Az egyik legújabb felfedezésem a lábam és a lábdobpedál közti intim viszonnyal függ össze, illetve azzal, hogy az egyszer a youtube-on már meglelt hasznos videókat sürgősen el kell menteni a kedvencek közé. Ami még így se garantálja, hogy a legközelebbi alkalommal is meglesznek.

Igazából ezért nem tudom a számomra legtöbbet segítő videót belinkelni, pár hónap elteltével ugyanis sehogyse találtam rá. Eredetileg ugyanis az egy lábdobpedálon való duplázáshoz próbáltam meg oktatófilmet, illetve inspirációt meríteni az online galériában. Rengeteg videót néztem végig, jellemzően azokat, amelyeknek nem a bravúroskodás állt a középpontjában, hanem a lassú szemléltetés. Ezek között is alapvetően két különbözőt találtam: az egyiken a láb a pedálon előre-hátra mozog (slide), a másik típus pedig az ún. heel-toe method képviselőié, akik talpa a pedál egy konkrét pontján marad, azonban lábfejük hullámmozgatásával bírnak igen nagy sebességet kicsikarni magukból. Mindkettőt kipróbáltam a zajkeltetőben, az utóbbi volt számomra szimpatikus.

Korábban a lábdobpedálon pipiskedve, folyamatos spiccben tartva lábamat ütöttem a hangokat, ez azonban az egymást követő tizenhatodoknál nagyon fárasztónak bizonyult, ennélfogva a pontosság is elég rapszódikusan változott.

A videók megnézését követően az első zajkeltetői élmény akkor ért ezzel kapcsolatban, amikor lábamat teli talppal a pedál alsó kétharmadára helyeztem, úgy, hogy a dobverő a lábdobbőrhöz feszüljön. Ebből a helyzetből emeltem fel a sarkam, amit utána egyszerűen csak visszaejtettem a pedálra. Csodával határos módon, az ütő először eltávolodott a bőrtől, majd ismét visszacsapódott rá - ismerős jelenséget idézve ezzel elő: a lábdob ugyanis megszólalt.

A sarok felemelésekor nem a lábujjakkal, hanem a közvetlenül mögöttük található párnás résszel nyomtam le a pedált, majd újra leejtettem a sarkamat, ami így már két hangot eredményezett. Ezt ismételgetve azonban még nem tizenhatodokat, hanem csak vérszemet kaptam a nagyobb sebességre. Ahol az a probléma fogadott, hogy a metronóm negyedes pittyjelére nem négy, egymástól azonos időbeni távolságra lévő hangot hallottam (tu-tu-tu-tu), hanem olyan érzésem volt, mintha a Keleti pályaudvar peronjára csöppentem volna: tutu-tutu. Ami nem ugyanaz.

Így hát a sebességet levittem ötven bpm-re, és emlékeim szerint mintegy két hétig el se hagytam. Ez idő alatt persze, mindent átállítottam a dobcuccon, ami csak létezik, ezek közül a lábdobpedál rugója maradt azóta is változatlan: rugója most is maximálisan be van feszítve, ugyanis, úgy tapasztaltam, hogy a feszes rugó inkább segítségemre van, lábam a folyamatos mozgatás ellenére tizedmásodpercekre ugyan, de meg tudom pihentetni.

Igazából a lábfejjel ugyanazt a mozdulatsort végzem, mint amit a lábcinen játszok a kezemmel: az alábbi - korábban már belinkelt - videóban talán valamennyire kivehető ez. Az az egész alapja, hogy egy mozdulattal két hangot "viszünk" be.

A lábcinen folyamatos tizenhatodokat játszva próbáltam meg összekapcsolni a kezemet a lábammal: amikor a kéz a cinen az alsó pozícióban van (a nyolcadok helyén), akkor a sarkam is mindig lent van. A két nyolcad közti tizenhatod esetében, amikor a kéz a lábcin tengelye felé kerül, a lábfej is ugyanazt a mozdulatot végzi a pedálon. Ezzel eljutottam oda, hogy - bár nem feltétlenül mindig - de a lábdobon ki tudok csikarni tizenhatodokat 80 bpm-en. Persze, van még hova fejlődni.