Nehezen hiszem, hogy dobnál balkezes - polgári életben jobbkezes - lévén, az alapesetben bal lábammal használt lábdobpedál az elmúlt dobolással töltött egy év során megerősödött, és tette mindezt a jobb rovására. Pedig valahogy mégiscsak ez történhetett.
Amíg nemrég az egy lábdobpedálon való (két)ballábas tizenhatodos csetlés-botlásommal voltam elfoglalva a blogon, zajkeltetői magányomban szép csendben kezd kiderülni, hogy ez idő alatt a jobb lábamat a mérőütések bizony nem ugyanazzal a hatásfokkal fejlesztették.
Eredetileg az ütemek összes hangjára folyamatos cint raktam: megállás nélkül mentek tehát a tizenhatodok a kísérőtányéron, mert ezzel inkább megkönnyítettem a dolgomat: ez afféle belső metronómként szolgált. Így volt ez akkor is, amikor az egy szem bal lábdobpedálon kezdtem el az összes tizenhatod játszását begyakorolni. A nagy csengés-bongásban viszont nem hallottam, mennyire pontos a bal lábam. Ezért minden ütem utolsó három hangja csak lábdob volt.
A tizenhatodok egy kézzel és egy lábbal való gyakorlása után két kézzel és két lábbal akartam használni a lábcint, illetve a lábdobot, különösen azután, hogy sikerült egy balos elrendezésű dobhoz használatos Pearl duplázópedált beszereznem. Azonban a cinek hangja alá nem pontosan illeszkedett a lábdobé, és különösen a jobb lábam tevékenysége volt csüggesztő, amiről pár ütem után úgy éreztem, mintha nem is hozzám tartozna.
Ahogy az egykezes, egylábas gyakorlatoknál tettem, az egyes ütemek utolsó három hangja alatt most is csak a lábdob szól. Nincs mese: a renitens hátsó végtagot erősíteni kell, így most ott tartok, hogy megpróbálom az összes tizenhatodot a jobb lábammal is "kijátszani". Hátha eljutok egyszer még oda, hogy tegezőviszonyban leszek a jobb lábammal. Mert most kicsit haragban vagyunk egymással.
