"Atyaisten. elolvastam a "receptet" és nagyjából értem, hogy mit jelentenek itt a számok meg a kombók. Viszont épp AC/DC-t hallgatok, és nem tudja elkerülni a figyelmemet a tény, miszerint Phil Rudd (egy "laza" 10 éves kiugrást leszámítva) úgy dobol a zenekarban a '70-es évek közepe óta, hogy szerintem a nyolcadokon meg a lábdob/pergő alapon kívül nem sok mindent játszott életében. Ilyen ...khm... érdekes szeksztolákat, vagy miket meg hótziher, hogy nem! :)"
Fentieket vasziljevics nevű érdemes olvasónk követte el kommentjében, miután szembesült a legutóbbi bejegyzésekben leírt szextollás gyakorlatokkal, de még mielőtt ennek hatására némi szíverősítőt vett volna magához. Vasziljevics olvtársnál egyébként ismét ott a pont.
Egy kezdő dobos életében gyakorlatilag minden érv a zenére dobolás mielőbbi elkezdése mellett szól annak érdekében, hogy a dobolás ne laboratóriumi körülmények között, tehát úgy magában legyen kikísérletezve, hanem hogy tényleg arról szóljon, amire való: a zenével ugyanis a dobnak együtt kell léteznie.
Akik rendszeresen olvassák ezt a blogot, tudhatják, hogy jómagam nagyon sokáig a laboratóriumi dobolást műveltem, anélkül, hogy akár egy gitárakkordot, vagy legalább egy nyamvadt húrszakadást hallottam volna mellé. Kedves kezdőtársaim, ha lehet ezt a gyakorlatot ne kövessétek: ha már biztosan mennek az alapnyolcadok cinen, pergőn és lábdobon (pl: tuc- tác- tuc- tác- ; tuc- tác- tuc-tuc-tác- ; tuc- tác-tuc-tuc- tác- ) olyan 80-90 bpm-es sebességen, mielőbb kezdjetek el zenére dobolni!
A zene többi összetevőjére ugyanis szükség van, hiszen előbb-utóbb csak lesz egy koncert, ahol azért mégse csak és kizárólag dobszóló lesz. Könnyen belátható: a gitárt, az éneket, és minden mást a kezdő dobosnak egészen egyszerűen meg kell szoknia. Bármilyen hülyén is hangzik.
De van viszont egy másik, nem kevésbé fontos oldala a zenére dobolásnak, és ez az, amiben még mindenképp igazat adok vasziljevics barátunknak. Ha egy számra rádobolunk, akkor derül ki igazán, hogy akár a kedvenc zenekarod dobosa is olyan nyolcadokat használ, amit Te is el tudsz játszani, lásd az említett AC/DC példáját. Ha erre rádöbbensz, már nem az lesz az elsődleges szempont, hogy kigyakorold a harminckettedeket, mert látod, hogy nem attól lesz jó egy szám, hogy a gonosz dobos telepakolta olyan ritmusképletekkel, amiről bizton tudja, hogy egy kezdő még évek múlva se lesz képes eljátszani.
Itt jegyzem meg, hogy szerintem a különböző gyakorlatokra is szükség van, hiszen a dobos léthez legalább annyira hozzátartozik a gumilap pattogó magánya, mint a zenére dobolás. Még akkor is, ha elsődlegesen nem is az a célunk, hogy Mike Portnoyt letaszítsuk a trónról. :)
