dob

Próbáltál már a tenyereddel lábdobot, ujjaiddal pedig pergődobot ütni? Többek között ilyen és ehhez hasonló kísérletekkel találkozhat az ember a youtube-on. Ezek hátterében nem vitás, hogy az elemi elkeseredettség áll.

Hiszen kétség nem fér ahhoz, hogy a csajok kizárólag a dobosokra buknak, épp ezért a hoppon maradt többi zenész a gitárosok vezetésével bizarr ellentámadásba lendült, hogy legalább néhány XX kromoszóma jusson nekik mutatóba. Az eredményt az alábbi videó jól dokumentálja:

Hát, nem tudom. Azt hiszem, maradok a dobnál. Hozzáteszem, hogy tavaly a Szigeten láttam először és egyben utoljára egyidőben lábdobon, lábcinen, szájharmonikán és szintetizátoron játszó dobost a The Wombats prezentálásában (a szájharmonika elhelyezkedését nem kell magyarázni, a szinti a pergőn feküdt keresztben).

Az összhatás elképesztő volt. Lehet, hogy a gitárosok a "színpadon rohangászás" elnevezésű showelemüket a jövőben kénytelenek lesznek beáldozni egy duplázópedál használatáért? Érdekes világ lesz az, de azt meg kell hagyni, hogy a srác mindenesetre ügyesen csinálja. Igazából nem is értem, miért nem lett dobos...

Ha már megvan a dobcucc és a próbaterem, el kell döntened, hogy dobos pályafutásodat bal- vagy jobbkezesként kívánod-e elkezdeni. És ehhez nem elég annyit tudni, melyik kezedben szoktad tartani a tollat. Hogy más példát ne említsünk.

Mindez rettenetesen banálisnak tűnik, pedig valójában nem az: a megfelelő választáson múlik, milyen hatásfokkal leszel képes megtanulni dobolni, és mennyi idő alatt. A "fejletlenebb" kézzel is valószínűleg meg tudod ugyanazt csinálni, csak sokkal tovább tart megtanítani ugyanarra. Ez elsősorban azoknak érdekes, akik valamikor - jellemzően még az általános iskola elkezdése előtt - át lettek szoktatva például balkezesről jobbkezesre. (Egy tipp: ha összekulcsolod a két kezed, nézd meg, melyik hüvelykujjad kerül a másik fölé. Amelyik felül van, gyanús, hogy az a kezed lesz a dobon a vezető kéz - ez az, amelyikkel a nagyobb melót végzed majd.)

A cucc összeszerelése után a cájg neked megfelelő beállításával is eltöltesz majd jó pár órát, ez azonban összesített idő, mivel nem egyszerre tudod le a dolgot: ahogy fejlődsz, és egyre nagyobb sebességet akarsz kicsiholni a dobból és magadból, alkalmanként egy-egy negyedórát biztosan eltöltesz majd a komfortfokozat javításával. Nálam a függőtamok (felső és középső tam) kábé 30 százalékos szöget zárnak be a vízszintessel, a pergő kávája pedig a felső taméhoz ér hozzá. A lényeg, hogy neked jó legyen. Kritikus és időigényes szokott lenni a pergő és a lábcin közötti optimális magasságbeli különbség finomhangolása. De nem szabad elfeledkezni például a lábgép rugójának nagyobb sebesség elérése után rendszeres programot jelentő feszítéséről/lazításáról sem.

A magam részéről én a dobtanárom véleményét is kikértem a beállításkor, már csak azért is, mert ha túl nagy a dobiskola valamint a saját cuccom közötti különbség, a nagy magányomban kigyakorolt feladatok egész egyszerűen nem működnek egy totál más beállítású dobon. De ezek a különbségek se a tanulás elkezdésétől számított első félévben - vagy még inkább az első évben - érdekesek, hanem mondjuk akkor, amikor elkezdesz "közlekedni" a tamokon. Egyszóval: a kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg dobtanárát. (Folyt. köv.)

A közhiedelem szerint a punkdobosok nem tudnak dobolni. Ez persze nem igaz, de azért megkísérelem összeszedni, mi kell az előbbi sztereotípia erősítéséhez.

Először is - bármilyen meglepő - kell egy dobcucc. Lehetőleg olcsón. A cuccot százezer forinton innen bőven megkapod, én vadiúj Platinon kezdtem, másfél év alatt csak a pergő- és a lábdobbőrt kellett rajta kicserélni (ez pénzbe kerül), a tamoknál viszont valamivel jobb a helyzet: egy ideig bőven elég, ha az alsó bőrt megcseréled a felsővel, ha az utóbbi megadta magát. Hát, Platin. Ne húzd a szád; ahhoz, hogy szétverd, nem kell Yamaha. A custom, signature szavakat pedig a továbbiakban, mondjuk az első Pecsás fellépésig, nagyon messzire kerülöd. A Platin kilencvenezer egy-két forintba került - némi képzavarral élve: tokkal-vonóval -, viszont az árban benne volt a komplett dobcucc állványokkal és cintányérokkal (utóbbi nem mindig van benne az árban, erre érdemes odafigyelni). Persze, használtan találhatsz jóval olcsóbb szerkót is.

Igen, Platin, olyan amilyen. Viszont azt kell mondjam, hogy a szűk keresztmetszet továbbra is én vagyok, és nem a dobcucc: bírja a strapát, a lábcin (dehogy bronz) mondjuk mostanra adta meg magát.

A legkülönfélébb komplexusokat nem a cinek számával kompenzáljuk: ha Portnoy dobcuccához hasonlóan körbeveszed magad cintányérokkal, attól még nem leszel jobb, és a rengeteg cin az első koncerten legfeljebb csak a feléd repülő pillepalackok felfogásában segíthet, viszont a borosüvegekhez már ez a védelmi vonal is kevés lesz.

Elégedj meg azzal, hogy a dobcucc egy lábdobból, egy felső-, egy középső- és egy állótamból, egy pergődobból, valamint egy beütő (crash) cintányérból, egy kísérő (ride) tányérból és egy lábcinból áll. Hidd el, ez is épp elég lesz, sőt, egyenesen sok is a jóból: a Sex Pistols a fentiek közül még a középső tamra se tartott igényt.

Kell egy próbaterem. Lehetőség szerint ne a belvárosban keress ilyet, hacsak nem vagy anyagilag túlzottan eleresztve. A kutatáshoz használd a google-t, ez egyébként a használt cájgok felkutatásakor is előnyös lehet. A belváros és a külváros úgy aránylik egymáshoz, mint a budapesti V. kerület és mondjuk Csepel. Utóbbiban vertem én is fészket magamnak. No, meg a cájgnak. Ez nekem havi 21 ezer forint plusz rezsibe fáj, és ezért húsz négyzetmétert kapok. Egy négytagú zenekart épp ezért megéri időben verbuválni, ha másért nem, legalább a költségek megosztása miatt. A próbaterem hangsúlyozottan a dobos érdeke. (Lássuk be: a gitárosok simán hozzák-viszik a saját cuccukat, náluk csak az erősítő macerás, a dobos viszont jóval több, ráadásul nagyobb űrtartalmú alkatrészből áll.)

A próbaterem gondolatával alapvetően azért jó időben megbarátkozni, hogy ne érjen meglepetésként, ha majd az akusztikus dobot a nappaliból az első használat után sürgősen el kell távolítani. (Folyt. köv.)

Zöld cinek termesztésébe kezdett a kanadai Dream Cymbals. Először saját házuk táján néztek körbe, és a gyár padlóját tették környezetbarátabbá. Arról nem szól a fáma, hogy ez pontosan mit is jelent, zöldre festették vagy esetleg megtrágyázták és be is vetették cinmagokkal, amiből később aratáskor kifejlett cineket lehet majd kombájnokkal betakarítani.

Széntüzelésű kemencéjüket is elektromosra cserélték, ettől a szén-dioxid kibocsátásuk minimalizálását várják. A gyártás folyamán a cintányérok hűtéséhez használatos vizet folyamatosan újrahasznosítják. A folyamat végén a tányérok magasfényű lakkozása is a múlté, beérik azzal, hogy némi ecettel és vízzel átlötyikélik a végterméket. 

Köztudomású a világ dobosainak szüntelen aggódása az esőerdőkért, azonban talán egy cseppnyivel jobban érdekli majd őket a megrepedt bronztányérok beszámítási lehetősége. Ha ugyanis sikerült egy tányért teljesen szétverni, akkor azt eddig rajtam kívül szinte minden normális ember kidobta (én elteszem emlékbe). Az újdonság az, hogy a leamortizált bronztányérokat most gyártótól függetlenül (!) sok szeretettel várja a Dream Cymbals, ahol egy kis kedvezmény is üti a beküldők markát. Persze, azt nem tudni, hogy a kedvezmény mértéke vetekszik-e a postaköltséggel, mondjuk egy magyarországi rettenetesen környezettudatos dobos esetében.

Mindez marketing stratégiának se utolsó. Olyan, mint a légitársaságok miles and more programjai. Ha egy céges úton a megtett kilométerekre bónuszt adnak, nagyon is elképzelhető, hogy a delikvens privát útján is a légitársaságot választja majd a céges úton megszerzett utazási kedvezmények miatt. Hasonlóképp, ha már van egy történetesen cineket gyártó cégnél valamennyi kedvezményünk, akkor azt miért hagyjuk bennük? Nosza, próbáljuk ki, rendeljünk egyet.

Ez a zöld duma egyébként nem is olyan nagy zöldség. Vajon egy ismeretlen, noname együttes milyen gyorsan válhatná ismertté, ha merő környezetféltésből összes használhatatlan CD-nket el lehetne küldeni részükre, és cserébe kapnánk egyet a legújabb albumukból?

A számítógépes stratégiai játékok kora nálam kábé akkor ért véget, amikor másoknál elkezdődött. Az Armageddon volt az utolsó, ami még a 386-os XT-men futott hosszú napokig. Van is ennek olyan 15 éve. Most ismét előkerült. Na, nem a program, hanem a koncepció.

A viszonylag régi példákkal való párhuzamok helyett most inkább egy még régebbi játékon modellezzük a dobossá válás evolúcióját. Itt van például a sakk, amelyben a stratégiai játékokhoz hasonlóan különböző képességű és felszereltségű karakterek közül lehet választani. Vannak a gyalogok, ezek lennének a stabil és pontos négynegyedes nyolcadok, olyanok mondjuk, mint az AC/DC dobosáé. Ezek nélkül nem indul parti. Megkerülhetetlenek.

Csak a gyalogok után indulhat meg a mezőny többi része. Így a betonbiztos bástya is, ami behatárol, nem véletlenül található a sakktábla csücskeiben. Első lépéseként egészen biztosan csak a pálya valamelyik szélén egyenes vonalban mozdul el. A bástya a negyedet, vagy a második nyolcadot követő tizenhatodnak felel meg: ha ez elcsúszik, és mondjuk egy hanggal arrébb kerül, érvénytelen lesz a lépés. Amíg azonban a sakktáblán megróvó és lesújtó tekintetek össztüzében ugyan, de korrigálhatjuk a bástyával átlósan tett mozgást, addig a dob esetében az egész zenekar kieshet a ritmusból. Helyből sakk-matt.

Az említett futó átlósan mozog, feltételezi a tamokon való magabiztos közlekedést, amibe az is beletartozik, hogy a pergő utáni tizenhatod mondjuk az állótamra kerül. Ennek során gyakorlatilag a két kezünk átlósan keresztezi egymást. Ehhez hasonlít a lovag is: három hang az egyik dobon, mondjuk a tamon, amit egy negyedik tizenhatod váratlanul egy másikon követ. Ehhez sem kevés gyakorlás szükségeltetik, a bástya szintet ehhez készségszintre kell fejleszteni minden létező sebességen.

A király és a királynő szintje már a színesítés minden elemét tartalmazza: bármikor előjöhet egy lábcinemelés, egy szextolla, vagy egy-két hangsúlyos/hangsúlytalan harmincketted. A duplázópedál pedig keményen koptatja a lábdob bőrét. Az erre a szintre jutó dobos lelki szemei előtt már Mike Portnoy dobol.

A sakknak is az egyik lényege, hogy általában az egyes karakterek nem egyszer lépnek a játszma alatt. A fenti folyamat ritmusképletenként ismétlődik: az új és ennélfogva bonyolult ütéssorozatokat lassabb sebességen kezdjük kigyakorolni, ahol viszont a negyedek, a nyolcadokat jelképező gyalogok, valamint a bástyák biztosítanak stabil alapot a továbblépéshez.

A dobolás tanulása ahhoz hasonlít, mintha saját magunkkal játszanánk egy sakkpartit. Saját korábbi állásainkkal "versenyzünk", és ennek során szinte mindegy, hogy a fekete vagy a fehér színnel vagyunk.

A kezdő dobosok utolérhetetlen előnye, hogy azt gyakorolhatnak, amit akarnak, mert szinte minden a javukra válik. Azonban legalább ilyen mértékű a hátrányuk is, hiszen minden valamirevaló haladó dobos hivatásának érzi a tanítgatásukat. Jönnek a jobbnál-jobb - teljesen jószándékú - ötletek, aztán meg a kétségek.

Tegnap a dobiskolából elvágtáztam az egyik ismert és nagymúltú magyar zenekar dobosának lakásához, a kocsiban a két hónapja várva-várt dobszerkója, a jobb egyen pedig ő maga szorongott. Utóbbi GPS-nek se volt utolsó, mégis két kereszteződés között a dobolásról beszélgettünk, amibe aztán annyira bemelegedtünk, hogy a visszavezető utat is elfelejtettem tőle megkérdezni.

Minden negyedre négy hang: ez ugyebár egy kezdő számára leginkább a tizenhatod tömör leírása. A laza csukló lehetett volna a fuvar mottója, hiszen az ellazítási technikáról beszéltünk. Receptje ez: száz negyed - tehát 25 ütem - hosszan az egyik kézzel folyamatos tizenhatodok a gumilapon, amit a másik (nem vezető, ergó fejletlenebb) kézzel megismétlünk. Ezt követően orvtámadás ért, tekintve a korábbi elhatárolódásaimat a harminckettedek gyakorlásától. (Néhány rendszeres kommentelő ezen a ponton abbahagyja az olvasást. :)

Igen, a 25 ütemnyi balkezes, valamint ugyanennyi jobbkezes tizenhatod után ugyanazon a sebességen 25 ütem váltott kezes harmincketted hozzáadása következik az új recept szerint: bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb, bal, jobb. Azaz nyolc hang minden negyedre.

Kiszámolni is nehéz: ha a metronómot 60-bpm-es sebességre állítom, akkor az ugyebár percenként 60 negyedet szolgáltat. Namármost, ezt nyolccal megszorozzuk, hiszen harminckettedről van szó, az annyi, mint 480 beütés percenként.

Ezzel persze nem volt vége a dolognak, hiszen ekkor még csak egy piros lámpánál álldogáltunk. A folytatásban, mint mondta, a sebességet négy bpmmel javallott megemelni, majd az egész jöhet újból. A sebességet egészen addig növeljük, amíg szét nem esik az egész, magyarul, amíg pontosak vagyunk. Ennyi.

Ez a blog már csak olyan, hogy igyekszek mindent kipróbálni, aztán leírom az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat. Elméletileg a fenti gyakorlat hatására már egy hónap múlva olyan laza csuklóval fogok dobolni, amit egy zombi is megirigyelhetne. (Mondjuk engem ez inkább egy fogyókúra reklámra emlékeztet: heti 5 kg garantált fogyás.) Majd kiderül. Szerintetek működik? Mi a Ti receptetek a csukló ellazítására?

"Mike a már tőle megszokott 3 lábdobos TAMA cájgján küldte a tempót" - írja az egyik dobos blogtárs a Dream Theater koncertjéről szóló beszámolójában. Olvasom, és rögtön tudomásul is veszem ezt a maga evidenciájában, a világ legtermészetesebb jelenségeként. Jól van, ha három lábdobon nyomja, hát nyomja.

De késő: a gondolat már befészkelte magát a fejembe, mint sokéves szmötyi a lábgép alá. Később megpróbálom elképzelni, persze, hogy nem megy. Csak furdall a kíváncsiság, hogy nézhet ki egy ilyen akció közben. Youtube az első és egyetlen ötlet.

Mike Portnoyból pedig van bőven, három lábdob nélkül se semmi, de olyan videót nem találtam, amin a pedálok használatát lehetne tanulmányozni. Persze, lehet, hogy nem voltam elég alapos, nem néztem végig az összes klippet.

Némi nosztalgiával és kissé frusztráltan gondolok most vissza a múltra, amikor még én is három lábdobon nyomtam: egy nagydob duplázóval jelenleg is a csepeli bunkerben állomásozik, ez ugye már rögvest kettőnek számítható, egy másik pedig a lakásomban figyelt, amíg a szomszéd hagyta.

Na, de egy helyen, egy időben, egy cájgban?! Csak nem kéne emellett elmenni. De most tényleg: ha két lábdob dolgozik, az ugye két lábat jelent. Ennél több lába nincs Mike-nak - erről a videókból meggyőződtem. Akkor hogyan használja ki? Persze, én kezdő vagyok, csak találgatok.

Talán másképp van a harmadik hangolva, és néha átugrál arra is a színesítés kedvéért? Vagy esetleg két lábgép össze van kötve, és az egyiket a sarkával, a másikat pedig a lába átellenes felével kezeli, mint valami újfajta heel-toe módszerben?

Tényleg nem tudom. Segítsetek kitalálni, megígérem, nem fogok videókat feltenni arról, hogy kipróbáltam: Ti mit csinálnátok három lábdobbal? :)

"Atyaisten. elolvastam a "receptet" és nagyjából értem, hogy mit jelentenek itt a számok meg a kombók. Viszont épp AC/DC-t hallgatok, és nem tudja elkerülni a figyelmemet a tény, miszerint Phil Rudd (egy "laza" 10 éves kiugrást leszámítva) úgy dobol a zenekarban a '70-es évek közepe óta, hogy szerintem a nyolcadokon meg a lábdob/pergő alapon kívül nem sok mindent játszott életében. Ilyen ...khm... érdekes szeksztolákat, vagy miket meg hótziher, hogy nem! :)"

Fentieket vasziljevics nevű érdemes olvasónk követte el kommentjében, miután szembesült a legutóbbi bejegyzésekben leírt szextollás gyakorlatokkal, de még mielőtt ennek hatására némi szíverősítőt vett volna magához. Vasziljevics olvtársnál egyébként ismét ott a pont.

Egy kezdő dobos életében gyakorlatilag minden érv a zenére dobolás mielőbbi elkezdése mellett szól annak érdekében, hogy a dobolás ne laboratóriumi körülmények között, tehát úgy magában legyen kikísérletezve, hanem hogy tényleg arról szóljon, amire való: a zenével ugyanis a dobnak együtt kell léteznie.

Akik rendszeresen olvassák ezt a blogot, tudhatják, hogy jómagam nagyon sokáig a laboratóriumi dobolást műveltem, anélkül, hogy akár egy gitárakkordot, vagy legalább egy nyamvadt húrszakadást hallottam volna mellé. Kedves kezdőtársaim, ha lehet ezt a gyakorlatot ne kövessétek: ha már biztosan mennek az alapnyolcadok cinen, pergőn és lábdobon (pl: tuc-   tác-   tuc-   tác-   ; tuc-   tác-   tuc-tuc-tác-   ; tuc-   tác-tuc-tuc-   tác-   ) olyan 80-90 bpm-es sebességen, mielőbb kezdjetek el zenére dobolni!

A zene többi összetevőjére ugyanis szükség van, hiszen előbb-utóbb csak lesz egy koncert, ahol azért mégse csak és kizárólag dobszóló lesz. Könnyen belátható: a gitárt, az éneket, és minden mást a kezdő dobosnak egészen egyszerűen meg kell szoknia. Bármilyen hülyén is hangzik.

De van viszont egy másik, nem kevésbé fontos oldala a zenére dobolásnak, és ez az, amiben még mindenképp igazat adok vasziljevics barátunknak. Ha egy számra rádobolunk, akkor derül ki igazán, hogy akár a kedvenc zenekarod dobosa is olyan nyolcadokat használ, amit Te is el tudsz játszani, lásd az említett AC/DC példáját. Ha erre rádöbbensz, már nem az lesz az elsődleges szempont, hogy kigyakorold a harminckettedeket, mert látod, hogy nem attól lesz jó egy szám, hogy a gonosz dobos telepakolta olyan ritmusképletekkel, amiről bizton tudja, hogy egy kezdő még évek múlva se lesz képes eljátszani.

Itt jegyzem meg, hogy szerintem a különböző gyakorlatokra is szükség van, hiszen a dobos léthez legalább annyira hozzátartozik a gumilap pattogó magánya, mint a zenére dobolás. Még akkor is, ha elsődlegesen nem is az a célunk, hogy Mike Portnoyt letaszítsuk a trónról. :)

Folytatva a tegnapi rejtjeles bejegyzést, még két sextollás gyakorlat leírásával adós vagyok. Legalábbis azok közül, amiket jelenleg gyakorolok. Mivel érkezett olyan visszajelzés, amiből arra következtetek, hogy nem teljesen voltam közérthető, egy példával szemléltetem a gyakorlat lényegét, hiszen nem akarom, hogy esetleg a hatos lottó eheti nyerőszámainak gondolják egyesek az itt megjelenteket.

Vegyük mondjuk az alábbiakból az 134-es számkombinációt. Sextolláról van szó, tehát minden negyedre 6, azaz hat darab ütést igyekszünk abszolválni a pergődobon. Példánk esetében ez úgy fest, hogy jó erősen megküldjük az első hangot a bal kézzel, a következő, második hangnak viszont jóval csendesebbnek kell lennie. A harmadik és negyedik hang - optimális esetben - az első hanggal azonos erejű: hadd szóljon. A maradék két hang ismét csendes, ezeket azonban egy kézzel - esetemben a ballal - visszük be.

Aztán az egész megfordul, és a képlet jobbkezesek számára lesz nagyon ismerős. Az első bőrrepesztő erősségű hangot a jobb kézzel visszük be, majd jön a csendes bal, amit  a szintén hangsúlyos jobb-bal (3-4-es hang) követ, hogy aztán a végén a megmaradt két hangot szép csendesen becsempésszük a jobb kézzel. Ezután ismétlődik az előző bekezdésben leírt BJBJBB.

A tegnapi bejegyzésben leírtakhoz hasonlóan a hangsúlyos hangok alá rakhatunk lábdobot is.

BJBJBB - JBJBJJ

1,

 2,

  3,

   4,

12, 23, 34, 14, 13, 24,

123, 234, 134, 124,

BJBBJJ - JBJJBB

1,

 2,

12

Kérdés esetén ne fogjátok vissza magatokat. A fenti leírás lehet, hogy ezúttal se sikerült egyértelműre, a második reggeli kávém még nem ittam meg.

Meg kell küzdeni a hangzásért, a jó hangzásért meg különösen. Ha pedig ropogós sextollákat szeretnénk produkálni, amelyeknek ráadásul egy-egy hangja még hangsúlyos is, nem lehet elég lassan kezdeni a gyakorlást. Nálam a metronóm legalacsonyabb sebessége, a 30 bpm is túl gyorsnak bizonyult - valahogy úgy, ahogy a jogsiszerzés folyamán a rutinpályán ugyanennyi km/h órában szuicid száguldozásnak, kamikáze bevetésnek tűnhet a kezdőknek.

Viszont a rutinpályát nem lehet megspórolni. Ilyen lassan még soha, semmit nem gyakoroltam: a nyolcadokat hatvanon kezdtem, de azt se éreztem túlzásnak, amikor a tizenhatodokkal való ismerkedés elején ötven bpm-re csökkentettem a sebességet. Ha jól emlékszem, a sextollák kigyakorlását negyvenről indítottam. Utóbbi esetben nem voltak hangsúlyos ütések, mind egy kaptafára ment.

Na, ez más. Az alábbiakban összeszedtem az általam mostanában gyakorolt feladatokat, a kézrend balkezes, az egyes gyakorlatokat vesszővel választottam el egymástól. A számtengerből az derül ki, hogy a sextolla melyik hangja lesz hangsúlyos. Nagyon fontos a mérőütés is, az első hangoknál emelgessük csak szorgosan a lábcinre predesztinált sarkunkat. Későbbiekben a hangsúlyos ütések alá lábdobot is rakhatunk. A hangsúlytalan ütéseknél a dobverő a pergőtől számított egy-két centiről pottyan a bőrre, a hangsúlyos ütések viszont gyakorlatilag 90 fokos szögből zúdulnak rá a magas színvonalú hangzás érdekében. Elég a szöveg, íme a feladatsor:

BJBJBJ - JBJBJB

1,

 2,

  3,

   4,

    5,

     6,

12, 23, 34, 45, 56,

14, 25, 36,

15, 26,

16,

123, 234, 345, 456,

1234, 2345, 3456,

12345, 23456,

1245, 2356,

1256,

135, 246,

134, 245, 356,

145, 256,

Végre. Every breathe you take, Friday I'm in love - többek között ezekre a számokra gyakorlok mostanában. Ha bármelyiküket el akarom játszani, az helyből kettő az egyben konstrukciót jelent. Először ugyanis a szám a maga hallójáratokat gyönyörködtető teljességében - tehát dobbal - hallgatható meg. A második verzión még egy véletlenül elejtett kósza dobverő hangja sincs, viszont van helyette metronóm-csattogás minden negyednél.

Persze, nem véletlen, hogy a fenti számok címei maradtak meg. Egyrészt ismertem őket korábbról is, másrészt inkább ezek mentek nekem. Úgy tűnik azonban, hogy az egyik-másik számban előforduló hosszú gitárriffek egyelőre kerülendőek, mivel egy ilyen rész kellős közepén sikerült úgy elcsúsznom, hogy már-már éreztem a felém repülő pillepalackok keltette légmozgást. (Arról nem is beszélve, hogy a beégés egy dobos hölgy jelenlétében még égőbb.) Ugyanez a szám viszont a metronóm klikkjére egészen abszolválhatónak tűnt. (Ekkor már viszont nem volt jelen az említett hölgy.) A fene tudja, hogy van ez.

Annyi mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy ami nem ment, azt minimum duplán kell gyakorolni, hiszen mégha nem is tetszik annyira, nem árt, ha megy. Egyrészt bármikor bele lehet futni hasonlóba, másrészt pedig a bukott lovat is addig kell ugratni, amíg át nem viszi az akadályt: hasonlóképp az emberi önbizalomnak se tesz jót, ha kudarccal zárul a történet.

Bejött az előző posztban jósolt sebességcsökkenés: az ominózus négynegyedes nyolcadokat immár 80 bpm-en gyakorlom, viszont erősen remélem, hogy ennél tovább már nem kell lassítanom. Mire alapozom ezt? A mérőütésre.

Ha valaki dobolni tanul, könnyen előfordulhat, hogy csak két év múlva találkozik először a mérőütés (és nem a metronóm) jelenségével, ez azonban nem azt jelenti, hogy rossz dobos lesz belőle. A magam részéről a mérőütést a tanulás első félévében igyekeztem megtanulni. Jó ötlet volt, minden kezdőnek ajánlom.

Alapvetően a mérőütés a test belső metronómja: minden negyednél a jobbkezesek a bal, a balkezesek pedig a jobb lábuk sarkát egy picit felemelik, majd visszaejtik a lábcin-pedálra. Ezt a közönség nem hallja, nem is nekik szól. Vagy ha úgy tetszik, csak nekik szól.

Hiszen ne gondoljuk, hogy a sebességcsökkenést, a gyorsulást, az összevissza dobolást - ennélfogva pedig az egész zenekar szétesését pont ők ne vennék észre. Én még elég messze vagyok az első koncertemtől, mégis nagy hasznát veszem. A mérőütés ugyanis még egy valamit egészen biztosan jelez: ha minden negyedre kerül belőle, akkor túl nagy baj nem lehet.

Amikor a napokban rábukkantam a fent említett néhány lap terjedelmű szűzies kottára, először 110-es bpm-en estem neki a rajtuk szereplő nyolcadoknak. Mint írtam, végül 80-ra csökkentettem a sebességet, mivel ez volt az a kényelmes utazósebesség, amikor a mérőütés a helyére került. Gyorsabb tempónál ugyanis teljesen rapszodikusan alakult a dolog, akárcsak a mesében: hol volt, hol nem volt.

(Természetesen, egy új gyakorlatnak nem 110-zel kell nekiesni, én csak azért tettem így, mert azt hittem, hogy a nyolcadok terén nagy meglepetés már nem érhet. Hát, tévedtem.)

Összességében gyanítható: ha a helyén van a mérőütés, a gyakorlat az adott sebességen már megy. Ettől az örvendetes ténytől viszont még nem kell rögtön begyorsítani, hiszen az agynak időre van szüksége a mozdulatsor rögzítéséhez; ezt célszerű megvárni mielőtt az aktuálisan gyakorolt ritmusképlettel nagyobb sebességre kapcsolnánk.

Néha nem árt pár lépést hátrálni mielőtt továbblépnénk. Előre. Csak hát még egy oly precíz és bejáratott úttörőjelszó se sokat segít a pontos irány kiválasztásában, hiszen az "előre" meglehetősen képlékeny fogalom. Pláne, nem segít egy olyan bonyolult viszonyrendszerben, mint amilyen a dobtanulás.

A pár lépés távolság esetünkben pár hónapot jelent: a március óta eltelt idő kellett ahhoz, hogy már számomra is megmosolyogtatónak tűnjenek a harminckettedek gyakorlásával kapcsolatos meglehetősen frusztrált írásos emlékeim itt, a saját blogomon.

Már csak azért is, mert - a zenére dobolás gyakorlása mellett - a minap kicsúszott egy viszonylag érintetlennek tűnő pár lap a kottatartóból, amelyek eddig valahogy kimaradtak az életemből: kivétel nélkül mind nyolcadokból álló 4/4-es ütemeket tartalmazott.

Olyan sajnálkozó félmosollyal, amilyenre csak egy trabantos lehetett képes lejtmenetben és előzés közben, elkezdtem 110-es bpm-en játszani őket. Aztán - az előbbi példánál maradva - ahogy csökkent a lejtő meredeksége már csak 100-on ment. A gyakorlás végén 90-en hagytam abba, azzal a sanda gyanúval, hogy még mindig nem értem el a zökkenőmentes utazósebességet. Ezekben a gyakorlatokban ugyanis nem a negyed helyén van a kottában a pergődob helye, hanem a nyolcadén. Ilyen merénylettel korábban csakis a lábdob esetében találkoztam, pergőnél még soha.

Egyszóval: dobszéken hátradőlni veszélyes, ez azonban átvitt értelemben is különösen igaz. Hiszen a nyolcadoknál még mindig, másfél év gyakorlás után is befuthat egy olyan kombináció, ami alaposan feladja a leckét. Amíg ennek előfordulási esélyét nem sikerül viszonylag minimálisra csökkenteni, addig tényleg teljesen fölösleges harminckettedekkel foglalkozni.

Egy ilyen hosszúra sikeredett tél után a mostanra már több náthát abszolváló, erősen szipogó magyar kitörő örömmel fogadja még a legrondább ízeltlábúak megjelenését is, annak ellenére, hogy miattuk kell rövidesen napi rendszerességgel szélvédőt mosni. A tél azonban nem telt eseménytelenül, hiszen meglehetősen sok fajt sikerült a tudósoknak felfedezniük, beleértve például a mélytengerekben legelésző átlátszó fejű halat is. Most mégse erről lesz szó: van ugyanis egy különleges, igen ritka, föld alatt áttelelő kanadai cinfajta, amelynek példányai a nyár első napján jönnek fel a napvilágra. A populáció mindössze száz egyedből áll.
 

Talán különböző távlatból, de mindenkinek rémlik a biológiai szertár, ahol védett és fokozottan védett állatokat és növényeket lehetett elrettentő eszmei értékükkel együtt megtekinteni. Amíg azonban egy arborétumbéli pogózás során minden kinyuvasztott tátogó kökörcsin után 250 ezer forintot kellene fizetnünk, a 21”-os Artisan igazi olcsóság: értékét mindössze 800 USA-dollárra – mintegy 180 ezer forintra – becsülik. (Csak azért nem 145 ezer forint, mert a kanadai cégnek inkább megéri a szomszédos ország valutáját használni.) 
 

A Sabian ugyanis fogta magát, és elővigyázatosságból a világválság legkisebb előszelére száz prémiumkategóriás Vault Artisan kísérőtányért tavaly gyorsan elkapart, ezeket 2009. június elsején fogják ünnepélyesen exhumálni. Állítólag a gyártót évente százas nagyságrendben zaklatták olyanok, akik a cinek öregítésére kérték őket, azáltal, hogy lesznek szívesek elföldelni azokat.

A cég hírnevének öregbítésére is kész Sabianos beépített ügynökök ezért végül engedtek a csoportnyomásnak, és kiözönlöttek a gyárból, de nem jutottak messzire: a kelet-kanadai telephely környékén egy titkos helyen ásták el a 100 tányért.  
Az „Egy a Százból” fedőnévre hallgató nagyívű vállalkozás keretében azt az anekdotát is tesztelné a gyártó, miszerint a földalatti rejtekükben áttelelő cinek nem csak egyszerűen öregnek tűnnek majd, hanem jobb lesz a hangjuk is. Beismerik: legalább annyira kíváncsiak arra, milyen hangon szólalnak meg a kiásott cinek, mint amennyire egy átlagos diákot érdekelne egy borzas macskamenta szakrális kipukkasztása. Nyár elejére a száz tányér már nyolc hónapot húzott le a földben, ami ez idő alatt volt száraz, nedves, meleg és hideg, beleértve a kanadai tél testnyílás-fagyasztó hőmérsékletét is. Ezek keverékétől pedig piszkosabb küllemet és hangzást vár a gyártó spártai körülmények között tartott gyermekei számára. 
 

Az exhumálást követően ezért tesztelik a hangjukat, majd egyesével, sorszámozva egy exkluzív fadobozba csomagolják őket, amiben természetesen egy hivatalos igazolás is helyet kap. A kísérőtányéron kívül a száz szerencsés vásárló 2010-ben többek közt részt vehet egy gyárlátogatáson is, ahol találkozhat a Sabian alapító atyáival, valamint esélyt kap arra, hogy a cég minden egyes új termékét a többieknek korábban vásárolhassa meg. 
Az ember általában nem szereti újra látni, amit egyszer már eltemetett, pláne nem nyolc hónappal későbbi állapotában. Úgy tűnik, a cinek kivételt képeznek ez alól. Azt még egyelőre nem tudni, hogy az exhumálásról minden bizonnyal készülő PR-film legyártását Romerora, a zombifilmek legendás rendezőjére bízza-e a Sabian. Mindenesetre, a föld alól előbújó cinekre még nem késő előjegyezni magatokat. 

Josh Freese második személyisége az új albummal és honlappal együtt, meglehetősen teszkógazdaságos kiszerelésben érkezett. Mint kiderül, a Nine Inch Nails exdobosát szorongásos tünetegyüttes gyötri, aki így a felszabadultság és az aggodalom kombóját egyidejűleg képes érezni – és éreztetni – valóban megújult honlapján. Barátunk kezdőket megszégyenítő rettegésének egyik fő oka, hogy elképzelhetőnek tartja: az új albumon manifesztálódó életműdarabkája csak nagyon keveseket érdekel majd, vagy esetleg – ami sokkal rosszabb – még ennél is kevesebben fogják megvásárolni azt.

Viszont a rajongók számára eddig kínált gazdag boldogságarzenál nagy része elveszett a honlap frissítése közben – beleértve a 75000 dollárért beharangozott tételt is, ami többek között azt tartalmazta, hogy Josh a vevőről egy öt számot tartalmazó albumot készít, valamint Freese egyik dobcuccát is el lehetett volna hozni, persze csak a hollywoodi lamborghinis városnézést követően.

A legkülönbözőbb pénztárcavastagsággal megáldott potenciális vevőkör igényeit kielégítő korábbi hosszú lista mindösszesen két tételre olvadt, olyannyira, hogy az már Joshnak is feltűnt. Mint írja: nem tervezi áruba bocsátani azokat a nevetséges árú rajongói élménycsomagokat, aminek következtében, legalább „jó volt a sajtója, és figyelmet is kapott szépen” ennek köszönhetően. Küldetés teljesítve – jelenti ki.

Ezek után nem is maradt más választása, mint erősen reménykedni abban, hogy csak lesz valaki, aki 7 dollárért letölti albumát, vagy tizenötért megveszi a CD-jét/DVD-jét – ezáltal Josht visszasegítve az elmúlt években a projektbe feccölt dollárjaihoz, amelyekről úgy ír, mintha ez idő alatt minimum a MÁV működését finanszírozta volna.

A remény morzsáit azonban nem veszi el. Ha mindezek után valaki tényleg kitart amellett, hogy kölcsönkérje autóját, vagy azt szeretné, hogy Josh csatlakozzon a bandájához…nos… meg fogja tenni. Minden korábban beharangozott tétel ugyanis valódi, de mint jelzi: meglepődne, ha bárki megvenné a drágább tételek valamelyikét. Mindenesetre tájékoztat majd minket arról, melyik cikk volt a legkelendőbb, és jobb, ha ezek után kétkedéssel bár, de elhisszük neki: ha lesz, aki pénzt költ Josh barátunkra, az eseményt videóra fogja venni, és a boldog vásárlóval közösen megvágott anyagot feltolja az internetre.

Az már a ti dolgotok, hogy eldöntsétek, zeneileg ilyen „blöfföltem is, meg nem is” típusú albummal rukkolt-e elő.

Azt egyelőre nem tudni, hogy a minden bizonnyal Ken-szimpatizáns gyártó Barbie melyik testüregéből rántotta elő a rózsaszín dobverő ötletét, vagy tényleg arról van szó, hogy már koncert közben is kifejezésre kell juttatnunk nemi identitásunkat.

A Foxy Drummer mindenesetre most egy egész sorozat hikorifából készített 5A-s rózsaszín dobverővel ajándékozta meg az emberiséget, legalábbis annak azt a részét, amelyik következő fellépésén így szeretne kitűnni a konzervatív mezőnyből. Ha még bárki számára kétséges lenne a származási hely, ezennel eláruljuk: az Egyesült Államokban keresendő.

A cég állítja, hogy termékeit – a többi festett dobverőt gyártó céggel ellentétben – nem csapja össze: a rózsaszín olyan lassan csöppen a fára, hogy azt bármelyik, szép nyárestén tábortűz fölé tartott Barbie-baba megirigyelhetné. Ez az eljárás ugyanis szerintük rendkívüli módon megnöveli a festés tartósságát.

Ki lehet próbálni, egy pár dobverő ajánlott fogyasztói ára 15 dollár. De aztán rózsaszín mutatóujjaitokkal nem ér vádlón felénk bökdösni! 
 

A Los Angeles Times kedves PR-cikket írt a Rock Band című programról, ami a gitár után most a számítógépes játék és a dobolás territoriális határait próbálta meg egybehúgyozni. A történet lényege, hogy a képernyőn különböző színű pöttyök jönnek-mennek - mindegyik egy hangjegyet jelöl - amiket egy adott ponton a játékhoz tartozó "dobon" - vagy inkább konzolon - kell leütni.

A cikk elég dehonesztáló a dobosokra nézve, hiszen a Rock Band dobos alkalmazásának méltatásakor kiemeli, hogy a pengetős vagy a fúvós hangszerekhez képest itt nem kell megtanulni az akkordok leszorításához szükséges bonyolult fogásokat, vagy azt, hogyan kell be- és kilélegezni. Egyszerűen csak ütni-vágni kell.

Persze, valahol ez is a lényege, hiszen az újságíró megemlékezik egy bizonyos Olsonról, aki a játék szakértői - tehát legmagasabb - kasztjában bontakoztatja ki tehetségét. A lóláb azonban kilóg a lábgép mögül: ezen a szinten ugyanis mint megjegyzi: "a játékosnak ekkor már a dalban szereplő legtöbb, vagy összes hangot meg kell ütnie". Na, így könnyű.

Olsonnak - ha eredendően nem dobos lenne - komoly problémái lennének, ha a játékkonzol után egy igazi dobhoz át kellene ülnie. Az alábbi kép sok mindent elárul:

Hol is vannak a cinek, meg az a fránya pergő, az állótamról nem is beszélve? 

Persze, azért illik egy ilyen cikkben olyat is megszólaltatni, aki éppenséggel másképp látja a dolgokat, mégha csak egy röpke bekezdés erejéig is. Így került a képbe Jonathan Brown dobtanár, aki inkább szkeptikus a játékkal kapcsolatban. "A gyerekek manapság jóval inkább az egyszerű utat választják. Ahhoz, hogy akár csak egy kicsit is tisztességesen játsszunk bármilyen hangszeren, évekig tartó gyakorlás kell. A Rock Banddel való játékot viszont néhány hét alatt tökélyre lehet fejleszteni."

Igaza van? Nem tudom. A játék megjelenése óta valószínűleg világszerte sokkal többen hiszik magukat dobosnak. A dobolást talán meg lehet így is szerettetni, csak az a nem mindegy, hogy a játék által kiváltott lelkesedés kitart-e addig, amíg a gyerkőcök újratanulják az egészet - újfent egy igazi dob mögött. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen legfeljebb csak a dobverő lesz ismerős nekik.

Egy helyben énekel, amikor egy fehér inges pali egyszer csak odajön hozzá, karon fogja, és felkíséri a színpad hátulján található pódiumhoz. Ott van ugyanis a dob. Ez történik utána:

Ének, szintetizátor, zongora, harmonika, dob, basszusgitár - nem feltétlenül időrendi sorrendben. Ez Stevie Wonder hangszertudásának rövid, teljesség igénye nélkül készült felsorolása.

Gyerekkorában templomi kórusban énekelt, majd autodidaktaként tanult meg harmonikázni és dobolni, mindkét hangszeren 10 éves korában már mesteri szinten tudott játszani. Stevie 13 éves korában robbant be a köztudatba "Fingertips" c. slágerével, ami megjárta az amerikai pop és R&B slágerlisták csúcsát is. A sikersztori lehet, hogy genetikailag öröklődik: 2006-ban négyéves fia kísérte dobon nem jelentéktelenebb eseményen, mint a Super Bowl XL megnyitóján, amelyen számos slágert énekelt el.

Mindehhez annyit feltétlenül hozzá kell tenni, hogy Stevie születése óta vak. Bár tudjuk, hogy a vakoknak a megmaradt érzékszerveik - mint például a hallás - az átlagemberéhez képest jóval fejlettebbek, többségük mégse játszik hangszeren, semmiképp se úgy, ahogy Stevie teszi. Ő azonban nem csupán vak, hanem zseni.

Lehet is tőle tanulni. Kezdőként annyi mindenképp figyelemreméltó, hogy betonbiztonsággal találja el a dobokat. (Természetesen, nem csak ennyi említésre méltó munkásságából.) Korábban már többször szó volt arról a blogon, hogy a gumilap mindennapos használata nélkülözhetetlen eleme a dobtanulásnak, de természetesen nem válthatja ki a dobcuccot. Hiszen az is a tanulás szerves része, hogy megtanuljuk a dobok pontos helyét, a cájg egyfajta mentális térképét, ugyanis nagyobb sebességen, pláne koncerten nem sok idő van a kísérletezgetésre: ciki, ha az állótam mellett egyenes vonalú gyorsuló mozgással húz el a kezünk.

Mindez azonban távolról se egyik napról a másikra megy. Ha nem nézek oda, talán a felső - és esetleg a középső (?) tam - és a pergő között valamivel nagyobb biztonsággal tudok közlekedni - teszem mindezt mintegy másfél év tanulás után.

Josh Freese állítja, nem kamuzik. Honlapján most megerősítette, hogy az általa korábban beharangozott, 7 és 75000 dollár közötti áron kapható rajongói élménycsomagok március 24-től lesznek megvásárolhatóak. A Nine Inch Nails korábbi dobosa nemrég egy sajtóközleményt adott ki, ennek következtében pedig megbolydult az internet, és találgatások kezdődtek, hogy komolyan gondolja-e mindezt. Mint írja, ez az egész nagyon is valódi, és biztosít minket arról, hogy nem viccről van szó. "Vegyél egyet, és győződj meg róla magad...de semmiképp se március 24-e előtt!"

Josh épp ezért honlapján megjelentette a komplett menüt az egyes elemekhez tartozó árak megjelölésével, hogy az emberek maguk ellenőrizhessék szándéka valódiságát, és ne csak a másoktól hallott információkra támaszkodjanak. Josh egyébként udvarias, megköszöni, hogy benéztünk hozzá, és arra buzdít, hogy iratkozzunk fel hírlevelére, amiben tudatja majd, hogy egy hónapon belül pontosan mikor válnak elérhetővé a cuccok.

Hét dolcsiért egyébként a "Since 1972" c. számot három videóval megspékelve tehetjük magunkévá, a spektrum másik végén, tehát a lista legalján található 75 ezer dolcsis tétel választása esetén Josh egy öt dalt tartalmazó albumot ír rólunk, illetve életünkről, valamint szabadon válogathatunk dobcuccai közül, a kiválasztott cájgot - csak egyet - természetesen haza is vihetjük. (Nem derül ki, milyen dobcuccokról van szó.) Ezenkívül opció lehet még a hollywoodi lamborghinis városnézés, de az is szóba jöhet, hogy Josht egy hónapra a zenekarunkba lízingeljük: ezalatt a koncertektől kezdve, a stúdiófelvételig minden megoldás számba jöhet.

Ha történetesen nincs zenekarunk, Freesenek erre az eshetőségre is komplett megoldási javaslata van: egy hónapig személyi titkárunk lesz. Josh egyébként úgy tűnik négynapos munkahétben (hétfőtől csütörtökig) és meglehetősen hivatali időbeosztásban gondolkodik: délelőtt 10 órától 16 óráig nyomná a melót mellettünk.

Joshnak egyébként nemrég küldtem egy üzenetet, megpróbáltam ugyanis színesíteni a blogomon található felhozatalt. Mivel honlapján sehol nem lelhető fel e-mail cím, a hírlevél iránt esedező virtuális formanyomtatványra, ahová a nevünket kéne beírni, a következő kérdést biggyesztettem: mennyibe kerülne, ha a blogomon társszerzősködne, megpendítve, hogy esetleg külön rovata is lehetne itt. Eleddig érthetetlen okokból nem kapott a karrierlehetőségen, válasz egyelőre még nem futott be a postaládámba. (Természetesen, megadtam az e-mail címemet.)

Valószínűleg nem is fog. Úgy tűnik, egyelőre be kell érnetek velem. Bocs fiúk, lányok, én igazán megpróbáltam.

A dobosok nem voltak mindig száműzetésben, eldugva a színpad valamelyik távoli végében. Épp ellenkezőleg: a hatvanas, hetvenes években sokszor ők álltak a figyelem középpontjában. Jó, ehhez kellett egy Buddy Rich is.

Meg egy Jerry Lewis, aki a wikipedia tanúsága szerint sok mindennel foglalkozott; leginkább a komédiával, az énekléssel, de producer, író, rendező és színész is volt egyben. És nem mellesleg ő volt a dobosok egyik PR-ese is, akinek a dobverő se állt rosszul a kezében.

Saját műsorában néhány hangot is üt, ami mindjárt három dolgot is felvet: vagy a wikipedia feledkezett meg Jerry dobos előtanulmányairól, vagy egyszerűen csak arról van szó, hogy vette a fáradtságot, és felkészült a műsorára. A harmadik lehetőség, hogy én vagyok túl komplexusos. Ettől függetlenül a kérdés az kérdés marad: ma vajon melyik tévécsatornán láthatunk hasonlót?

Akkoriban egyébként nem számítottak ritkaságnak a dobos párbajok, olyannyira nem, hogy Jerry talán ennek szellemében - vagy inkább kifigurázása érdekében - "szállt ringbe" Buddy Richcsel. 1965-öt írunk, amikor a dobosok iránti érdeklődés nem merült ki az évente egyszer megrendezésre kerülő Dobos Farsang kipipálásában, és amikor a Dózsa Művház szerepét is egy országos tévéállomás töltötte be:

Becsületes angol nevén paradiddle, társaságában órákat lehet eltölteni, kiválóan alkalmas a passzív tévénézés tartalommal való feltöltésére. Természetesen, nem a gyakorlás legelején. Akkor ugyanis inkább para, mint didli. Negyvenes bpm-en kezdtem.

Alant három táblázatot találtok, a fejléceket a balkezesek részére optimalizáltam, jobbkezeseknek a "B" helyett "J"-t kell odaképzelniük, és fordítva. Mindhárom táblázatban az 5., 8., 9. sorokat kétszer játsszuk. Egy sor gyakorlatilag két ütemnyi (4x2) tizenhatodnak felel meg, legalábbis én így szoktam őket játszani. Kellemesen tovább színesíthetjük a dolgot, ha a nyolcadok alá egy-egy lábdobot is becsempészünk a történetbe. A duplázópedál használatát például kiválóan lehet ezzel a módszerrel gyakorolni.

Mindezt eddig - az első táblázat kivételével - csak gumilapon gyakoroltam, úgyhogy a csepeli zajkeltetőbe való idei első kiruccanásom alkalmával nem csak azt ellenőrizhetem, hogy megvan-e még a cucc, hanem azt is, mennyire kompatibilis a strandpapucs-lábgép a lábdobéval, a gumilap pedig a dob többi részével.

(Ezennel pedig ünnepélyes feltöröm a táblázatban használt enigmát, jelmagyarázat következik: FT = Felső Tam, KT = Középső Tam, ÁT = Álló Tam, P = Pergő)

Egy korábbi bejegyzésben, amiben éppen arról siránkoztam, mennyire nem tudom megállapítani, hol van egy dobtól megtisztított nettózenében a lábdobok és a pergők helye, klassz ötleteket kaptam arra, mit is lehetne gyakorolni.

A javaslatok között volt Beatles, de volt AC/DC is, azt hiszem, a Ramones neve szintén elhangzott. Ez utóbbira kattantam rá - elvégre mégiscsak punk -, megszereztem három számuk kottáit (ezt, ezt meg ezt): a "Beat on the brat", az "I wanna be sedated" és az "I wanna be your boyfriend" c. műalkotásokról van szó.

A négy negyedes egyenütemek nagyjából így festenek: Tuc-(---)-Tác-(---)-Tuc-Tuc-Tác-(---). A "tuc" a lábdob, "tác" a pergő. Egyelőre ennél nem is kell nekem több. Természetesen, nagyon vonzó a Clash is, azonban az számomra mindenképp túl technikásnak tűnik: és még mondja valaki, hogy a punk zenészek (dobosok) kezdetlegesek.

Kétségkívül lehet, hogy egy dobot eredendően sem tartalmazó szám lenne a legjobb választás, amikor a dob mögött ülve kedvemre bámulhatnám a többiek játékát (seggét) - ennek élvezeti értéket mondjuk jelentősen megnövelné egy énekesnő, jelenleg viszont az egy szem basszusgitárossal ez így egyelőre nem pálya. Meg hát csak kéne gyakorolni.

A három számban nincsenek harminckettedek, tizenhatod is csak alig, cserébe viszont a nyolcadokat olyan százas, száztizes bpm-en kell játszani. Úgyhogy egyelőre megfelelőnek tűnik a választás.

A kották jelenléte egyfajta biztonságérzetnövelő intézkedés: kihívást jelent számomra ugyanis, hogy elszakadjak a kottáktól, hiszen az egész gyakorlásnak az lenne a lényege, hogy ráérezzek a számokra, és ne pedig arra koncentráljak, hogy szolgaian leutánozzam a Ramones dobosát. És épp ezért gyakorlatilag nem oszt nem szoroz, ha lábcint ütök a beütőtányér helyett. Jelenleg ugyanis ez a legkisebb problémám, amivel a dob mögött ülve szembesülhetek.

Ha valaki dobolni szeretne tanulni, és netán elolvasgatja ezeket a posztokat, méginkább a kommenteket, lassan rádöbben arra, hogy ahány ember, annyiféle dobolás, de legalábbis dobtanulás létezik. Én is erről kezdek meggyőződni.

A korábbi egy-két bejegyzésben a harminckettedek tanulásával kapcsolatos önsajnálatomat manifesztáltam, a kommentelők először szmájlival - később már anélkül - a tizenhatodok nagy(obb) sebességen való gyakorlását javasolták inkább számomra. Tanácsukat sokszor megfogadom, most ez utóbbi viszont mintha keresztbeállt volna. Nem tudom lenyelni.

A tanulás ugyanis nem független a személyiségtől. A dob előtt más hangszert nem tanultam - az általános iskola első egy-két évében a zongoratanár életéből elvett órák ebből a szempontból igazán felejtősek. Egyetlen összehasonlítási alapom van: a nyelvtanulás.

Tanulmányaimból mintegy féltucat nyelvtanulási módszer rémlik, a kíváncsibbak itt nézhetik meg őket. Ezek között van többek között a mi agyonfetisizált poroszos munkamódszerünk, valamint a II. világháborúban az amerikai katonák gyorskiképzésére használt audió-lingvális módszer - szépmagyarul kifejezve: amikor a katonáknak nagyon rövid idő alatt nagyon jó hatásfokkal kellett megtanulniuk egy adott nyelvet.

A magam részéről a poroszos technikát űzöm: én vagyok az, aki a nyelvtanulást először a kisszótár elsajátításával kezdi. Ennek is megvan a hátránya, hiszen tanár nélkül ez se lehet sikeres: képzeljük csak el, amint a német főneveket például der/die/das nélkül tanulnánk meg. Ellenben ez a technika inspirál engem, ezért folytatom egyáltalán a nyelvtanulást, valamiért így működök.

Hasonló a helyzet a harminckettedekkel is: látok egy klipet, hallom ropogni a harminckettedeket, és úgy érzem, meg kell tanulnom, mert enélkül nem lehet meglenni. (Persze, hogy lehet.)

A hasonlatnál maradva igazából másfél éve csak "szavakat" tanulok, amikor dobolni próbálok: a nyelvtan, a szavak (negyedek, nyolcadok, tizenhatodok, stb.) összefűzése, tehát a dobolás ZENÉvel való összekapcsolása azonban még nagyon nem megy. Nem mellesleg, ez a legfontosabb. Jelentem, hamarosan elkezdek "ragozni" egy basszeros barátom segítségével a csepeli zajkeltetőmben.

A kommentelőknek (parajos tank, Uglee) pedig minden bizonnyal igazuk van, csak lehet, hogy én vagyok makacs/későn érő típus: párszor bele kell verni a fejem a falba, hogy rájöjjek, ez így nem megy. Azonban ki mondja, hogy ez nem a tanulás része? Csak hát fájdalmas. De köszönöm a tanácsaitokat. :)

A karok túlerőltetése nélkül márpedig nem megy. Ezt már a tizenhatodok egykezes gyakorlása során is gyanítottam, a felismerés a harminckettedek esetén újfent megerősítést nyert. Hiszen tudjuk, tanultuk: a dobolás sose befeszített karokkal, vállból történik, hanem végtelenül ellazított csuklókkal.

A történet ezúttal se fekete-fehér, tegye fel a billentyűzetét az, akinek nem ismerős az érzés, amint félkézzel már a metronóm után nyúlna, hogy emelje a sebességet. Nem sokkal, csak mondjuk öttel. Hatvanötről hetvenre.

Számomra 70 bpm-től fordulnak igazán komolyra a dolgok, ha addig nem is akart volna kiszakadni a karom a helyéből, akkor ezután biztos ki akar majd. Ha jó formában vagyok, egy-két ütemet lenyomok, kis pihi, aztán újrakezdem, esetleg valami mást gyakorlok. Később megemelem a sebességet 75-re, előredőlök a széken, a gumilap fölé: minden erőmmel azon vagyok, hogy betuszakoljak a negyedeket jelző pittyek közé nyolc hangot. Pár ütemes nettó erőlködés, majd milyen megkönnyebbülés visszatérni a hetvenes sebességre. Hopp, mintha most jobban menne. A TV-ben kezdődik a reklámblokk, szünetet engedélyezek magamnak: reklám után visszajövünk. És ez így megy már hetek óta.

Aztán egyszercsak jön egy pont, amikor a dobverők mintha önállósítanák magukat. Nem, ezúttal nem repülnek el, hanem meg lesz a FOGÁS: ekkor ők mozgatják a kezemet. Nem tart sokáig, és pár ütemről van szó csupán. Ez ötvenen nem jön elő, gyorsabban kell ehhez játszani, persze, ötvenről indítva a gyakorlást. Meg negyvenről.

Mondom: nálam hetven környékén szokott előjönni, olyan hirtelenséggel, ahogy állítólag a kétágú bot csavarja ki a vízforrás közelébe érve az őt tartó kezét. Aztán holnap ismét találkozunk. Talán.

Háromezer forintos óradíj, és ezért még játszanom is kellett volna valamit: instant botrány. Főleg úgy, hogy életemben ekkor láttam először dobot testközelből. Ez már kábé két éve volt, az élmény azonban még mindig őrzi a frissesség zamatát. Persze, rákereshettem volna a neten, de akkor se találtam volna semmit, leszámítva azt, amire most akadtam rá, bár gyanítom, ez nem sokat segített volna rajtam. De legalább a dobok nevét és elhelyezkedését megtanultam volna, ha máshogy nem, legalább angolul. Meg jobbkezesül. A talált honlap célközönsége gyakorlatilag szubtini, és ráadásul nő. Azaz csaj. Kiscsajszi. 

A megdöbbentő pink háttér másságának feldolgozását követően, két mékáp flashjáték - ez olyan, amikor plussz pont jár a kihúzott szemöldökért, ezekre nem kattintottam - valamint osztályterembe- és arcátrendezési (ne reménykedj, nem catfight) gyakorlatok között van pár program, amelyek használata során az intellektuális orgazmus ugyan szintén elmarad, de amire ezt észrevesszük, a munkaidőből pár perc biztosan elment. Semmi extra: 1-es gomb: pergő, köz (magyar nevén: szpész): lábdob. Satöbbi.

És amiért mindezt leírom. Szerintetek létezik olyan (interaktív online) program a Windows telepítőn kívül, ami didaktikusan tanít dobolni? Olyasmire gondolok, ami képes elmagyarázni, bemutatni a legalapvetőbb fogalmakat, megmutatja az egész, fél, negyed, nyolcad, tizenhatod és harmincketted, triolák stb. közötti külünbségeket, és mindemellett a metronómmal való gyakorlásra is rávesz. Egyszóval, egyfajta gumilap-szimulátor kerestetik, ami kedvet ad a doboláshoz, meg ilyenek.

Ha valaki közületek programozással és/vagy grafikával foglalkozik, vagy legalább tud valakiről, akinek a valakije csinál ilyesmit, szóljon. A nyomravezető magas tárgyjutalomban részesül, ebben gyakorlatilag minden benne van, amit dobos kaphat: a Ritmusdepó egyéves előfizetésétől kezdve Josh Freese szignécsőr pergőjéig. Kell ennél több motiváció?