Nem hiszem. Ismerősek azok az első vérig tartó hitviták, amelyek során a Pearl, a Yamaha, a Sonor vagy valamelyik másik dobgyártó termékeit lehet az egekbe magasztalni, vagy épp a porba alázni? Kit érdekel mindez, ha a dobolás minimál-költségvetésből is megoldható, ahogy ezt a New York-i metró utazóközönsége nap mint nap megtapasztalhatja:

A felvételt nem én készítettem, nem is vagyok New Yorkban, bár kétségkívül van egy sajátos bája annak, hogy ezen a héten én is több ezer kilométerre tartózkodok Budapesttől. (Nem irigykedik!) Ennélfogva jelenleg Ti is, hű látogatók, konzervposztokat olvashattok, amiket előre megírtam, hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül.

Mindazonáltal elhatároztam, ha megérem ezt a csütörtöki napot, amikorra ennek a bejegyzésnek a megjelenését időzítettem, mindenképp gondolni fogok arra az ütős dobosra, aki a Nyugati pályaudvar előtt üvegpoharakon szokott koncerteket adni.

Sajnos, nagy jódolgomban általában csak egy-két hangot tudok elcsípni ebből, miközben az autóval épp arra araszolok a dugóban. Mindenesetre ő az, aki egyedül képes arra, hogy azt kívánjam, bárcsak tovább maradna piros a közlekedési lámpa. 

A fenti felvételen is látható: sokan fülhallgatóval mennek át a kamera előtt, az mp3-lejátszók nagy hátránya, hogy a zenétől nem halljuk a zenét, hiába van közvetlenül mellettünk. Megyünk tovább.

Néha jó lenne megállni, és rácsodálkozni dolgokra. A következő szmogriadó alkalmával egészen biztosan megpróbálok a Nyugati felé sétálni. Bár jobb lenne még előbb. Elvégre rajtunk múlik, nem?