Egy helyben énekel, amikor egy fehér inges pali egyszer csak odajön hozzá, karon fogja, és felkíséri a színpad hátulján található pódiumhoz. Ott van ugyanis a dob. Ez történik utána:

Ének, szintetizátor, zongora, harmonika, dob, basszusgitár - nem feltétlenül időrendi sorrendben. Ez Stevie Wonder hangszertudásának rövid, teljesség igénye nélkül készült felsorolása.

Gyerekkorában templomi kórusban énekelt, majd autodidaktaként tanult meg harmonikázni és dobolni, mindkét hangszeren 10 éves korában már mesteri szinten tudott játszani. Stevie 13 éves korában robbant be a köztudatba "Fingertips" c. slágerével, ami megjárta az amerikai pop és R&B slágerlisták csúcsát is. A sikersztori lehet, hogy genetikailag öröklődik: 2006-ban négyéves fia kísérte dobon nem jelentéktelenebb eseményen, mint a Super Bowl XL megnyitóján, amelyen számos slágert énekelt el.

Mindehhez annyit feltétlenül hozzá kell tenni, hogy Stevie születése óta vak. Bár tudjuk, hogy a vakoknak a megmaradt érzékszerveik - mint például a hallás - az átlagemberéhez képest jóval fejlettebbek, többségük mégse játszik hangszeren, semmiképp se úgy, ahogy Stevie teszi. Ő azonban nem csupán vak, hanem zseni.

Lehet is tőle tanulni. Kezdőként annyi mindenképp figyelemreméltó, hogy betonbiztonsággal találja el a dobokat. (Természetesen, nem csak ennyi említésre méltó munkásságából.) Korábban már többször szó volt arról a blogon, hogy a gumilap mindennapos használata nélkülözhetetlen eleme a dobtanulásnak, de természetesen nem válthatja ki a dobcuccot. Hiszen az is a tanulás szerves része, hogy megtanuljuk a dobok pontos helyét, a cájg egyfajta mentális térképét, ugyanis nagyobb sebességen, pláne koncerten nem sok idő van a kísérletezgetésre: ciki, ha az állótam mellett egyenes vonalú gyorsuló mozgással húz el a kezünk.

Mindez azonban távolról se egyik napról a másikra megy. Ha nem nézek oda, talán a felső - és esetleg a középső (?) tam - és a pergő között valamivel nagyobb biztonsággal tudok közlekedni - teszem mindezt mintegy másfél év tanulás után.