Nem tudom, hogy a komikusok ösztönösen vonzódnak-e az ütőhangszerekhez, de látok rá némi esélyt. Itt van például rögtön Maksa Zoltán, hogy hazai pályán kezdjük a seregszemlét, aki így emlékszik a kezdetekre: "Hetedikben kezdtem dobolni tanulni, onnantól kezdve vertem mindent, ami csak elém került! Leggyakrabban a Kis Jóskát..."

Az alábbi képen valószínűleg a kiválasztottság érzése vegyül az átélés, esetleg a kóros álmatlanság tüneteivel:

A nemzetközi mezőnyben nem kisebb alakot találunk Rowan Atkinsonnál, azaz Mr. Bean megtestesítőjénél, aki - mint az alábbi videó is mutatja - elképesztő virtuózitásról tesz tanúbizonyságot. Teszi mindezt azon az univerzális nyelven, amit - ahogy a zenét is - a világon mindenki megért.

 Valahogy persze, nem ért váratlanul, hogy a komikusok így vagy úgy, de foglalkoznak a dobolással, hiszen erős humorérzék kell ahhoz, hogy saját magunk mindennapos leküzdését követően, másnap újra tudjuk kezdeni az egészet.

Akinek viszont nincs meg az ehhez szükséges humora, az már rég becsavarodott: így sok dobos szabályosan bekattant azok közül, akik csak a technikára, a gyorsaságra helyezték a hangsúlyt. Hiszen mindig lesz hova fejlődni, mindig mindent el lehet játszani nagyobb sebességen. De mit ér az egész, ha soha nem tudunk neki örülni?

Ezért fontos az örömzene, az éppen aktuális tudásnak megfelelő - legalább számunkra, elkövetők számára mindenképp élvezetes - játék, amit a blog hozzászólói nem is győznek eléggé kiemelni. Szerintem, igazuk van. Humor, önkritika és saját magunk vállalása nélkül nincs dobolás. Legalább annyira hozzátartozik, mint maguk a dobverők.