Végre. Every breathe you take, Friday I'm in love - többek között ezekre a számokra gyakorlok mostanában. Ha bármelyiküket el akarom játszani, az helyből kettő az egyben konstrukciót jelent. Először ugyanis a szám a maga hallójáratokat gyönyörködtető teljességében - tehát dobbal - hallgatható meg. A második verzión még egy véletlenül elejtett kósza dobverő hangja sincs, viszont van helyette metronóm-csattogás minden negyednél.

Persze, nem véletlen, hogy a fenti számok címei maradtak meg. Egyrészt ismertem őket korábbról is, másrészt inkább ezek mentek nekem. Úgy tűnik azonban, hogy az egyik-másik számban előforduló hosszú gitárriffek egyelőre kerülendőek, mivel egy ilyen rész kellős közepén sikerült úgy elcsúsznom, hogy már-már éreztem a felém repülő pillepalackok keltette légmozgást. (Arról nem is beszélve, hogy a beégés egy dobos hölgy jelenlétében még égőbb.) Ugyanez a szám viszont a metronóm klikkjére egészen abszolválhatónak tűnt. (Ekkor már viszont nem volt jelen az említett hölgy.) A fene tudja, hogy van ez.

Annyi mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy ami nem ment, azt minimum duplán kell gyakorolni, hiszen mégha nem is tetszik annyira, nem árt, ha megy. Egyrészt bármikor bele lehet futni hasonlóba, másrészt pedig a bukott lovat is addig kell ugratni, amíg át nem viszi az akadályt: hasonlóképp az emberi önbizalomnak se tesz jót, ha kudarccal zárul a történet.