dob

A dobnak két oldala van: ha nem megy a dobolás az egyiken, még mindig felhívhatod magadra a figyelmet a másikon - sugallja a lábdobbőrök ráncfelvarrását végző cég saját honlapján. Az ügy érdekében például céltáblaként is pozícionálhatjuk magunkat a zenekaron belül, illetve lehetünk állati trendik leopárdbőrmintás cuccunk mögött. Zebraminta annak ajánlott, aki inkább áldozatnak szereti érezni magát. Természetesen, a Union Jack kihagyhatatlan része a kínálatnak: Punk's Not Dead!

A fenti linkre kattintva csak az előre legyártott tucattermékek leshetők meg, de természetesen lehet egyedi tervezésű bőröket is rendelni. Az ABC-sorrendbe szedett referenciák között bolyongva jelentékenyen bővíthetjük zenei műveltségünket, minden bizonnyal sok olyan zenekarnév lesz, amiről még soha nem hallottunk.

A grafika vonatkozásában valószínűleg a hazai ipar erősítése tűnik célszerűnek, mivel még a tucatmintával kidekorált Remo-bőrök ára is 60 angol fonttól kezdődik. Plussz postaköltség. Bár azt mondják, válságban költeni kell a forintot. Nosza.

Az alábbit egyébként milyen együttesnek ajánlanátok?

Valószínűleg - szokás szerint - idő előtt, de elkezdtem a harminckettedek gyakorlását a téli üzemhez méltó puhány környezetben, az otthoni gumilapon. Tettem mindezt azért, hogy gyorsuljon a kezem: a bal és jobb kezem mozgékonysága között ugyanis tetemes különbség észlelhető - az utóbbi kárára.

Negyvenes bpm-ről kezdtem pár hete, múlt héten a szállodaszobában már ötvenes sebességgel nyomtam két toll és egy szék igénybevételével, most hatvan körül járok. Gyakorlatilag tavaly november óta távoktatásban veszek részt, a dobiskola felújítása miatt telefonon kapom az instrukciókat, így a kigyakorlandó feladatokat is, ezek ellenőrzése azonban már jó ideje elmaradt.

Elkanászodtam, hiszen a legutóbbi konzultáció értelmében a Bal-Jobb-Jobb-Bal-Bal-Jobb, a Bal-Jobb-Bal-Jobb-Bal-Bal, a Jobb-Bal-Jobb-Bal-Jobb-Jobb, valamint a Bal-Jobb-Bal-Bal-Jobb-Jobb (szextolás) kombináció elsajátításán kívül semmi mással nem kellene foglalkoznom. (Jobbkezeseknek a gyakorlat fordítva értendő: ami Bal, az nekik Jobb!)

Renitens vagyok, hiszen ismét figyelmen kívül hagytam a féltő szavakat, és durván belevágtam a harminckettedekbe. Nem tudom, hogy csak én vagyok-e ezzel így, vagy ez egy ilyen törekvő, kezdő szokás. Ebből adódik a kérdés: Ti a dobtanulás elkezdésétől számítva mennyi idő múlva kezdtetek először a harminckettedekkel foglalkozni?

Nem hiszem. Ismerősek azok az első vérig tartó hitviták, amelyek során a Pearl, a Yamaha, a Sonor vagy valamelyik másik dobgyártó termékeit lehet az egekbe magasztalni, vagy épp a porba alázni? Kit érdekel mindez, ha a dobolás minimál-költségvetésből is megoldható, ahogy ezt a New York-i metró utazóközönsége nap mint nap megtapasztalhatja:

A felvételt nem én készítettem, nem is vagyok New Yorkban, bár kétségkívül van egy sajátos bája annak, hogy ezen a héten én is több ezer kilométerre tartózkodok Budapesttől. (Nem irigykedik!) Ennélfogva jelenleg Ti is, hű látogatók, konzervposztokat olvashattok, amiket előre megírtam, hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül.

Mindazonáltal elhatároztam, ha megérem ezt a csütörtöki napot, amikorra ennek a bejegyzésnek a megjelenését időzítettem, mindenképp gondolni fogok arra az ütős dobosra, aki a Nyugati pályaudvar előtt üvegpoharakon szokott koncerteket adni.

Sajnos, nagy jódolgomban általában csak egy-két hangot tudok elcsípni ebből, miközben az autóval épp arra araszolok a dugóban. Mindenesetre ő az, aki egyedül képes arra, hogy azt kívánjam, bárcsak tovább maradna piros a közlekedési lámpa. 

A fenti felvételen is látható: sokan fülhallgatóval mennek át a kamera előtt, az mp3-lejátszók nagy hátránya, hogy a zenétől nem halljuk a zenét, hiába van közvetlenül mellettünk. Megyünk tovább.

Néha jó lenne megállni, és rácsodálkozni dolgokra. A következő szmogriadó alkalmával egészen biztosan megpróbálok a Nyugati felé sétálni. Bár jobb lenne még előbb. Elvégre rajtunk múlik, nem?

Az előző bejegyzésben a kezdő dobosok első védelmi vonaláról olvashattatok. Ebben a posztban - bármennyire is hihetetlen - a biológiaórákról derengő második védelmi vonalról lesz szó, mégpedig az immunrendszerről. 

A dobolás ugyanis csökkenti a stresszt. Erről egy pennsylvaniai egészségügyi központ munkatársa - bizonyos Barry Bittman nevű neurológus - győződött meg: kísérletéhez tíz embert "ejtett túszul", akik egy órán keresztül dobolhattak egy, a kézi dobokra szakosodott dobos vezetésével.

Az egy óra elteltével vérmintát vettek a résztvevőktől, amiből kiderült, hogy a szervezet védekezőképességéért, immunitásáért - így a rákos és vírussal fertőzött sejtek elpusztításáért - felelős sejtek száma jócskán megugrott vérükben, legalábbis a kontrollcsoport tagjaihoz képest, akik ezt az egy órát csöndes olvasgatással ütötték el.

Bittman szerint a csoportos dobolás hatására olyan jelzések érkeznek az agyba, ami a központi idegrendszert a kortizol nevű stresszhormon-termelés csökkentésére veszi rá. A tudósok szerint a kevesebb kortizol nyomán a szervezet ütőképesebb immunreakciót képes adni.

A neurológus mindazonáltal nem állítja, hogy megtalálta volna a rák ellenszerét. Az viszont elmondható, hogy "örömteli, élvezetes módon a visszájára lehet fordítani a stressz által kiváltott nemkívánatos folyamatokat, amelyek így végül pozitív biológiai változásokhoz vezetnek".

Arról egy félhang - de még egy harmincketted - sincs a cikkben, hogy mi történik azokkal, akik, ahogy a dobosok többsége, egymagukban dobolnak - történjen ez akár egy zenekarban, akár otthon a gumilapon. Ennélfogva megvan a tudományos bizonyíték arra, hogy szükség van a dobos workshopokra, ahol a pénztárcák méretén kívül a résztvevők stresszszintje is számottevően csökkenthető.

Vagy Ti másképp tapasztaltátok? :)

Angol megfelelője (drum shield, drum screen) után általam szabadon dobpajzsnak fordított segédeszköz egy átlátszó akril panelt jelent, amit a wikipedia szerint koncerteken a dob, illetve minden szokatlanul hangos hangszer elé/köré helyeznek annak érdekében, hogy segítsék a többi hangszer kibontakozását - ideértve az énekest is. Tehát, elsősorban hangárnyékoló hatása miatt tartják számon, mivel a XXI. században egy magára valamit is adó zenekar nem érheti be szimplán azzal, hogy a nézők nem látják a színpad hátsó végébe száműzött dobost, kevesebbet is kell hallaniuk belőle.

Személyesen csak egy Zdob si Zdub koncerten találkoztam vele az A38 hajón, de már akkor se értettem, mire való. Nem szerettem, mert a reflektorok fénye tükröződött rajta, így nem láthattam kellő tisztasággal a dobos mozdulatait. Bízvást kijelenthetjük, hogy dobpajzsot világszerte most már eggyel kevesebb helyen használnak, miután egy templomi koncerten akcióba lendült - rövid időre diszkvalifikálva a zongoristát és az egyik gitárost. Mentségére szóljon, hogy legalább a dobost nem bántotta.

Hozzátartozik a történethez, hogy egy későbbi Zdob si Zdub koncerten már eltűnt a dobos elől ez az építmény, azonban a szerkezetnek van még némi esélye. Talán a hozzám hasonló kezdők felismerik végre jelentőségét: használata egyrészt a profizmus látszatát kelti, mert biztos nagyon komoly dobos az, akinek van ilyen (bár senki nem tudja igazából, mire jó), másrészt kiválóan alkalmas lehet a legkülönfélébb repülő tárgyak röppályájának megtörésére. Egy rosszul sikerült koncerten például az első védelmi vonalat jelentheti a tojásokkal, szendvicsekkel, üvegekkel szemben.

Gondoltam is arra, hogy a klipben szereplő formációval felveszem a kapcsolatot, hátha jutányos áron megszerezhetem az incidens óta minden valószínűség szerint a pincében porosodó kiegészítőjüket. Ki tudja, hátha egyszer én is fellépek majd.

Az egyik zenei portálon egy kezdő (?) dobos két különböző márkájú elektromos dob árbeli különbségét firtatta, illetve azt is meg találta kérdezni, hogy a szerkesztők szerint melyik a jobb. Ezt a választ kapta:

"(...) Elektromos dobot nem csak a Yamaha vagy a Roland gyárt, hanem a Millenium, az Alesis, a D-Sonic, padokat pedig a Padtech is. Kérdezted, hogy kezdőknek jó-e az elektromos dob. Szerintem teljesen okés, mivel először a négy végtag függetlenítése és a pontosság a cél, és erre még a legalapabb cuccok is megfelelnek, habár a fent említett két cucc közül egyik sem a legalapabb, ami a piacon van. Elektromos dobot különben használnak profi környezetben is, azonban azoknak az ára ezen cuccok többszörösébe kerül. Nagy különbség a két említett dob között nincs, szerintem bármelyiket nyugodtan megveheted gyakorlásra, de érdemes más márkák között is keresgélni. Mindenképpen azt javaslom, hogy mielőtt megveszed, próbáld végig a teljes repertoárt."

A válasz egyfelől teljesen korrekt, másfelől viszont kezelhetetlen. Korrekt, mert egy szakmai portálon fura lenne, ha valaki elvben elfogulatlan szakértőként egy konkrét márkát favorizálna.

Azonban szinte érzem a kérdező tanácstalanságát a válasz láttán, hiszen a teljes repertoár végigpróbálása gyakorlatilag lehetetlen, egyébként is: a kezdő honnan tudja, mi az, amit egy dobnak "tudnia" kell; mire figyeljen a vásárláskor, hogyan döntse el, melyik a befutó?

Nincs elektromos dobom, ebből kifolyólag nem is tudom, hányan gyártanak ilyet. Becslésem szerint többen, mint ahány márka a válaszban szerepel. Sőt, jóval többen, ha hozzávesszük, hogy bármelyik akusztikus dobot át lehet alakítani elektromossá hálóbőrök és triggerek felszerelésével, én is próbálkoztam ezzel a megoldással. (Ezzel viszont a teljes repertoár tesztelése még bonyolultabbá válik, tekintve, hogy egy másik portálon - nyilván a teljesség igénye nélkül - közel hatvanféle dobgyártót sikerült megszámolnom.)

Ennek az az előnye mindenképp megvan, hogy a cucc bármikor visszaalakítható akusztikus dobbá, és az sem igazán hátrány, ha egy pontosan ugyanolyan méretű és beállítású cájgon gyakorol az ember, amin később - esetleg koncerten - játszani fog. Az sem mellékes, hogy így nem kell két dobot vennie.

Ti mit javasoltok, ha valaki - egy kezdő - megkérdezi Tőletek, milyen (elektromos) dobot vegyen, és mire figyeljen a vásárláskor?

Hasznos dolog dobos tippeket olvasgatni a neten, pláne, ha nem egy ember írja őket, hanem jó sokan, akárcsak itt. Épp ezért az én tippem az, hogy lehetőség szerint olvassuk végig az ötletek sorát, mert könnyen lehet, hogy egy kérdésünkre két, egymásnak ellentmondó jótanácsot is találunk köztük.

Megosztottság érezhető például a lábdob pedálján történő helyes lábtartással kapcsolatban; vannak, akik csak és kizárólag a felemelt sarokkal való játékot (heel-up technique) tartják az egyetlen lehetséges megoldásnak, ez ellen azonban sokan - a "heel-toe" és más technikák hívei - hevesen tiltakoztak.

Úgy tűnik, nem vagyok egyedül: világszerte általános problémát jelentenek az elszálló dobverők. Van, aki ennek megakadályozására szörfdeszkák ápolására szolgáló viasszal (!) kenegeti be őket, mások - tengeri nagyhatalom és tengerpart híján - beérik a gyertyaviasszal is, megint mások inkább ragasztószalagot tekergetnek dobverőikre. Bár ezekre a módszerekre konkrétan senki nem cáfolt rá, egyetértés mutatkozott abban, hogy gyakorlás során érdemes nehezebb (vastagabb) dobverőket használni, ami a gyakorlást ugyan megnehezíti, de inkább ilyenkor legyenek problémáink, mint mondjuk egy koncert közben. Ráadásul, az is belátható, hogy a technika és az ahhoz szükséges izmok kifejlődését is jobban elősegítheti a megnehezített terep, ami egyesek számára viszont távolról sem elég. Ők mindezt megtoldják azzal, hogy párnákat ütögetnek, ami elnyeli a lendületet, állítólag a végsőkig fokozva a gyakorlás élvezetét.

Mindemellett persze többen javasolták, hogy biztos, ami biztos, legyen elérhető közelségben egy pár tartalék dobverő, "dzsászt in kész", elvégre egy dal közben viszonylag mókás jelenség a dobverő után futkosó dobos látványa. (Én egyszer láttam ilyet, a hideg futkosott bennem, igaz, a verő fél méteren belül landolt. Kiállás, vagy bármi közönség számára érezhető zavar nem történt, ez valószínűleg már rutin kérdése.)

Az én kérdésem viszont az, hogy kinek mennyi a távolsági rekordja dobverő-hajingálás terén. Tudni szeretném ugyanis, hogy még mindig én vagyok-e a világcsúcstartó. :)

Az egyik blog jelenleg az Index.hu címlapján tanyázó mai bejegyzésében a meg nem valósuló reklámok versenyéről, a Chip Shop Awards-ról olvashatunk tudósítást, az alábbi kép a szerző szerint valószínűleg a legjobb pályamunka:

Sajnos, ennél több útbaigazítást nem kapunk arról, mitől olyan egetrengetően poénos ez a reklám. Kétségkívül megmosolyogtató Phil Collins, amint egy dobcucc előtt gorillajelmezben üldögél, de ennél semmiképp sem több: tudjuk róla, hogy dobos, jó dobos, ráadásul, balkezes. De mi köze a gorillához? Aztán némi gondolkodás után beugrott egy másik, korábbi csokireklám:

Így azért már más! Jó dobolást! :)

Aki már járt egészségügyi intézményben felhasználóként, vagy legalábbis felhasználóbarát látogatóként, az előtt nem lehet ismeretlen az ágytál. Ha mégsincs meg ez a kép, akkor ott van a garázsban, a pincében, a padláson az önfeledt örömszerzésnek a freudi anális szakaszban teret adó nélkülözhetetlen tárgyi emlék, a bili.

Tisztelem a ütőshangszereket, származzanak a világ bármely részéből: akár Afrikából, akár a dél-amerikai dzsungelek mélyéről. Nem tehetek róla, ennél az egynél mégis erre a fontos segédeszközre asszociáltam, amikor először megláttam.

Annyi mentségem talán van, hogy a termék jóhírnevét nyilván leginkább szívén viselő gyártó is éneklő fémtálként emlegeti. Ideje egy képet is mutatni róla, mint látható, a tárolás módja szintén kedvez a fentebb leírt edénykékkel való képzettársításnak, ha viszont ettől elvonatkoztatunk, a komplett termékpalettát vehetjük szemügyre:

A különbözőképpen hangolt nyolc acélnyelvecske teszi lehetővé, hogy a biliből ne csak a megszokott, sztereotíp, bélműködéshez kapcsolódó hangeffektek törjenek elő, hanem annál jóval több. Egyik nagy kedvencem ez a zöld éjjeliedény, talán azért, mert boldog gyerekkoromra emlékeztet, csak nekem műanyag-világoszöld színű volt. Ezzel a párhuzamot ideje befejezni, hagyjuk a hangszert kibontakozni a maga teljességében:

Mit lehetne ehhez még hozzátenni? A zenélő bilit el tudom képzelni egy koncerten, amint a dobos leteszi a dobverőket, és lenyúl érte a földre.

Ha bejött neked, és többet szeretnél megtudni róla, kattints ide. (Nem, nem kapok jutalékot.)

Az egyik régebbi bejegyzés kommentjeiben okkult elmélkedés vette kezdetét a balkezesség rejtelmeiről, ezzel kapcsolatban pedig egy linket is hagyott maga után Uglee, egyik lelkes és ebből kifolyólag visszatérő olvasónk. A jelenség neve: open-handed playing.

A szószerinti fordításban nyíltkezű játék (maradunk azt hiszem az angol elnevezésnél, különben nagy esélyünk van rá, hogy a Félrefordítások-blogban találjuk magunkat) lényege, hogy a balkezes dobosnak nem a jobb oldalán van a lábcin, hanem a balon. Ebből kifolyólag kezeivel nem keresztben játszik, és a lábdob pedálját is a bal helyett a jobb lábával adjusztálja. Tehát, lényeg, hogy a balkezesek gyakorlatilag a jobbkezesek számára beállított dobcuccokon nyomulnak.

Számomra a legérdekesebb az a dologban, hogy mikor életemben először leültem egy (jobbkezes) dob mögé, akkor én is így kezdtem el játszani, talán ezért is volt annyira lélekbemarkoló Uglee linkje, ami, valljuk be, elég meggyőző. Íme:

A videó elég marketingszagú magyarázatánál az olvasható, hogy ez a technika végtelen számú lehetőség előtt nyitja meg az utat azzal, hogy a jobb kezet szabaddá teszi, ami így képes lesz szabadon közlekedni az egész dobcuccon. Ehhez - mint írják - kitartásra van szükség, de az eredmények megérik a fáradtságot, és elsajátítását követően teljesen illogikus gondolatnak tűnik a korábbi keresztbe-kezes doboláshoz való visszatérés. 

Hát, nem tudom. Leginkább azt nem, hogy jelenlegi, szinte tudathasadásos élményemet akarom-e még tovább mélyíteni. Hiszen amíg napközben jobb kézzel jegyzetelek, igaz, jobbára olvashatatlanul, addig a munka után balkezessé válok a dobnál. Azaz visszatérek a gyökereimhez.

Hiszen gyerekkoromban ösztönösen a bal kezemmel ragadtam meg a zsírkrétát, valahányszor késztetést éreztem a sivár, unásig fehér falfelületek kidekorálására. Iskoláskorom előtt azonban rendre kivették a ceruzát a bal kezemből, és áttették a jobba. Ma már a legtöbben megrökönyödnének ezen, azonban a nyolcvanas években ez nem volt annyira ritka jelenség, legalábbis, hallottam, hogy mások is hasonló átképzésen estek át. Ami szerintem nem jó, hiszen a gyerek ösztönösen azzal a kezével fogja meg a zsírkrétát, ceruzát, amelyik irányításáért felelős agyfélteke inkább készen áll erre a feladatra, ergo fejlettebb. A balkezesek esetén a jobb félteke, és fordítva.

Most, hogy tudom, létezik a technika, amit a dobnál először ülve ösztönösen alkalmaztam - mitöbb még neve is van, többrétegű frusztrációt érzek: egyrészt gyerekként miért nem maradhattam balkezes (ezen már túl vagyok), másrészt a dobon miért nem játszhattam úgy, ahogy az adta magát. Bevallom, kicsit elegem van az átnevelésekből, ráadásul most mit kezdek a balos duplázópedállal, mivel az open-handed technikához nem csak egyszerűen a lábcint pakoljuk át a másik oldalra, és variáljuk át az egész cájgot jobbossá, hanem bizony a duplázót is le kéne cserélni. Persze, ez a legkevesebb, ha tudnám, végre tényleg magamra találok.

Kedves jobbkezesek, gondoltatok már arra, hogy balos dobcuccon nyomuljatok? És miért nem?

Tisztában vagyok vele: ha párhuzamot szeretnénk vonni a dobok és a motorbiciklik motorkerékpárok között, akkor én a Platinommal a segédmotor kategóriába tartoznék, amire nem restelltem Harleyről származó alkatrészeket barkácsolni. Hiszen Pearl duplázópedálom van.

Namármost, a dobok és a motorok közti hasonlóság kicsit erősnek tűnhet így első olvasásra, ráadásul hétfő reggel, pedig nem az.

Rémlik az Orange County Choppers? Ha igen, az valószínűleg azért van, mert a Discovery Channel "Amcsi motorok" című eposzában agyonpíározott cég emberei mindenféle csili-vili chopperek elkészítésének folyamatát mutatták be a rendelkezésre álló egy órában. Persze, mindíg szákszesz volt a végén, de ez most nem is érdekes. A megye viszont kötelez, jól jegyezzük meg a nevét: Orange County.

Ugyanez a közigazgatási egység ajándékozta a dobos társadalomnak a világító dobot is, mint az alábbi képen láthatjátok:

Arról nem szól a fáma, hogy a dobok ütéskor változtatják-e a színüket, némi felár ellenében biztosan ez is megoldható. Mások emberi csontokat ütögetnek össze. Szívük joga. Nekem viszont biztos nem kéne az Orange County Drums jeles terméke. Egyedül vagyok ezzel?

A világválság után a gázhiány egy betonbunkerben mit sem számít, hiszen fűtés - mint olyan - eddig se volt, a saját hőkibocsátását pedig az ember mínusz tíz fokban nem szívesen tudja be annak. Mert hát ennyi a hőmérséklet, amit a kihűlt betonfalak - az esetleg a korábbi évtizedekben beléjük szorult radioaktivitáson kívül - most felerősítve sugároznak. A dobverők fogása emiatt kábé olyan, mint két jégcsapé.

Ezen kívül volt meló, utazás, boldogkarácsony, és persze, sok-sok újév. Ezek miatt a blogot se frissítettem, de nem is nagyon gyakoroltam, ami talán a társadalom egy része számára egyenesen jótétemény-számba ment.

Maradt a gumilap és az otthon melege, amiben testemet még puhányabbá edzhetem. A gyakorlatokról persze rövidesen beszámolok, ez a bejegyzés ugyanis csak azt hivatott érzékeltetni, hogy a blog nem alszik téli álmot, vagy ha mégis, legalább néha-néha felhorkant közben.

És, persze, ebből az alkalomból nem bírom kihagyni a közhelyszámba menő lezárást: Természetesen (utólag) is boldog új évet kívánok mindannyiotoknak, sok dobolással és kitartással fűszerezve!

"Nézzétek meg a fejét és megvan a válasz, hogy általában miért férfidobosok vannak. A torz grimasz nem a szebbik nem reszortja:)" - írta egy hozzászóló a múlt hétvégi bejegyzéshez, aminek nem titkolt célja annak bemutatása volt, hogy vannak női dobosok is a világon, és nem is akármilyenek.

Miközben makacsul kerestem a komment cáfolatát a youtube-on, találtam valami egészen mást. Jelentősen árnyalja ugyanis a képet, ha rájövünk, hogy a "nem is akármilyen női dobos" értelmezési tartománya mennyire egysíkú tud lenni. Természetesen, ismét találtam egy videót, az ehhez érkezett hozzászólások azonban legalább annyira érdekesek, mint a lány játéka:

Az összesen 820 komment közül a legutolsó eléggé beszédes, bevallom ez keltette fel a kíváncsiságomat, hogy megnézzem a korábbiakat: "Ez egy dobos videó, nem pedig pornó. A dobtudását kéne figyelni, nem a cicijeit". Persze, talán az sem véletlen, hogy már nem lehet több hozzászólást elhelyezni a videó (vagy a videón látható bármely női testrész) kapcsán.

Ezzel összefüggésben egy ellentmondás merült fel bennem: ezt az egyetlen klipet közel 200 ezren nézték már meg, ami egyfelől irigylésre méltó, hiszen mennyivel hamarabb befuthat egy szép leányzó, és ennek eléréséhez - gondolhatnánk rosszmájúan és sztereotípiákkal terhelten - talán még nem is kell annyit tudnia, mint egy férfi dobosnak.

Másfelől viszont csöppet se lehet kellemes tudat, hogy a pergődob mögül huncutul és állandó jelleggel kikandikál a Freud-összes. A kétség örök: ki tudja, hogy a látogatók - vagy a nézők - közül hányan csak egy jó segget, mellet látnak a női dobosból, vagy esetleg képzelnek egy-egy falloszt a dobverők helyébe?

Hogy ez mennyire frusztráló lehet, azt talán mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a lány egy éve töltött fel utoljára videót. Kár. Dobos hölgyek, urak, és mindenki más: mit gondoltok erről?

Egy kilométer hosszú bejegyzés a beillesztett kották miatt, egy nem különösebben színvonalas videófelvétel egy egyáltalán nem színvonalas dobolással: ez történt tegnap a blogomon. De akkor mire is volt jó ez az egész?

Egy hasonlattal hadd éljek. A vasúti felsővezetékbe az áramot különböző alállomások táplálják be, két ilyen alállomás között található a fázishatár: ez egy feszültségmentes szakasz a felsővezetékben, amin - a rövidzárlat elkerülése érdekében kiüzemelt állapotban - mindenképp át kell haladniuk a villanymozdonyoknak, már ha el akarnak jutni A-ból B-be. Ennek az a rizikója mindenképp megvan, hogy nem tudni, a fázishatár után lesz-e áram. Általában van, és az utasok észre sem veszik, hogy a szerelvény máshonnan kapja már az energiát.

Korábban, bő fél éve, úgy tekintettem a Yeah Yeah Yeahs "Sealings" c. számára, mint egy fázishatárra, hiszen számomra eljátszhatatlanul komplexnek tűnt - és tűnik most is - Brian Chase játéka, amit természetesen nem sikerülhetett jó egy év dobtanulás után átadni a tegnapi posztomhoz csatolt videóban. De talán vannak a felvételen olyan hangok, amik hasonlítanak rá.

Két nappal a videó elkészítése után nem érzek különösebb változást, megy minden a maga útján. És ez így is van rendben. De jó érzés tudni, hogy távolról sem a célt, de a cél eléréséhez talán nélkülözhetetlen egyik alállomást sikerült elérni.

Moldova György írta egyszer, hogy a Wartburgokról sokáig az a hír járta, hogy 999.999 kilométer megtétele után a kilométerszámláló egy halk kattanással visszafordul a nullára. Aztán kiderült, hogy nincs is semmiféle kattanás.

Csak hát ahhoz, hogy erre rájöjjünk, meg kell tenni egymillió kilométert a Wartburggal. Nem tudom, hogy a dobtanulásban mikor jön el az egymilliomodik kilométer. Ti hogy látjátok, elértétek már?

Meglepő módon a hasonló című bejegyzés folytatása, amiben a Yeah Yeah Yeahs "Sealings" c. számának első négy ütemet kíséreltem meg eljátszani 60 bpm-en.

Most az egész klip felvételére tettem kísérletet, ráment pár napom, plussz rájöttem, hogy Brian Chase-szel ellentétben a kottakonverter program talán mégse olyan kiváló. De még mindig fenntartom, hogy legalább ingyen van. Valószínűleg ennek a ténynek tudható be, hogy az ismétlőjelek nem jelentenek ismétlést, csak nem bírtam leszoktatni a szoftvert a használatáról. Megjegyzem, az "előadás" se kiváló, úgyhogy jól kijövünk egymással: én és a program.

Íme, a klip, alatta meg a kotta, amit el szerettem volna játszani:

 És a kotta:

[Hatszor]

[Háromszor]

[Háromszor]

[Kétszer]

[Háromszor]

[Háromszor]

[Kétszer]

[Kétszer]

[Kétszer]

[Háromszor]

[Háromszor]

[A két tamnál az első középső, a második felső.]

[Háromszor]

[Három ütem szünet]

[Négyszer]

[Háromszor]

Nem mondanám, hogy nem jött jókor a Slash-könyv, amikor Brian Chase munkásságának mintegy öt perces szegmensével bíbelődök már vagy két hete. Ez nem sok, vagy kevés, egyszerű ténykérdés, kérem szépen.

A Sealings c. örökérvényűben az egyik kedvenc bökkenőm valahogy így fest:

Azontúl, hogy eleve fura volt, hogy a Yeah Yeah Yeahs dobosa előszeretettel csak negyedeket üt a kísérőtányéron - én ösztönösen nyolcadokat akarnék -, az ütemben a második lábdob feletti cin betette a kaput. Az a hang ugyanis mindenhol volt már a próbák során, egyet kivéve: a helyén.

Adott tehát egy kotta, amit megpróbálok egy az egyben eljátszani, és nem megy. Ezen a ponton valószínűleg a gyakorló dobosok megadóan legyintenek, reménytelen eset - gondolhatják. Hiszen egyrészt: alacsonyabb sebességen kéne begyakorolni, ha már olyan nagyon fontos, másrészt: miért is lenne olyan nagyon fontos?

És tényleg, miért is? És hogyan jön ide a leginkább a Guns N' Rosesból ismert gitáros? A nevével fémjelzett könyvében van ugyanis egy rész az 56. oldalon, amire egy barátom hívta fel a figyelmemet, mondván, rám gondolt, miközben olvasta. Így szól:

"Miközben megtanultam a "Back in the Saddle"-t, rájöttem, mennyire egyéni Joe és Brad játéka; megértettem, hogy soha, senki sem tud pontosan úgy játszani, mint valaki más. Az imitáció, a kopírozás csupán lépcső a zenész számára, hogy megtalálja a saját hangját, de hibát követ el az, aki azt hiszi, hogy a leutánzott hangzás már a sajátja. Senkinek sem szabad hangról hangra történő kopírozással a példaképek nyomdokaiban lépkedni. A gitár túlságosan személyes jellegű önkifejezési eszköz; annak kell maradnia, ami: a gitáros fizikai kiterjesztésének."

Namármost, a "gitár" és a "gitáros" szavakat helyettesítsük be a "dob" és a "dobos" szavakkal. Ugye, hogy így is mennyire "ütős"? Azt hiszem, nekem segített. És Nektek?

Valahogy így ért engem, amikor korábban (itt és itt) tapasztaltam, hogy a jobb lábam vélhetően gyengébb, mint a bal, aminek sajnálatos következményével a duplázópedál használatakor szembesültem: a jobb ütése általában haloványabbra sikeredett, ráadásul egy idő után - különösen a cinek segítsége nélkül - nagyon bizonytalan volt. Ez persze, valahol érthető is, hiszen balkezes lévén általában a bal lábammal nyomtam a pedált.

Akkor jutottam arra az elhatározásra, hogy a jobb oldalt (nem politizálunk) is meg kéne valahogy erősíteni. Nosza, elkezdtem a jobb lábbal is a tizenhatodokat gyakorolni, az alábbiak szerint. Természetesen, ötven bpm-ről kezdtem, a klipben a sebesség 65 bpm. Több helyen leszedtem a cineket, annak érdekében, hogy jobban halljam végtagom teljesítményét. Ez lett belőle:

Mindez lekottázva így fest:

A kérdés adja magát: Ti hogyan erősítitek a korábban nem annyira használt kezet, lábat?

Szerencsére nem, bár kétségkívül ők vannak többségben. Vagy én vagyok túl sztereotíp? Meglehet. Azért kíváncsi lennék egy olyan reprezentatívnak korántsem minősülő kutatás eredményére, amit adott esetben ez a blog képes szolgáltatni: hány női dobost ismertek?

Én mindenesetre találtam egy üdítő kivételt a maszkulindzsungelben Dale Anne Brendon személyében, akinek teljesítménye már csak azért is figyelemreméltó, mivel középmagas sarkú cipőben nyomja a lábdobot. Ez persze olyasvalami, amit a XY kromoszómák által dominált dobos társadalom valószínűleg soha nem csinálna utána. És nem csak azért, mert nemi identitás is van a világon. Persze, a szóban forgó hölgy nem csak ennyit tud. Egy szóló is van hozzá:

Mit lehetne ehhez még hozzátenni? Lányok, gyertek dobolni!

Amikor először próbáltam meg kottákat előbányászni a netről, a kötőjel-x-o sajátos kombinációira akadtam, ami valóban szokatlan volt, de korántsem tűnt annyira feltörhetetlen enigmának, mint bizarr hangjegyeket tartalmazó társai. Valahogy így:

H |xxxxxxxxxxxxxxxx|xxxx-xxxxxxx-xxx|

S |----o-------o---|----o-------o---|

B |o-------o-------|o-------o-------|

Egy rövidke szövegmagyarázatot jó esetben mellékelnek az alkotók, így kideríthető, hogy a "H" a Hi-Hat (lábcin), az "S" a Snare (pergődob), a "B" pedig a Bass drum (lábdob) hívókódja. Természetesen, ennél jóval összetettebb dolgokat is lehet ezekkel a "tab"-ekkel megjeleníteni, amit ezúttal nem mutatok be. Már épp kezdtem valamelyest otthonosan mozogni ebben a világban, amikor is jött a dobtanár, és mindent elrontott: így hát lassan elkezdtem dekódolni az "igazi" hangjegyeket, addig-addig, amíg teljesen rájuk nem szoktam. Most már eljutottam oda, hogy őket részesítem előnyben.

Viszont a neten továbbra is leginkább a kötőjel-x-o karaktereket használnak a dobos legények és leányok, ami nem baj, csak hát jó lenne átalakítani őket, ha másért nem, legalább a blog kedvéért. Felhasználóbarát környezet, hisz tudjátok. Valami ilyenné:

Rákerestem a neten, találtam is egy szoftvert, ami kicsit komplikáltan, de működik, ráadásul ingyen teszi mindezt. Hát, ami igaz, az igaz, sokat nem tud, ennyiben hasonlít is rám: egyből megszerettem. Valószínűleg létezik ennél okosabb megoldás is, elég nagy a web hozzá, de nézze végig az, akinek hat anyja van. :)

Úgyhogy, ennél maradtam. Letöltöttem, installáltam, majd a kötőjel-x-o-jelek halmazát beleöntöttem. Egy gyors kattintás a Preview-gombra, és például máris kész a fenti kotta. Ezt követően viszont már csak nyomtatni lehet a programmal, ami kétségkívül jól jöhet, de például elmenteni, vagy kimásolni belőle már nem.

Egyfajta kerülőút-problémába ütköztem tehát, ami elé a pszichológusok, etológusok előszeretettel állítanak kutyát, macskát, egeret, és úgy általában mindent, ami a kezük ügyébe akad. A kérdés az, hogy a jószág rájön-e arra, hogy a kajához csak az őt a kívánatos céltól elválasztó üvegfal megkerülése árán tud csak eljutni. Mit csináljak?

Némi tanácstalanság után a kotta képét 100 %-ra nagyítottam (ezt lehet), és a "Prt Screen"-gomb megnyomásával pillanatképet készítettem a monitorról. Ezután az egészet beillesztem a Paintbe, majd a kívánt részt előbb kijelölve, az ütemeket egy új fájlba másolom át, és már készen is vagyunk.

Én így csinálom. Jobb ötlet?

Az alábbiakban megpróbálom összefoglalni, mivel is foglalatoskodok mostanában a zajkeltetőben: alapvetően hatszor két sort láthattok alant, azonban az ellenség megtévesztése érdekében semmi nem az, aminek látszik. Hogy értem ezt?

Vegyük a római egyes szakaszt: először az első sor első ütemét - tehát a sor felét - kísérelem meg eljátszani, majd a második sor első üteme következik, ahol a lábdobot egy lábbal próbálom megszólaltatni, ahogy a cint is egy kézzel zaklatom. Ezután egy felső tamról indított sextola csap le a pergőre, és a gyanútlan néző hallószervére, megmutatva, mennyi mindent kell még megtanulnom.

Ezt követi az első sor második üteme, váltott kézzel, majd a második sor második ütemét igyekszek kicsiholni magamból - szintén váltott kézzel és lábbal. Ismét sextola, ezúttal visszafelé, a pergőről a felső tamra. Gyakorlatilag a többi szakaszban ugyanez ismétlődik azzal a különbséggel, hogy az I/2-ben a sextola a középső tam és a pergő, az I/3-ban pedig az állótam és a pergődob interakciójából áll szegényes interpretálásomban. 

És így tovább a többinél. Az "eredményt" a bejegyzés alján, a videóban lehet szemrevételezni.

[I/1.]

[I/2.]

 [I/3.]

 [II/1.]

 [II/2.]

 [II/3.]

És, hogy mindezt miért? Akik rendszeres olvasói a blognak, tudhatják, hogy a mély hangokat kiadó dolgokat - az infrahangot kiadó elefánttól kezdve a lábdobig (inkább az utóbbit) - szinte fetisizálom. Hozzátartozik a történethez, hogy az eredeti kottában mindenhol volt lábcin, amit a játszott második ütemekben - tehát, a második sorokban - rendre lespóroltam. Tettem ezt azért, hogy jobban halljam, hol vannak a lábdobok. Ennek az a hátránya mindenképp megvan, hogy Ti is halljátok ezt, illetve azt, hol csúsztam el (többek között) a lábdobbal. Na, elég a szövegből, íme, a sebesség a terv szerint 80 bpm:

Továbbra is marad a papír-ceruza kombó, vagy a kottázás terén is beköszöntött a digitális forradalom? Pár órát eltöltöttem azzal, hogy megtaláljam a kérdésre a választ, persze, korántsem "fekete-fehér" lett az eredmény.

Korábban már volt egy hasonló törekvésem, akkor találtam is egy szoftvert, ami képesnek érezte magát erre a kihívásra. A használati útmutatója "pár egyszerű lépésben" kísérelte meg levezetni, hogy kottáztassunk le egy zeneszámot a gépünkkel. Ennek során végül is az derült ki számomra, hogy a program gyakorlatilag hangjegyek megjelenítésére képes, amiket azonban legjobb, ha inkább mi magunk pötyögünk be.

A kísérletet a minap megismételtem. Találtam egyet, ráadásul magyarul is volt leírása. Talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy ez nem cáfolja egyértelműen, hogy a szoftver képes lenne midi-fájlok lekottázására. Pofonegyszerű szabályjáték: az egyik oldalon bedobjuk a lekottázni kívánt szám midi-verzióját, a másik oldalon pedig kijön a dobkotta.

A honlap halványan sejteti, hogy egy "új és egyedülálló" eszköz segítségével a kütyü elektromos gitár, réz- vagy fafúvós hangszeren játszott egyszólamú dallamok felismerésére is képes, majd egy kötelező marketingelem arról biztosítja a potenciális vevőt, hogy "nem talál jobb programot, amely ilyen pontosan jegyezné fel játékát". Ez kétségkívül örvendetes, de egyrészt szó nem esik benne a dobról, másrészt egy kezdő talán mégse a saját játékát akarná lekottáztatni, bár kétségtelen, hogy tanulságos lenne megtudni, hogy egy és ugyanazon ütem többszöri eljátszása esetén hogyan variálódnak benne a hangok, és kerülnek új helyükre.

Namármost, olyan program is létezik, ami történetesen egy .wav-, .mp3-fájlból, vagy egyenesen a CD-ről is képes midi-t készíteni. Tehát, a teendőnk tényleg annyi lenne, hogy letöltjük - pontosabban, kemény 35 dollárért megvásárolunk egy szoftvert innen, majd átkonvertáltatjuk vele a lekottázni kívánt zenét midibe, és a kapott fájlt beleöntjük ebbe a programba, és voilá: kész a kotta? (Tudom, vannak a pénztárcával jóval kíméletesebb torrent site-ok is.)

Vagy legyünk inkább kíméletlenek az őserdőkkel, fogjunk egy A/4-es papírt, és álljunk neki mi magunk, és a többórás (napos) projektet pedig tudjuk be a gyakorlási idő részének? Esetleg keressünk valakit, aki ezt megcsinálja helyettünk? Ti mit javasoltok?

Nem tudom, hogy a komikusok ösztönösen vonzódnak-e az ütőhangszerekhez, de látok rá némi esélyt. Itt van például rögtön Maksa Zoltán, hogy hazai pályán kezdjük a seregszemlét, aki így emlékszik a kezdetekre: "Hetedikben kezdtem dobolni tanulni, onnantól kezdve vertem mindent, ami csak elém került! Leggyakrabban a Kis Jóskát..."

Az alábbi képen valószínűleg a kiválasztottság érzése vegyül az átélés, esetleg a kóros álmatlanság tüneteivel:

A nemzetközi mezőnyben nem kisebb alakot találunk Rowan Atkinsonnál, azaz Mr. Bean megtestesítőjénél, aki - mint az alábbi videó is mutatja - elképesztő virtuózitásról tesz tanúbizonyságot. Teszi mindezt azon az univerzális nyelven, amit - ahogy a zenét is - a világon mindenki megért.

 Valahogy persze, nem ért váratlanul, hogy a komikusok így vagy úgy, de foglalkoznak a dobolással, hiszen erős humorérzék kell ahhoz, hogy saját magunk mindennapos leküzdését követően, másnap újra tudjuk kezdeni az egészet.

Akinek viszont nincs meg az ehhez szükséges humora, az már rég becsavarodott: így sok dobos szabályosan bekattant azok közül, akik csak a technikára, a gyorsaságra helyezték a hangsúlyt. Hiszen mindig lesz hova fejlődni, mindig mindent el lehet játszani nagyobb sebességen. De mit ér az egész, ha soha nem tudunk neki örülni?

Ezért fontos az örömzene, az éppen aktuális tudásnak megfelelő - legalább számunkra, elkövetők számára mindenképp élvezetes - játék, amit a blog hozzászólói nem is győznek eléggé kiemelni. Szerintem, igazuk van. Humor, önkritika és saját magunk vállalása nélkül nincs dobolás. Legalább annyira hozzátartozik, mint maguk a dobverők.

Nehezen hiszem, hogy dobnál balkezes - polgári életben jobbkezes - lévén, az alapesetben bal lábammal használt lábdobpedál az elmúlt dobolással töltött egy év során megerősödött, és tette mindezt a jobb rovására. Pedig valahogy mégiscsak ez történhetett.

Amíg nemrég az egy lábdobpedálon való (két)ballábas tizenhatodos csetlés-botlásommal voltam elfoglalva a blogon, zajkeltetői magányomban szép csendben kezd kiderülni, hogy ez idő alatt a jobb lábamat a mérőütések bizony nem ugyanazzal a hatásfokkal fejlesztették.

Eredetileg az ütemek összes hangjára folyamatos cint raktam: megállás nélkül mentek tehát a tizenhatodok a kísérőtányéron, mert ezzel inkább megkönnyítettem a dolgomat: ez afféle belső metronómként szolgált. Így volt ez akkor is, amikor az egy szem bal lábdobpedálon kezdtem el az összes tizenhatod játszását begyakorolni. A nagy csengés-bongásban viszont nem hallottam, mennyire pontos a bal lábam. Ezért minden ütem utolsó három hangja csak lábdob volt.

A tizenhatodok egy kézzel és egy lábbal való gyakorlása után két kézzel és két lábbal akartam használni a lábcint, illetve a lábdobot, különösen azután, hogy sikerült egy balos elrendezésű dobhoz használatos Pearl duplázópedált beszereznem. Azonban a cinek hangja alá nem pontosan illeszkedett a lábdobé, és különösen a jobb lábam tevékenysége volt csüggesztő, amiről pár ütem után úgy éreztem, mintha nem is hozzám tartozna.

Ahogy az egykezes, egylábas gyakorlatoknál tettem, az egyes ütemek utolsó három hangja alatt most is csak a lábdob szól. Nincs mese: a renitens hátsó végtagot erősíteni kell, így most ott tartok, hogy megpróbálom az összes tizenhatodot a jobb lábammal is "kijátszani". Hátha eljutok egyszer még oda, hogy tegezőviszonyban leszek a jobb lábammal. Mert most kicsit haragban vagyunk egymással.

A blogon már többször szó volt a youtube.com-ról, aminek egy kezdő a különböző dobos praktikák, módszerek elsajátításánál is nagy hasznát veheti. Már-már restelkedem, hiszen érhetne az a vád is, hogy propagandatevékenységet fejtek ki az online videótár nagyobb nézettsége érdekében. Egyetlen mentségem talán az lehet, hogy vélhetően távolról sincsenek erre rászorulva. És mindezt miért írom? Mert újabb gyöngyszemeket találtam rajta.

A bejegyzés címében szereplő két hívószó akkor rendkívül hasznos, amikor egy konkrét szám alatt hallható dobolást szeretnénk megnézni, esetleg lekottázni. Nagy a választék, viszont még nagyobb mázli kell ahhoz, hogy olyan videót találjunk, amelyen láthatóak egyrészt a dobok, másrészt a dobos mozdulatai is. Sok klipet végignéztem, amiben a dobos már rögtön az elején elszúrta - na, nem a játékkal, már amennyire én ezt meg tudom ítélni - hanem rögtön a kamera beállításával. Persze, lehet, hogy csak az inkognitóját akarta megőrizni, amikor egy ablakkal szemközt rakta le a videóját. Az alábbi üdítő kivételnek számít az ellenfényes, túlexponált stb. klipek sorában.

Ha valaki hozzám hasonlóan érdeklődik a Smashing Pumpkins, ezen belül pedig különösen Jimmy Chamberlin munkásságának - több mint - pár darabja iránt, az az alábbi linkre kattintva kedvére válogathat közöttük: www.youtube.com/user/11111phil11111

Az egyik legújabb felfedezésem a lábam és a lábdobpedál közti intim viszonnyal függ össze, illetve azzal, hogy az egyszer a youtube-on már meglelt hasznos videókat sürgősen el kell menteni a kedvencek közé. Ami még így se garantálja, hogy a legközelebbi alkalommal is meglesznek.

Igazából ezért nem tudom a számomra legtöbbet segítő videót belinkelni, pár hónap elteltével ugyanis sehogyse találtam rá. Eredetileg ugyanis az egy lábdobpedálon való duplázáshoz próbáltam meg oktatófilmet, illetve inspirációt meríteni az online galériában. Rengeteg videót néztem végig, jellemzően azokat, amelyeknek nem a bravúroskodás állt a középpontjában, hanem a lassú szemléltetés. Ezek között is alapvetően két különbözőt találtam: az egyiken a láb a pedálon előre-hátra mozog (slide), a másik típus pedig az ún. heel-toe method képviselőié, akik talpa a pedál egy konkrét pontján marad, azonban lábfejük hullámmozgatásával bírnak igen nagy sebességet kicsikarni magukból. Mindkettőt kipróbáltam a zajkeltetőben, az utóbbi volt számomra szimpatikus.

Korábban a lábdobpedálon pipiskedve, folyamatos spiccben tartva lábamat ütöttem a hangokat, ez azonban az egymást követő tizenhatodoknál nagyon fárasztónak bizonyult, ennélfogva a pontosság is elég rapszódikusan változott.

A videók megnézését követően az első zajkeltetői élmény akkor ért ezzel kapcsolatban, amikor lábamat teli talppal a pedál alsó kétharmadára helyeztem, úgy, hogy a dobverő a lábdobbőrhöz feszüljön. Ebből a helyzetből emeltem fel a sarkam, amit utána egyszerűen csak visszaejtettem a pedálra. Csodával határos módon, az ütő először eltávolodott a bőrtől, majd ismét visszacsapódott rá - ismerős jelenséget idézve ezzel elő: a lábdob ugyanis megszólalt.

A sarok felemelésekor nem a lábujjakkal, hanem a közvetlenül mögöttük található párnás résszel nyomtam le a pedált, majd újra leejtettem a sarkamat, ami így már két hangot eredményezett. Ezt ismételgetve azonban még nem tizenhatodokat, hanem csak vérszemet kaptam a nagyobb sebességre. Ahol az a probléma fogadott, hogy a metronóm negyedes pittyjelére nem négy, egymástól azonos időbeni távolságra lévő hangot hallottam (tu-tu-tu-tu), hanem olyan érzésem volt, mintha a Keleti pályaudvar peronjára csöppentem volna: tutu-tutu. Ami nem ugyanaz.

Így hát a sebességet levittem ötven bpm-re, és emlékeim szerint mintegy két hétig el se hagytam. Ez idő alatt persze, mindent átállítottam a dobcuccon, ami csak létezik, ezek közül a lábdobpedál rugója maradt azóta is változatlan: rugója most is maximálisan be van feszítve, ugyanis, úgy tapasztaltam, hogy a feszes rugó inkább segítségemre van, lábam a folyamatos mozgatás ellenére tizedmásodpercekre ugyan, de meg tudom pihentetni.

Igazából a lábfejjel ugyanazt a mozdulatsort végzem, mint amit a lábcinen játszok a kezemmel: az alábbi - korábban már belinkelt - videóban talán valamennyire kivehető ez. Az az egész alapja, hogy egy mozdulattal két hangot "viszünk" be.

A lábcinen folyamatos tizenhatodokat játszva próbáltam meg összekapcsolni a kezemet a lábammal: amikor a kéz a cinen az alsó pozícióban van (a nyolcadok helyén), akkor a sarkam is mindig lent van. A két nyolcad közti tizenhatod esetében, amikor a kéz a lábcin tengelye felé kerül, a lábfej is ugyanazt a mozdulatot végzi a pedálon. Ezzel eljutottam oda, hogy - bár nem feltétlenül mindig - de a lábdobon ki tudok csikarni tizenhatodokat 80 bpm-en. Persze, van még hova fejlődni.