen szoktam, viszont az már kényesebb. Behangolom ugyanúgy, mint egy tamot, aztán rámegy a hátsóbőr, nekem powerstroke 3 lyukas, fekete, azt megfeszítem úgy, hogy sima legyen, aztán rálépek, és persze nem szól jól, és akkor ötletszerűen elkezdem hangolgatni (általában eléggé le van eresztve mind a kettő, ráaádsul abban sem vagyok biztos, hogy én a hátsóbőrömet használom rezonátornak, szóval kicsit kaotikus, de lényeg az, hogy addig tekergetem, amíg olyan közepesen csattogós, sok mélyes drum&bass lábdob hangja nem lesz. Abból bármelyik hangmérnök tud bármit csinálni. A pergő pedig olyan nálam, hogy a hártyabőrhöz évek óta nem nyúltam, mert jojaz, az ütőbőrt pedig szégyenszemre meghúzom anyjáig, mert úgy szól jól az a pergő. Ha laza, tiszta amatőr zenekar feelingje van, de ha rendesen meg van húzva, nekem nagyon tetszik, kemény, recsegős, kopogós, ahogy azt kell.

Cineket nem hangolok.

Ti hogy hangolásszátok a dobjaitokat?

Power drumming.

Szerintem ez csak egy olyan kifejezés, amit azok találtak ki, akik szétverik a dobot. Fiatalabb koromban én is azt hittem, hogy szétverem, de én kismiska vagyok.
A következő rádobolásos klippezetet csak azért akartam belinkelni, hogy megmutassam, hogy kell faszán dobolni. Nem pontosan, nem is különösebben jól, de faszán. Elnézést azért, ahogy szól, de ez van.

Megfigyelhető, hogy a fiatalember milyen szép dinamikus látvánnyal dobol. Irigylem érte, az én videóm a tanúm, hogy én nem tudok úgy csinálni, mintha épp darabokra törném a cineket. Valahog itt kezdődik a power drumming. Állítólagos koronázatlan királya ennek Dave Grohl, aki a Nirvanát színesítette sokáig, most pedig egy közepesen világhírű zenekar, a Foo Fighters gitáros-énekese, de még mindig dobolgat.

 A felvételen a Juliette and the Licksnek dobolgat. Én őszintén szólva még nem láttam olyan embert, aki stúdiófelvételkor ilyen testbedobással dobolt volna. Sokkal inkább szokott lenni az, hogy szépen, pontosan, koncentrálva, még azok is, akik amúgy a színpadon látványosan dobol.

Következő jelöltem Joey Castillo, én a Queens of the Stone Age-ből ismertem meg (nagy meglepetésre Grohl ott is volt egy album erejéig session dobos), na, ő úgy dobol, mintha az élete múlna rajta:

Folytathatnám a sort még, de nem tudom, majd kommentben küldözgettek, ha akartok.

Szemfülesek az utolsó számot megkereshetik a Youtube-on, amikor én játszottam koncerten (igen, 2 hanggal följebb, tudjuk :P ), és valahogy nem úgy néz ki. Talán az, hogy nem emelem a fejem fölé minden ütés után a dobverőt, vagy nem tudom, de ez van. Lehet, hogy erre simán születni kell.

Azért az is igaz, hogy van egy sebesség-övezet, ahol ezt művelni lehet, annál lassabban ostobán néz ki, annál gyorsabban pedig lehetetlen. Van olyan közületek, aki így dobol?

Na, megvolt a koncert.

Aztán másnap még egy. Meglepetés-jelleggel.

Azt kell mondanom, hogy jobban ment, mint gondoltam, de volt néhány egymással interferáló probléma. Az egyik az, hogy a fülem pánikba esett, és ha túl hangos volt a metronóm (sajnos ha hangosabb volt, mint az emberi beszéd), akkor a bal fülem két tikk között azt mondta, hogy "pfrrrtty". Nem tudom, lehet, hogy süketülök, vagy valami, azzal a fülemmel voltam egyébként fülzúgás miatt infúziókúrán, szóval nem lehetett túl hangos a metronóm. Ebből kifolyólag nem kérhettem semmit a kontrolba, mert elnyomta volna a metronómot, ami azért volt jó, mert saját kontrollom úgysem volt, de mivel be volt dugva a fülem, és az ment benne, hogy "Tik Tik Tik Tik...", nem hallottam az éneket, és egyszer-egyszer eltévedtem, hogy hol tartunk. Most az, hogy más dobszerkója volt, gyors cserével, és amint a ride-ra ráütöttem, elrepült a dobverőm, mert beleakadt a splashbe, az már csak egy finomság. Az viszont biztos, hogy működik a metronómos dolog, mert annak dacára, hogy 1-2 számot kimondottan alssúnak éreztem (ebből is látszik, hogy metronóm nélkül legalább 10-20 BPM-mel gyorsabban játszottam volna), a közönség ugyanúgy tombolt, mintha érzésből játszottunk volna. Aminek viszont nagyon örültem, az az, hogy a zenekarunk állandó megfigyelője nem tudta megmondani, hogy mely számok alatt használtam a metronómot, és melyek alatt nem, szóval annyira borzalmas pontatlan csak nem lehetek.

A remény hal meg utoljára :)

Blogout valószínűleg szét fogja túrni a selymes kis fingómat ezért, de szeretettel meghívok mindenkit, beleértve őt is december 11-ére a kék yukba. Az Overcast nevű formációval lépek fel. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy életemben először kipróbálom, milyen metronómmal koncertezni. A próbán remekül ment, kivéve 1-2 számot, ahol nagy húzás kell, nade sok buktató is van. Lehet, hogy nem is fogom hallani azt a szerencsétlen metronómot, vagy esetleg bebizonyosodik, hogy metronómmal nem olyan feszes, vagy egyenesen szar a rock and roll. Igen, aggódom, mert még sosem csináltam ilyet. Ez afféle kísérlet, dobos experimentáció, hogy más szavakat ne találjak ki. Hátha sikerül :)

Nos, én a magam részéről kezdő dobos koromban nagyon pontosnak gondoltam. Sajnos, sok bizonyíték erre nincs, mivel nem készültek felvételek, kivéve egyet, de azon meg csak olyanokat próbáltam csinálni, amit lehetetlennek gondoltam. Mindegy, lényeg a lényeg, egyszercsak bekerültem egy zenekarba, ami nem baj, csak az átalakult, ami szintén nem lett volna baj, viszont amiről akkor még nem tudtam, hogy baj, az egyik szintis arpeggioja után kellett mennem, mert neki az fix volt, és nem tudtam én vezetni. Na, ezt csináltuk egy olyan 3-4 évig, mígnem aztán hirtelen lett egy számunk, ami nem olyan volt, és azon kaptam magam, hogy egy szám végére simán gyorsultam 20-30 BPM-et. Tanakodtam, hogy miért lehet ez, aztán rájöttem, hogy hiszen 2-3 évig egyáltalán nem kellett tartanom a tempót, mert azt mutatták nekem, több-kevesebb pontossággal, és a ritmusérzékem ellustult.

Na, azóta is próbálom visszaszerezni, szerintem többé-kevésbé sikerült, viszont ha élvezem a zenéléstr, akkor hajlamos vagyok megnyomni a tempót, meg ha olyan a rész hangulata, akkor meglassulni. Ennek orvoslására próbáltunk már metronómmal, amit meglepő módon úgy tudok követni, hogy nem is figyelek rá, viszont van 2-3 szám, amelyben egyszerűen rosszul hangzik, ha nem gyorsulok, nem lassulok. Itt jön be az, hogy akkor ami nekem van az pontatlanság vagy húzás. Mindegy, most nem ez a fontos.

A fontos a miként és hogyan. Eleinte úgy próbáltam orvosolni, hogy metronómra doboltam (gyakorlásnak nemigen nezhetjük, csak úgy doboltam magamnak). Ez nem vezetett sok jóra, úgyhogy elkezdtem lyukas metronómot használni. Ha ez csak nekem lenne egyértelmű: az úgy néz ki, hogy 8 tikk, aztán 7 tikk 1 szünet, aztán 6 tikk 21 szünet, mígnem az utolsó 8 tikk lett, ami azért vicces, mert összefolyik az előtte lévő 7 tikkel, így az összesen 15. Olyan játék ez, mint amit kiskoromban játszottunk a haverokkal, lehalkítani a zenét, és pont 1-re visszahangosítani. Ti nem csináltatok ilyet? Hmm? Na?
Na, szóval ezzel meg az volt a baj, hogy valahogy mindig meghiúsult, mondjuk ugrott a CD-játszó (akkor még nem volt MP3-lejátszóm, mondjuk most is csak a telefonom), meg azóta el is vesztek az mp3-ak, újra megcsinálni meg nincs lelki erőm, meg amúgy sem ártana mondjuk laptopról, Reasonnel vagy valami, de az meg nagy.

A kérdésem az: ti hogy fejlesztitek a pontosságot? Metronóm? Rhythm coach? Üvöltözik a gitáros, ha pontatlan vagy? És használ?

A friss jogosítványosokkal az első két év vége felé kezd probléma lenni. Ekkorra hiszik el ugyanis, hogy tudnak vezetni, és minden körülmények között képesek uralni az autót. Közülük egy rész beéri ezzel a tudattal, mások viszont nap mint nap empirikusan is meg akarnak győződni erről. Utóbbiakból képződik a közúti közlekedés halálos statisztikáinak egy része. A másik része pedig a vétlen autósokból plusz utasaikból.

Azonban a Schumacher-potentátok között vannak egy-ketten, akik tényleg Schumacherek. Egyszerűen zsenik, tipikusan már a jogosítvány megszerzése előtt is vezetnek, a 17 éves születésnapjukig hátralevő időt adventi kalendáriummal számolják vissza 9 éves koruktól kezdve.

A dobosok körében sem jobb az arány, viszont ez esetben pont a zsenikkel van a bibi. Már ha egyáltalán kiderül, hogy azok. Erre az esetek többségében gyerekkorban van a leginkább esély. Tegyük fel, hogy a gyerkőcöt elráncigálják egy dobtanárhoz, akinek valamiért a gyerek feltűnik, mint a kis Gauss a matektanárnak, aki ezután kiemelten foglalkozott a nebulóval. Megérte. De vegyük észre, hogy ehhez mennyi egybeesés kell, mennyi mindennek kell passzolnia ahhoz, hogy pont egy dobcucc mögött kössön ki a muzikális gyerek, és például ne egy Michael Flatley-képzőben.

Ha ez mind klappol, onnantól a tanár felelőssége, hogy a gyerek felnőttkorára megmarad-e zseninek, vagy csak szimplán nagyon jó dobos lesz. A zsenikkel ugyanis sok a zűr, mivel tipikusan ők azok, akiket nagyon nehéz rávenni az alapgyakorlatok, később pedig a végtag-függetlenítési gyakorlatok végigseggelésére. A gyerek ugyanis folyton improvizál, elvégre ettől zseni a zseni.

A gyakorlás és az improvizálás megfelelő elegye aztán egy idő után berobban, mint a belsőégésű motorok égésterében a levegő és az üzemanyag kettőse. Csak az egyik nem elég, mindkettő szükségeltetik a sikerhez.

A dobolás lényege nagyon gyorsan összefoglalható: egységnyi idő egy (negyed), két (nyolcad), három (triola), négy (tizenhatod), öt (pentola), hat (sextola), satöbbi egyenlő részre osztása. Lehetőleg tűpontosan.

A következő lépcsőben a szünet jelenti a legnagyobb problémát. Tudni kell adott sebességen csak egyetlen hangot megszólaltatni, legyen az akár a legutolsó tizenhatod. Ennek a helye ugyanott van, mintha előtte hármat végigpüffoltünk volna, csak az a nehézség ebben, hogy nincs viszonyítási alap. Ezt is persze, lehetőleg tűpontosan.

Mindezt kézzel-lábbal kell tudni. Aztán mindezeket meg kell tudni csinálni úgy is, hogy csak egyes hangok legyenek hangsúlyosak, kiegészítve azzal, hogy a hangsúlyos ütések alatt esetleg a lábdob is megszólaljon.

Nem hangzik túl bonyolultan, ugye? Nincs is megtévesztőbb a dobolásnál, mivel az emberek általában a negyedeket, esetleg a nyolcadokat simán hozzák a koncerten, lábukkal ütve a taktust. És szinte érthetetlen, hogy a dobosnak miért nem söröspohár van a kezében dobverők helyett. Mi ebben olyan nehéz?

Csak annyi, amiért a dobtanulás években mérhető. Nagy gondban lenne ugyanis a közönség, ha valakinek mondjuk tizenhatodokat és sextolákat kéne részegen a mellette álló csaj seggére paskolni. Érdemes egyszer kipróbálni.

Szar. Legalábbis az első órában. Néha vezetek mozdonyt, általában V43-ast, ennek a beceneve a Szili. Pár ezer kilométeren már biztosan túl vagyok, persze, csakis feketén, ahogy az utcai gyorsulási versenyek esetében szokott történni. Főiskolás koromban megtörtént párszor, hogy én vezettem a mozdonyt Budapestről, az állomáson szépen megcsíptem a D12-es fékezőszelepet, megálltam, és irány a suli. Akkor már volt autóra jogsim, talán már a motor sem bőgött fel olyan rettenetesen, mint a kezdők esetében szokott, amikor óriási gázzal kompenzálják bizonytalanságukat, amit az okoz, hogy szimplán nem tudják, hol kezd fogni a kuplung.

Ezt azért írom, mivel az autóvezetés is egy végtag-függetlenítési gyakorlat. Van három pedál, ez a dob esetében minimum duplázópedált feltételez. Plusz a váltó, a kormány, a bajuszkapcsolók kezelése, hogy a kéz se unatkozzon. Amikor ezek már úgy-ahogy mennek, az ember fölmászik egy mozdonyra, és nagyot lepődik.

Ugyanis semmi nem megy. Az érzés pontosan megfelel az első dobnál töltött óra kilátástalanságának. A gáz- és fékpedálhoz szokott jobb lábra például egy pedál vár, ennek benyomásával viszont nem gyorsítunk vagy fékezünk, hanem azt szabályozzuk, mennyire vegyen részt a mozdony a fékezésben: ha teljesen benyomjuk, semennyire nem fékez (csak a kocsik), ha felengedjük ugyanúgy részt vesz az akcióban, mint a mögötte lévő szerelvény. 

A bal lábnál egy hosszanti, széles pedál található, éberségi pedálnak hívják, trillázó hangra fel kell engedni, majd visszanyomni. A bal kéz gyorsít, a jobb kéz fékez. Tehát pontosan ellentétes az autóban megszokottal, ráadásul egy mozdony "jobbkormányos", ha szabad ezzel a képzavarral élni: a mozdonyvezető a menetirányszerinti jobb oldalon üldögél. A menetrendre is oda kell figyelni, nem is szólva a szar pályák miatti gyakori sebességkorlátozásokról, amit vasutasul lassújelnek hívnak. Nem beszélve az olyan zavaró körülményekről, hogy a fékezés távolról sem akkor ér véget, amikor autós hasonlattal élve felengedjük a fékpedált, hanem amikor a vonaton végigfutó fővezetékben az utolsó levegőmolekulát is pótolta a rendszer. Ez a légfék bája.

Viszont a fentieket is meg lehet szokni, de ez nem megy egyik pillanatról a másikra. Ahogy a dobolás esetében sem, amikor ugyanezt éljük meg, csak sokkal komplexebben. Nálam a mozdonyvezetés, nálatok mi az, amihez a dobolás tanulását hasonlítani tudjátok?

Nem tudom, milyen példákat írtok, de azt hiszem minden esetben egyedül a gyakorlás segít, ráadásul az egyes pedálok használata a mozdony és a dob esetében is csak egy idő után válik agyunk számára elfogadhatóvá. Ebből adódik a kérdés is: ennek érdekében Ti mennyit gyakoroltok naponta, hetente?

Szeretem az autókat. Egy 540 lóerős Shelby Mustang GT500 kéne, egy 1,4 literes Astra G Caravan viszont már van. A közös bennük, hogy mindkettő azért tekinthető autónak, mert semmivel se akarnak többnek vagy kevesebbnek látszani, mint amik valójában. Pont annyik. Emiatt az Astra esetében egy cementeszsák bedobása az irgalmatlan nagy raktérbe még új korában sem okoz lelkiismeretfurdalást, és egy pillanatig nem aggódunk akkor sem, ha egy kis mész kifolyik, vagy történetesen az állótam pirosra mázolt betonhoz szokott lába hozzáér az üléskárpithoz. Az Astra ugyanis egy munkagép, és nem versenyautó. Szemben a Shelbyvel, aminél ilyesmi elképzelhetetlen, viszont az Astrától nem is vár senki pár másodperc alatt százra való gyorsítást. A tulaj sem.

A Mustang esetében viszont igen. Ha zöldre vált a lámpa, az alázás nem is marad el. Egyszóval, mindkét autó végletekig őszinte, azt mutatják, amit tudnak. A megjelenés egyenes arányban áll a teljesítménnyel, a tudással: az egyik egy személyi dömpernek, a másik pedig versenyautónak látszik. És azok is.

A dobok esetén a Platin az Astra. Semmiképpen nem Suzuki, aminél a többi autós soha nem tudhatja, hogy éppen a nagyszülők tötymörögnek vele, akik egy traktor leelőzésére sem ragadtatnák el magukat, vagy épp az unoka használja, aki pillanatokon belül teljesítménydeficites gyilkológépet csinál belőle, saját magából - és a többiekből - pedig feketezsák-implantátumot.

A Shelby viszont nem tudom, minek felel meg. Talán az egyik dobos oldalon (lásd a dobfelszerelések menüt) egy ezres híján pont egy milláért eladásra kínált Noble & Cooleynak? Nem tudom, de talán mások se: nem is kapkodják már több mint egy éve.

Segítsetek: miben tér el a százezer alatti Platin dobcucc, és mondjuk, a Noble & Cooley?

Nos, a dobos megérett az első koncertjére.

Amit tapasztalni fog, annak nagy részért kb. minden zenész így látja az első koncertjén. Először is az a meglepetés éri, hogy vagy nagyon korán játszanak, vagy nagyon későn, vagy jókor, de szar helyen, vagy nincs közönség, de úgy általánosságban valami nagyon furcsa. Ja, amúgy amiket most leírok, az saját tapasztalat, de több zenekarral, lehet, hogy volt, akinek nem így volt, történeteket szívesen várunk kommentben :)

Na, az első igazi meglepetés az, hogy nincs gázsi, pontosabban, ha van is, nagyon kevés, de nem egyszer, nem kétszer az is megtörténhetik, hogy még a zenészeknek kell fizetni, hogy felléphessenek.

A második meglepetés a cuccok közös használata. Ennek a fő oka az, hogy nincs idő, viszont sietség van, és már megint a dobosokkal van a fő gond, hiszen még egy 8x10-es ládát és erősítőt is kb. hússzor olyan gyorsan le lehet rángatni a színpadról, mint egy dobot, felfelé pedig egyenesen öszemérhetetlen az idő. Rutinosabbak tudnak trükközni azzal, hogy az öltözőben vagy a backstage-en összerakják a dobszerkót, állványostul, mindenestül, és úgy viszik fel a színpadra, de az általános mégiscsak az, hogy egy dobszerkó van, cserélt pergővel, duplázóval és cinekkel. Kisdobosok csak cint cserélnek, nagydobosok rutinosan állványt is visznek, mert akkor a.) nem esik szét, vagy ha igen, akkor csak ő tehet róla, b.) az ismeretlen állványon nem biztos, hogy van műanyag védőbizbasz, és a menet kirágja a cint középről, meg ilyesmik. Ráadásul mivel egymás cuccát használják az emberek, azt el kell kérni, úgy, hogy előre tudjuk, hogy odaadja, vagy ha már nagyon le volt beszélve, akkor megköszönni. Meg oda is kell vinni valakinek a dobszerkót, amit senki sem szeret, mert túl sok helyet foglal, ha nem lehet a dobszerkót egymásba tenni (értsd: nem Amati), akkor egy kisebb dobszerkó annyi helyet foglal térfogatban, mint a zenekar összes többi cucca, beleértve a 4x10-es és 1x15-ös ládákat. Emiatt a dobost már ferde szemmel nézik zenekartársai, mert miattuk kell 2 autóval menni, ami rögtön kétszer annyi benzin.

A harmadik meglepetés, ami főleg a dobosokat érinti, de biztos gitárnál is így van, az az, hogy nem olyan a cucc, amilyennek lennie kell. Nekem tipikus bajom az, hogy nekem mindig olyan dobszerkóm volt, melynek a lábdobja fölött van 2 tam, és oldalt egy harmadik, esetleg mellette egy negyedik, de az már részletkérdés, és többször belefutottam már abba, hogy fent van 1 tam, és mellettem kettő, és a felső tam helyén vagy egy üres semmi, vagy egy ride, sőt, volt olyan, hogy egyáltalán nem volt középső tam, scak felső és alsó. És azzal én meg vagyok lőve, mert 3 tamra van megírva minden szám dobja. Bonyolítja a helyzetet az, hogy minden dobosnak más beállítás jó, és a dob tulajdonosa nem szereti, ha átállítják a tamjait, mert egy élet volt beállítani, és úgy van, mióta beállította, és nem engedi, meg persze ne érjen össze ez azzal, mert drága volt, satöbbi, satöbbi. Engem az egyetlen Szigetes fellépésemen ért az a meglepetés, hogy a felső tam akkora volt, mint az óvodában a homokozóvödör 8-as vagy 9-es, nem tudom, lényeg az, hogy sokszor egyszerűen nem találtam el. A mikrofon egyébként is eltakarta a felét :)

Utaltam rá, hogy elmagyarázom, hogy miért bunkók, antiszociálisak a dobosok, hát itt van, tessék: a dobbal van a legtöbb szopás. Mindig a dob készül el utoljára, ha nincs valami elektronikai gríz valamelyik gitárerősítővel, és már mindenki sörözik, amikor a dobos még mindig állítgat. Két lehetőség van:

1.) A dobot éppen felviszik.
Ez borzasztó sokáig tart. Nincs szőnyeg, keríteni kell, kiesett az egyik csavar, meg kell keresni, fel kell rakni a lábdobot a szőnyegre, rá kell rakni azt a fémdarabot, aminek nincs neve, talán tamtartó, arra rászerelni a tamokat, felállítani az alsó tamot, felállítgatni az állványokat, beállítgatni őket, közben összerakni a lábgépet, duplázót, azt rászerelni a lábdobra, megkeresni a cineket (sosincsenek meg), felrakosgatni az állványokra, újra beállítgatni mindent, dobszéket állítani, majd bármelyik hiányában beszerezni az adott tárgyat, dobverőket bekészíteni. Mindeközben a dobos egyre feszültebb, basztatják, hogy be kéne állni lassan, a többiek már söröznek, várják, hogy mi van, ugyanis egy bizonyos ponton túl már nem tudnak segíteni, aztán jobb esetben jön a technikus, hogy megnézze, hova lehet még mikrofont rakni, ahhoz hozzáér a cin, átrendezni kicsit, szóval borzalmasan hosszú idő. Menti a helyzetet az, hogy általában ez az első zenekar fellépése előtt történik, és oda lehet menni nyitásra. De persze olyankor is mindig elcsúszik valamin a drága idő, és megkésve indul a buli, én nem tudom, miért, de velem is mindig előfordul, mondjuk nekem hangmérnökködnöm is kell közben, szóval duplán súlyosbított a helyzetem. Ja, és valahol még egy pergő is van, állványostul.

2.) A dob éppen dobost cserél
A hullafáradt dobos megpihenne, de nem lehet, mert le kell takarítania a cinjeit, pergőjét, felesleges dolgait a színpadról, ha rossz volt a koncert, azért morcos, ha jó volt a koncert, mérges, hogy nem ünnepelhet, hiszen a többiek már söröznek, ő meg még mindig lepakol, még mindig nincs lent minden, persze a többiek segítenek, de ők már rég kész vannak, miatta vannak csak még fent a színpadon, a következő dobos már jönne, az meg azt látja, hogy a másik még szöszmötöl, nem képes leszedni a szarjait, hogy ő felrakhassa a cuccát (youtube -> george carlin - stuff), a következő zenekar gitárosai már nyígatják a gitárjaikat, de az előző dobos még mindig leszed, áttolják a gitárládát az állványokon, a duplázón, meg kell keresni az épen maradt, eldobált dobverőket, és akkor még a másik dobosnak fel kell pakolnia, ugyanez még egyszer, suttyomban át kell állítania a tamokat, esetleges gyors soundcheck az új pergő miatt, és ettől a dobos máris izolálódik a többi zenésztől, hát még a közönségtől, akik nem tudnak azonnal lepacsizni, hogy "jóvót", mert az még szerel, a végén meg amikor végre lemegy, akkor már senkivel sem tud beszélni, mert részint elfáradt, részint meg sokat pakolt, meg a cuccait helyezte biztonságba, meg leltárazott. Mert a gitárosnál mi van? Gitár - megvan. Kábelem - mindkettő. Effektem - megvan. Kész. Énekesnél mi van? Semmi. Max mikrofon. Dobosnál? 18-as Sabian Pro ride - megvan. 16-os sabian AA thin crash - megvan. 15-ös Stagg törött, de még bőven használható crash - megvan. 14-es lábcin, kettő darab, 15-ös china, 2 darab 10-es splash, egy lábcinállvány, 3 gémes állvány, duplázó m,indkét pedálja, kardánja, csavarja, az a kis gumi basz, ami mindig elvész, dobverők, csiptetős dobverőtartó, dobszék, és valami mindig hiányzik. Annál már csak az a rosszabb, amikor eggyel több van. Azt nagyon sürgősséggel vissza kell vinni, különben azonnal tolvajnak kiáltják ki az embert.

A lényeg az, hogy valaki más cuccán kell játszani, de míg egy gitárosnál beledug egy gitárt, és legfeljebb túlhajtja, de arra oda lehet menni és lecsavarni, a dob az olyan, hogy üzemszerűen ütni kell. Odaülsz másnak a drága cuccához, és botokkal csapkodod. Vagy, ami még rosszabb, kölcsönadod valakinek a cuccodat, mire ő odaül, és botokkal csapkodja. Egy órán keresztül.

És most elugranék a koncert végére, mert akkor jön az, hogy ha a dobos nem kimagaslóan tehetségesebb a gitárosoknál, akkor csak a dob megszállottjai mennek oda, hogy faszavolt, meg a közvetlen barátok, illetve lehetőség szerint a dobos párja, akik ha nem lennének, a dobos abba is hagyná a koncertezést a negyedik koncert után, de a dobmániákusok minden szar dobosnak is azt mondják, hogy jó volt, ezért a dobos nem tudja, hova tegye, vagy ha tudja, még rosszabb, és tőmondatokban válaszol, és csajozni sem tud, mert nincs az a dezodor, amitől nem lesz büdös a hónalja, miután a karjaival csapkodott egy órát, továbbá a nemi szervéről is izzadság csöpög, és persze süket is, mint az ágyú, hát így lesz a dobosból szép lassan bunkó. Eleinte kényszerből, aztán már megszokásból. Súlyosbítja a bunkóságot, ha vesz egy drága cuccot, mert azt nem adja oda, mert drága volt, ha pedig egyszer valamijét elrontják, eltörik vagy kiszakítják, akkor soha többé, tehát még bunkóbb, és egébként is, még az is, aki nem azért lett dobos, mert a fölös erőszakot akarja levezetni zenével, még az is bunkó lesz, legalábbis annak látszik, és ezt az emberek azonnal kiszúrják, és elkezdik mondogatni, hogy a dobosok bunkók, meg a zenész legjobb barátai, meg hogy azért jó nekik, mert sok zenészt ismernek, és ettől csak még mérgesebbek lesznek, agresszíven válaszolnak, ergo bunkók lesznek. A dobos az bunkó, és egy idő után büszke is lesz erre. Van egy olyan elméletem, hogy igazából amelyik dobos nem bunkó, annak nem is lesz csaja soha :)

Na, de pakolás előtt, után, között illetve az intervallumokban van az úgynevezett koncert. Miután túlélte dobosunk a felpakolást, a mogásokat, és mindent, elkezdődik a koncert. A dobos élete első koncertjén nem szokott intro lenni, tehát őt éri a megtiszteltetés, hogy elkezdje a koncertet A Négy Beütés segítségével. És akkor elszabadul a pokol. A dobos rádöbben, hogy nem hall semmit. Persze, volt előtte soundcheck meg beállás, de ami akkor jónak tűnt, az csupán látszat volt. Annyit hall, amit dobol, de azt se nagyon mert elnyomja az, hogy "ZZZZZZSSSSSSSSS", meg az irdatlan basszus, és az énekesből annyit hall, hogy "vaty vaty vaty". De ő dobol, fogalma sincs, hol tartanak, aztán kialakul eből az egész kavalkádból a koncert. Az első koncert általában mindenkinek jó, bármennyire is szar. A második koncert szokott nagyon rossz lenni, amikor pofára esik az ember az első sikerén.

Az idő telik, a dobos pedig dobol, gyakorol, koncertezget, és a szopás kezd rutinná válni. Kezd beletörődni saját sanyarú sorsába. Idővel megtanulja egy részüket kiküszöbölni, megtanul addig vitatkozni a technikussal, amíg nem jut neki rendes kontrolláda, amíg nem hall mindent úgy, ahogy kell, kitalál praktikus dolgokat, mint pl. saját állványok előre felszerelése, ahogy már mondtam, a zenekar többi részéből kiharcolt segítség, jobb esetben roadok, satöbbi. De a lényegen semmi nem változtat, a dob az nagy, sok és nehéz, pénz- energia és erőigényes, nagyon hangos (rutinos dobos füldugóban dobol, de olyanban, ami minden frekvenciát egyenlően csillapít, de erről majd máskor), viszont van valami, amit csak a dobos érez.

Azok kedvéért, akik nem dobosok, vagy még nem léptek fel, hadd meséljem el, hogy néz ki a dobos a koncerten. Mármint hogy a fejéből kifelé mit lát, és bent mit érez. Sötét van, ami az első percben zavaró, utána nagyon hangulatos. Az énekes takarásában nem látja a közönséget, de ha mégis, akkor is hátrébb van, mint ő, és nem látja, ha nincsenek annyian, ha meg vannak, úgyis hallja őket. Ahogy a dobos odacsap, oda van csapva. Amekkorát csap oda, akkora van odacsapva, ahogy, úgy. És a dob szól, hangosan, ha kihangosítva, akkor még dübörög is, mint az istennyila. És a dobos odabasz neki rendesen, hadd dübörögjön, ha meg nem, akkor finoman teszi oda, de a lényeg, hogy mind a négy végtagjában egy bizsergés áramlik a testéből a dobverők felé, ahogy áramlik ki rajta a zene. És teljesen mindegy, hogy jó a dobos, vagy rossz, hogy swinget játszik, vagy death metalt, a dobos végigszopta egész addigi pályafutását a dobolás miatt, de érzi és tudja, hogy  mégis megéri dobolni, megéri az évek folyamatos szopása, cipekedése, veszekedése, bunkósága, ütemek, rutinok gyakorlása, mert lehet, hogy a gitárral lehet zúzni, meg riffelni, és azzal lehetsz igazán rakenroll, meg az énekes a legnépszerűbb, és hogy a bazzgitáros is ott van a színpadon (igen, mi dobosok a bazzgitárosokkal élcelődünk), de mégis a dob a legfaszább hangszer a világon, és ez mindenért kárpótol!

Köszönöm szépen a figyelmet!

Ha már próbál a zenekar, akkor az már zenekar. Nekem volt már olyan zenekarom is, amely egyet sem próbált. De most nem is ez a lényeg, hanem a dob és a dobos.

Ha már túléltük azt, hogy a dob hangos, meg hogy cipelni kell, nézzük meg a dobos emberi illetve művészi helyzetét a zenei világban!

A dobos furcsa, és érdemtelen módon semmibe van véve a zenei szcénában. Elég, ha megnézünk pár koncertfelvételt. Ha nem profi amcsi cuccról van szó, akkor 85%-ban az énekest mutatják, 10%-ban a gitárosoakt, 4%-ban a basszert, és max 1%-ban a dobost. (Jó, ezek a számok változnak, ha a gitáros az énekes, vagy valami hasonló.) De én már láttam olyan koncertfelvételt, ahol a dobost egy pillanatra sem mutatták. Próbáltam kitalálni, hogy ki az, de nem sikerült, mert egy árva kocka nem volt belőle. Azért furcsa ez, mert egy csomó emberrel találkoztam, aki azt mondta, hogy "tök jó dobosuk van", meg ilyenek, mégis nagy általánosságban a dobos szépen el van nyomva, ki van semmizve, és csak a világhírű zenekarok dobosaival törődik bárki bármit is. Egy roppant egyszerű példával tudom szemléltetni. Valószínűleg azon emberek 95%-a, akik nem süketek és vakok, tudják, hogy a Tankcsapda énekese "A Lukács". Legalább így. A felük azt is tudja, hogy Laci. A gitárost is tudja az emberek nagy része, hogy ő "A Cseresznye". Na, de a dobost hogy hívják? Ugye? Sehogy, mi?

Az a pár ember, aki tudta a megfejtést, abba a 4%-ba tartozik, aki véletlenül tudta valamiért. Pedig aztán a Tancsapda nem olyan hírtelen (hanem híres, éééérted) zenekar, és nincsenek is benne olyan piszkos sokan, mint pl a Slipknotban.

Bevallom, nem tudom, hogy nemzetközi-e ez a dobos-semmibevétel, de mivel külföldről csak a profibb klippek és koncertfelvételek jutnak be, nem reprezentatív a minta. Lényeg a lényeg, lassanként eljutunk oda, hogy a dobosra úgy tekintenek, mint szükséges kellékre, egy senkire négy végtaggal.

Ja, és a dobos bunkó. ez nem vicc, én is az vagyok, és azon dobosok nagy része, akikkel koncerten találkoztam, szintén bunkó volt. És ezt tudja is mindenki, hogy a dobos az bunkó. Miért van ez? Hát ezt majd a koncertezős részben elmondom, legyen elég annyi, hogy mindenki röhögve mondja, hogy "eeee, az egy bunkó dobos".

Ha túljutottunk az emberi részen, jöjjön a szakmai. Zenekar van, próba van, számírás van. Ha a zenekar eljutott odáig, hogy saját számok kellenek, akkor az már valami. És szépen a gitáros meg a basszgitáros megírják a számot, az énekes meg ktialál rá valami éneket, és megmondják a dobosnak, hogy mit doboljon. A dobosnak esetleg lehet némi beleszólása, hogy mit doboljon, de az általános mégis az, hogy "Ottan kettőnégyet, de nem úgy, hanem fele olyan lassan" vagy valami ilyesmi. A dobos ezért szereti a breakeket, mert ott élheti ki magát leginkább. Ennek az álatlános fő oka az, hogy a dob nem az a kimondott dallamhangszer, és mivel ilyen van az ember előtt, nem feltételezik, hogy a dobosnak is lehetnek fasza riff-ötletei, vagy dallammenetei. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a dobosok nagy része tényleg nem ért ehhez a dologhoz. Ők ütni szeretnek. De ennek az az átka, hogy degradálódik a dobos társadalom. Dobgép. Ennyi. Pedig van egy csomó dobos, aki zenész is egyben, de ők mindig meglepetést is okoznak. Azt hiszem, nem kell példákat hoznom, elég ha mondjuk Phil Collinst megemlítem. Vagy Borlai Gergőt. Mégis mindig nagyon meglepődnek az emberek, ha egy doboszenei kinyilatkoztatást tesz. Egyszerű példa, voltam egy zenekarban, mely létező popszámokat játszott, csak buliból. Az egyik gitárosom egy tök egyszerű számban dúr helyett mollt játszott az első akkordban, ami a konvencionális skálák szerint teljesen rendben is volna, csak nem úgy van eredetileg, meg a szám hangulata is teljesen megváltozott tőle, szóval szóltam neki, hogy ott dúrt kéne játszani. Erre ő rám nézett, és közölte, hogy nem lehet. Mondom, miről beszélsz, hallgasd meg a számot, ott dúr van. Mire ő a szájával közölte velem, idézem: "Honnan tudod, te csak egy dobos vagy!". Mondtam is neki, hogy "igen, meg zeneszerző és hangmérnök is, szóval tedd oda a mutatóujjadat arra a tetves G húrra, vagy keress olyan zenekart, ahol mindegy, mit játszol!"

Ez a feeling kíséri végig a dobost egész amatőr pályáján, és be kell vallanom, voltam 1-2 zenekarban, de egy darab számot sem írtam, egyszerűen azért, mert nem ment. Mert részint olyat kellett volna írni, ami a gitárosoknak tetszik, de a gitárosok a végtelenségig féltékenyek zeneileg, másrészt meg valamiért nem ment, na. Könyékig belenyúltam a számokba, de külön, magamtól ami számokat írtam a zenekaraimnak (van kb 6 darab) vagy túl punkos lett, vagy nem tudták eljátszani, vagy túl durva lett, vagy nem elég durva, de mindig volt valami. Úgy érzem, hogy ennek nem konkrétan és hiánytalanul én vagyok az oka, hanem ez az elnyomás torzította el úgy a zenei lelkemet, hogy nem sikerül. És igazából nem tudom, miért, hiszen képes lennék rá, de egyszerűen nem megy.

Szóval dobosunk engedelmesen dobolja a dolgait a zenekarban, és készül az első koncertre. Nem tudja még, mi vár rá, de a következő írásomban már rájön.

Folyt. köv.

Nos, az ember rendszeresen jár próbákra.

Itt is kétfelé kell választani a dobosokat, mert teljesen más szopással jár a kettő. Vagy nem egész pontosan ketté, de a lényege ugyanaz.

1.) A dobos állandóan a próbateremben tartja az egész cuccát.

Az előző bejegyzésben már címszavakban megemlítettem az ezzel való szopást. Egy idő után nagyon gyötrelmessé tud válni a gyakorlás, szóval a kevésbé agilisabb dobosok, mint amilyen én is vagyok, meg szerintem mindenki, akinek a próbaterem fél óra utazásnál messzebb van, elkezd egyre kevesebbet járni oda gyakorolni, inkább csak gumilapozik, vagy azt sem. Kezdő dobosoknál ennek egyenes következménye az, hogy rutintalanok maradnak, és akár többször is begörcsöl a kezük/lábuk egy próba alatt. A gitárosok meg jobban fejlődnek, mert nekik csak a hátukra kellett akasztani a gitárt és hazamenni, és annyi. Az énekes meg egyenesen rohadjon meg, mert neki semmi sem kell a gyakorláshoz. Jön a piszkálódás, hogy már megint nem megy, illetve még mindig nem megy, pedig már négy hete gyúrjuk ezt a számot, azt a nyomorult breaket meg még mindig nem sikerült kigyakorolni, és így tovább. Ehhez hozzá jön a "túl hangos a dob" szindróma, és a dobos máris elkezd antiszocializálódni. Szerintem ezek a körülmények kezdik el kérgesre rágni a dobosok lelkét, és ezért mondják rájuk azt a sok csúnyát, miszerint az összes dobos bunkó, meg "a zenész legjobb barátja", és a többi. Ja, és ami a legfontosabb, mivel rég látta a dobot, meg azért imád dobolni, ezért számok közben folyamatosan üt valamit, teljesen mindegy, mit, ami nagyon zavarja a többieket, főleg, ha beszélgetni akarnak, ami szintén egyenes út az ordibáláshoz. Nekem ezt a részét leküzdeni kb. 6 évig tartott, de még ma is van olyan, hogy kizavarom a zenekaromat egy tüdőként dohányozni, és rendesen odacsapok neki legalább 2 percig, hogy kiéljem magam. Pedig nekem van otthon is dobom. Csak elektromos, ugyebár.
Sorolhatnám még egy fél óráig, hogy mi még a gáz, de innen már lehet sejteni.

2.) A dobos nem gazdag, de szeret otthon gyakorolni, vagy nem állandó próbaterem van, hanem órabéres, de semmit nem adnak hozzá, vagy ilyesmi.

Na, ez voltam én. Nekem otthon volt a dobszerkóm, mert imádtam dobolni, és valahogy mindig olyan próbateremben próbáltunk, ahol se a cint, se a pergőt, sem pedig az állványokat nem használhattam, lénegében tehát kaptam  5 fahengert, hogy tessék, illetve volt olyan is, hogy az én második dobom volt a teremben, de csak adott mennyiségű állvány volt, így a lényege ugyanaz volt: mindent cipelni kellett.
Na, az alap, hogy az ilyen dobos viszi a cinjeit. Cint senki sem ad kölcsön, legalábbis nem szívesen, kölcsön kérni meg nem szeret, mert a használt cin mindig kölcsönadásnál törik el, és hogy-hogy nem, újat kell venni helyette. Vagy használtat. De mindenképpen többe kerül, mint indokolt lenne. A dobos viszi a pergőt. Igen, mert vagy nincs, vagy egyszerűen a korábban említett fospergő van, vagy nem szabad használni, vagy mert az utolsókat rúgja, és a próbatermes fickó orosz rulettet játszat a dobosokkal, hogy akinél elszakad a 3 éves, szétnyúzott bőr, az fizeti ki. (Mellesleg amikor velem ilyen utoljára történt, kénytelen voltam azt mondani az embernek, hogy "Nézd, Pistám, ha nem kérnél pénzt a teremért, szíves-örömest vennék neked egy új bőrt, de így nem kapsz egy fillért sem." Ajánlom ugyanezt minden dobosnak.) Aztán ha a dobosnak olyan a pergője, akkor nem megy bele apergőállványba, mert nagyobb, vagy nem lehet eléggé leereszteni, vagy simán rossz, teház pergőállványt is hozni kell.
Azt hiszem, itt levágom az utat, és elmesélem, hogy én hogy toltam ezt 18-tól 21 éves koromig: Otthon összecsukogattam az összes állványomat. Ezek bekerültek egy reptéri gurulós bőröndbe (nem volt pénzem serszámtáskára), amelyik állány pedig hossabb volt, bekerült a hátizsákomba. A hátizsák cipzárja emiatt összedrótozásra került. A duplázóm érzés szerint vagy a hátizsákban volt darabokban, vagy a gurulós bőröndben. Tehát eddig a hátamon volt némi vas, és a bal kezemmel húztam magam után a többi vasakat. Jobb kezemben (az az erősebb) cipeltem a cintáskát, ami Sabian keménytok volt, mert az emberek hajlamosak a vonaton, metrón, egyéb helyeken mindenféle fegyverrel, pl vasalt orrú bakancs, járókeret, kerékpár, velociraptor-kalitka, dúsított urán, megütni a cintokot, ami ha puha, akkor kevéssé nyújt ez ellen védelmet. Idáig még bírtam is volna valahogy, mert ez csak 38 kiló plusz volt (digitális mérleggel mértem meg), csak sajnos volt még egy pergő, amihez szintén nem volt pénzem tokot venni, de ha lett volna, akkor is el lettek volna fogyva a kezeim, tehát a farkamra akasztottam szépen a pergődobot egy másik kofferban, aztán irány a vasúti megálló. A vonatra felszállni egy istenkísértés volt, fel kellett dobálni a cuccokat, mert nem fértek el keresztben, közlekedni gyötrelmes volt, leszállni pedig ugyanilyen nehéz. Következő lépésként vagy gyalogolni kellett ezzel a sok cuccal száz métereket, vagy tömegközlekedni, egyik sem vicces. Amikor pedig odaértem, vagy le kellett menni egy 45 fokos lépcsőn, vagy fel, de általában sosem vízszintesen, mert az nem lépcső. És megérkezni még nem elég. Amíg a többiek kint dohányoznak, össze kell rakni a dobszerkót, és néha az ember megkapja, hogy "Még nincs kész?", "Miért nincs kész?". És próbáról próbára nehezebb volt. Ja, és persze sosem én késtem, tehát kint kellett ülnöm a százezreket érő cuccaimon a nyolcker kellődős közepén, de mondjuk újlipótváros sem jobb semmivel. Aztán szétdobolni magam, aztán ismét összerakni a sok cuccot, ami valamiért visszafelé sosem fért be, aztán megkeresni a drótot, ami összetartja a cipzárt a hátizsákon, és ugyanez hazafelé.
Meg kell említenem azt a pillanatot, amikor megkönnyebbültem. Épp másfél éve húztam azt a tetves gurulós bőröndöt, és leszakadt a kezem, amikor hirtelen angyali könnnyűséggel kezdett el jönni mellettem. Közben furcsa surrogó hangot is adott, szóval megnéztem, mi van. Hát mint kiderült, az nem kerék volt, ami rajta volt, hanem gumigörgő, és szép lassan kiette magát belülről, és az egyik végül leszakadt, amikor a vastagsága elérte a nullát. Egészen addig gyakorlatilag a húzás nehézsége megegyezett azzal, mintha egy tapadós gumilapon húztam volna végig kilómétereken keresztül azt a sok nehéz vasat. Úgyhogy jól leszedtem a másik kereket is, és nagyon boldog voltam, egészen addig, ameddig anyám le nem ordította a hajamat, hogy én elrontottam neki a gurulós bőröndjét, amikor pedig éppen másnap akar elgondolkozni azon, hogy elutazzon valahova.

És akkor még egy koncert sem volt. És még egy kicsit nem is lesz :)
Folyt. köv.
 

A számolatlan nyomorúság után a dobosunk megleli első zenekarát.
Azt hiszi, hogy most már aztán tényleg. Korától függően a következő számokat játsszák el elsőre:
-Smoke on the water
-Smells Like Teen Spirits
-Basket Case
Legalábbis az esetek 90%-ában. Az esetek 95%-ában pedig borzalmasan. és a dobosunk élvezi, hogy végre csépelheti a dobot rendesen, és megjelenik az első nagy gond. A fülcsengés. Vagy zúgás. Vagy harsogás. A dob hangos, nem tudom, mondtam-e már, és mint olyan, a gitároknak felül kell csűrniük magukat rajta, azok meg még jobban karcolnak, a basszeros meg úgy szét fogja hajtani a cuccot, hogy az embernek a mája leszakad, és emberi roncsként, de vidáman távozunk a próbateremből. Aztán amikor másnap még mindig cseng a dobos füle, akkor érzi a súlyát. De persze nem érzi, aki diszkóba jár, azt is mélyégesen hidegen hagyja a fülcsengés, mert hiszen jól érezte magát, és ha ez az ára, hát ez az ára. Aztán rövidebb-hoszabb idő után kiderül, hogy a dobos szenved a legjobban a zajtól, hiszen a saját feje mellett csapkodja a cineket meg a pergőt. A másik, ezzzel párhuzamos probléma pedig: "Dobolj már halkabban!!!". Nem lehet csak úgy halkabban dobolni. Ha nem ütöd meg rendesen a dobot, fos hangja van. A pergődob, főleg a kezdőknél, akik nem tudják behangolni, egészen konkrétan azt is mondja, hogy "fos". A másik meg, hogy ha finomaban dobolsz, nem jönnek ki a power breakek, amiket kitaláltál, meg nem vagy hozzászokva, arra kell figyelned, hogy finom legyen, nem tudod magad elengedni, és a ritmusra koncentrálni, vagy legalábbis érezni. Nagy átok az, ha a gitárosoknak nincs olyan cucca, ami túlszólja a dobot, mert akkor ez örök vitatéma lesz. Bevallom férfiasan, én képtelen vagyok finoman ütni a dobot, részint azért, mert úgy esik kézre, különösképpen a kávás pergő, másrészt pedig az én dobom nem szól jól, ha finoman ütöm, és nem is nagyon ültem még olyannál, amelyik jól szólt volna simogatva. Szóval legyél halk. Egy idő után mindenki azt akarja, hogy legyél halk.

Egy idő után a dobos rájön, hogy otthon nem tartható a dolog, szóval vagy kiköltözik egy próbaterembe dobostul, és oda jár fel, vagy leginkább nem jár fel, és otthon gumilapon gyakorol. Minősített esetben a szülei vesznek neki egy Csitt-Csatt gumilapos dobfelszerelést. Az legalább csak a házban lakókat örjíti meg. Innentől megint háromfelé válik az emberek útja, az egyik a próbateremben gyakorol, otthon max gumilap, a másik némadobra tesz szert, legyen az gumilapos vagy hálóbőrös, a harmadik pedig vagy továbbfejlődik a másodikból, és vesz triggereket meg dobagyat meg cineket, ahogy én is, vagy eleve elektromos dobot vesz.

Aki a próbaterembe jár gyakorolni, annál a kezdeti lelkesedés után kialakul egy félig megkeményedett undor, hiszen oda kell menni, az idő, nyáron ráadásul dög melegben, télen pedig abban a hidegben, amikro fél órát kell a (jó esetben) radiátoron melengetni a kezét, hogy egyáltalán meg tudja fogni a dobverőt. Nyáron meg értelemszerűen az ember úgy leizzad, mintha tetőtől talpig bepisilt volna, a tél csak abban különbözik ettől, hogy kicsit kevésbé, de az legalább hazafelé ráfagy a testére. A próbateremben elromlik a zár, nincs nyitva, elönti a víz, lesújtja a villám, valaki más dobolt az ember cuccán, stb.

Aki pedig a műanyag dobot választja, az rájön, hogy csapkodhat ő napestig, nem olyan, mert odaül egy igazi dobszerkóhoz, és nem megy. Vagy éppenséggel fordítva, ami istenpontossággal megy az akusztikus dobon, az az elektromoson egyáltalán nem megy, ráadásul nem is egy olcsó mulatság az elektromos dob, meg sok szívás is vele, ráadásul a fő gond az, hogy nem olyan, mint az igazi. Ráadásul a verők ott is törnek, bármilyen meglepő.

Szóval sanyarú az a sorsa a dobosnak.
A következő részben dobosunk elkezd rendszeresen próbára járni.
folyt.köv.