A karok túlerőltetése nélkül márpedig nem megy. Ezt már a tizenhatodok egykezes gyakorlása során is gyanítottam, a felismerés a harminckettedek esetén újfent megerősítést nyert. Hiszen tudjuk, tanultuk: a dobolás sose befeszített karokkal, vállból történik, hanem végtelenül ellazított csuklókkal.
A történet ezúttal se fekete-fehér, tegye fel a billentyűzetét az, akinek nem ismerős az érzés, amint félkézzel már a metronóm után nyúlna, hogy emelje a sebességet. Nem sokkal, csak mondjuk öttel. Hatvanötről hetvenre.
Számomra 70 bpm-től fordulnak igazán komolyra a dolgok, ha addig nem is akart volna kiszakadni a karom a helyéből, akkor ezután biztos ki akar majd. Ha jó formában vagyok, egy-két ütemet lenyomok, kis pihi, aztán újrakezdem, esetleg valami mást gyakorlok. Később megemelem a sebességet 75-re, előredőlök a széken, a gumilap fölé: minden erőmmel azon vagyok, hogy betuszakoljak a negyedeket jelző pittyek közé nyolc hangot. Pár ütemes nettó erőlködés, majd milyen megkönnyebbülés visszatérni a hetvenes sebességre. Hopp, mintha most jobban menne. A TV-ben kezdődik a reklámblokk, szünetet engedélyezek magamnak: reklám után visszajövünk. És ez így megy már hetek óta.
Aztán egyszercsak jön egy pont, amikor a dobverők mintha önállósítanák magukat. Nem, ezúttal nem repülnek el, hanem meg lesz a FOGÁS: ekkor ők mozgatják a kezemet. Nem tart sokáig, és pár ütemről van szó csupán. Ez ötvenen nem jön elő, gyorsabban kell ehhez játszani, persze, ötvenről indítva a gyakorlást. Meg negyvenről.
Mondom: nálam hetven környékén szokott előjönni, olyan hirtelenséggel, ahogy állítólag a kétágú bot csavarja ki a vízforrás közelébe érve az őt tartó kezét. Aztán holnap ismét találkozunk. Talán.