Nem mondanám, hogy nem jött jókor a Slash-könyv, amikor Brian Chase munkásságának mintegy öt perces szegmensével bíbelődök már vagy két hete. Ez nem sok, vagy kevés, egyszerű ténykérdés, kérem szépen.
A Sealings c. örökérvényűben az egyik kedvenc bökkenőm valahogy így fest:
Azontúl, hogy eleve fura volt, hogy a Yeah Yeah Yeahs dobosa előszeretettel csak negyedeket üt a kísérőtányéron - én ösztönösen nyolcadokat akarnék -, az ütemben a második lábdob feletti cin betette a kaput. Az a hang ugyanis mindenhol volt már a próbák során, egyet kivéve: a helyén.
Adott tehát egy kotta, amit megpróbálok egy az egyben eljátszani, és nem megy. Ezen a ponton valószínűleg a gyakorló dobosok megadóan legyintenek, reménytelen eset - gondolhatják. Hiszen egyrészt: alacsonyabb sebességen kéne begyakorolni, ha már olyan nagyon fontos, másrészt: miért is lenne olyan nagyon fontos?
És tényleg, miért is? És hogyan jön ide a leginkább a Guns N' Rosesból ismert gitáros? A nevével fémjelzett könyvében van ugyanis egy rész az 56. oldalon, amire egy barátom hívta fel a figyelmemet, mondván, rám gondolt, miközben olvasta. Így szól:
"Miközben megtanultam a "Back in the Saddle"-t, rájöttem, mennyire egyéni Joe és Brad játéka; megértettem, hogy soha, senki sem tud pontosan úgy játszani, mint valaki más. Az imitáció, a kopírozás csupán lépcső a zenész számára, hogy megtalálja a saját hangját, de hibát követ el az, aki azt hiszi, hogy a leutánzott hangzás már a sajátja. Senkinek sem szabad hangról hangra történő kopírozással a példaképek nyomdokaiban lépkedni. A gitár túlságosan személyes jellegű önkifejezési eszköz; annak kell maradnia, ami: a gitáros fizikai kiterjesztésének."
Namármost, a "gitár" és a "gitáros" szavakat helyettesítsük be a "dob" és a "dobos" szavakkal. Ugye, hogy így is mennyire "ütős"? Azt hiszem, nekem segített. És Nektek?