Néha nem árt pár lépést hátrálni mielőtt továbblépnénk. Előre. Csak hát még egy oly precíz és bejáratott úttörőjelszó se sokat segít a pontos irány kiválasztásában, hiszen az "előre" meglehetősen képlékeny fogalom. Pláne, nem segít egy olyan bonyolult viszonyrendszerben, mint amilyen a dobtanulás.
A pár lépés távolság esetünkben pár hónapot jelent: a március óta eltelt idő kellett ahhoz, hogy már számomra is megmosolyogtatónak tűnjenek a harminckettedek gyakorlásával kapcsolatos meglehetősen frusztrált írásos emlékeim itt, a saját blogomon.
Már csak azért is, mert - a zenére dobolás gyakorlása mellett - a minap kicsúszott egy viszonylag érintetlennek tűnő pár lap a kottatartóból, amelyek eddig valahogy kimaradtak az életemből: kivétel nélkül mind nyolcadokból álló 4/4-es ütemeket tartalmazott.
Olyan sajnálkozó félmosollyal, amilyenre csak egy trabantos lehetett képes lejtmenetben és előzés közben, elkezdtem 110-es bpm-en játszani őket. Aztán - az előbbi példánál maradva - ahogy csökkent a lejtő meredeksége már csak 100-on ment. A gyakorlás végén 90-en hagytam abba, azzal a sanda gyanúval, hogy még mindig nem értem el a zökkenőmentes utazósebességet. Ezekben a gyakorlatokban ugyanis nem a negyed helyén van a kottában a pergődob helye, hanem a nyolcadén. Ilyen merénylettel korábban csakis a lábdob esetében találkoztam, pergőnél még soha.
Egyszóval: dobszéken hátradőlni veszélyes, ez azonban átvitt értelemben is különösen igaz. Hiszen a nyolcadoknál még mindig, másfél év gyakorlás után is befuthat egy olyan kombináció, ami alaposan feladja a leckét. Amíg ennek előfordulási esélyét nem sikerül viszonylag minimálisra csökkenteni, addig tényleg teljesen fölösleges harminckettedekkel foglalkozni.
