Görnyedt testtartásban, vagy úgy hátradőlve, hogy azt akármelyik, a szörfdeszkáról épp leesni készülő sportember megirigyelhetné, ülök a széken. A kettő között ingázva pedig sokszor hiányolom lovasmúltam korai kiteljesedését. Hiszen ültem én lóháton, azt hiszem eddigi pályafutásom alatt kétszer is: egyszer még a fóbiáktól mentes boldog gyerekkorban, másodszor a középiskolában, akkorra viszont már kifejlett tériszonyom volt. Kár.

A fentebb vázolt két pozíció egyike se kedvez túlzottan a dobolásnak: a görnyedtséggel az a baj, hogy megfájdul a derekam, és egy kis idő múlva férfiasságomnak mintha nyoma se lenne. Ez a fajta helyi érzéstelenítés a bicikliről legalább ismerős volt. Ráadásul, nyüzüge porhüvelyem épsége miatti tudatalatti aggódás eredménye, hogy a dobverőkkel se úgy bánok, ahogy kéne, a határozott ütéseknek nyoma sincs. Ebben a helyzetben értelmet nyer, hogy az ember arcberendezésén párosával helyezkednek el az érzékszervek. Ha ugyanis az egyiket sikerül kiütni, még mindig marad egy. De mi van, ha addigra se sikerül a megfelelő testtartást elsajátítani? Akkor már nagyon nagy a tét.

A túlzott hátradőlés ugyan kíméletesebb az ágyékkal, de a dobolásnak ez sem kedvez. Hiszen a zajkeltetőben a kétméteres falvastagság csak-csak megállít, amikor a szék már nem tud, de mi lesz fal nélkül?

Mindenképp kéne tehát a lovaglótartás, az egyenes hát, amire - korábbi gyakorlás híján - tudatosan kell koncentrálnom. A dobolásnak tehát határozottan kedvez a lovaglás, hiszen épp elég számolni az ütemeket, meg hogy helyesen áll-e a kezekben a dobverő, hogy csak két példát említsek. A többieknek még a testtartásra is oda kell figyelniük. Így nekem is.

Lovasok előnyben. Nekik üzenem: irány a legközelebbi dobtanár, hiszen a nehezén már majdnem túl is vannak!