Az első tanár személye nagyon nem mindegy, elég, ha csak tanulmányainkra visszagondolunk: tőle függ, megszeretjük-e az általa tanított tárgyat, vagy utáljuk, mint a szart. Az általánosban egy szikár, marcona tanár tanította a biológiát, de nem csak őt kedveltem meg, mert például az első sorokban ülők buzgó nyelvcsapásai ellenére száraz maradt, hanem a biológiát is. És ez később se változott meg, amikor egy unszimpatikus faszpörgettyű vette át a tanítást. Később, a középiskolában így jártam a matekkal is, ahol emberileg tiszteltem a tanárt, és ha a tárgy nem is nőtt túlzottan a szívemhez, legalább nem buktam meg belőle még egyszer, és igen: a trigonometriát például kifejezetten kedveltem.
Persze, azt akkoriban nem sejtettem, hogy a zene voltaképpen matek, ami például a középkorban korántsem a személyes kifejezésmódról és az intuícióról szólt, hanem sokkal inkább a matematika egyik ágaként tekintettek rá. Mint a világegyetem minden más vonatkozásának, a zenének is összetett struktúrát tulajdonítottak. Zenei struktúrának a különböző hangjegyek és akkordok közötti rögzített arányokat tekintették: minél precízebben tudta a zenész matematikailag kiszámolni ezeket az arányokat, annál valószínűbb volt, hogy zenéje "Isten hangján szólal majd meg".
A dob/matek(?)tanulással meg egyenesen mázlim volt, bár ez visszagondolva, alakulhatott volna másképp is. A ritmusdepo.hu-t például konkrétan nem találtam meg az interneten - gőzöm nem volt, hogy létezik ilyen - ellenben egy jazzes beütésű tanárt igen, ami önmagában még biztos nem lett volna baj, ha nem azzal kezdi, hogy játsszak valamit. Némi túlzással, úgy voltam a dologgal, hogy csak azért ültem a dobcucc megfelelő oldalára, mert csak ott volt szék.
Elfogadtam, hogy ez errefelé így megy, nincs mit tenni, és sürgősen kibéreltem egy dobbal felszerelt óradíjas próbatermet, ahol egy dobos barátom útmutatásai alapján csépeltem a cuccot (bal kézzel a balomon lévő lábcint), hogy a legközelebbi órán fel tudjak mutatni valamit. Erre azonban nem került sor: több hétig gyakoroltam első zajkeltetőmben, majd akitől béreltem a termet, felvetette, hogy ismer egy jó dobtanárt. (Talán meghallotta, hogyan "játszok".) Na, ő volt a Mackó - Szanyi János - akihez újabb pár hét elteltével el is mentem. Azóta is hozzá járok. Ez volt a reklám helye. (x)
Nála a felvételi vizsga abból állt, hogy közelébe se mentünk a dobnak: két dobverőt nyomott a kezembe, amikkel az általa előjátszott hangokat, ritmust kellett leutánoznom. Magam se értem, hogyan történhetett, de megfeleltem. Aztán jött a gumilap, majd megint csak egy kis gumilap, és belémnevelte azt, hogy mindig azon kapom magam, hogy túl keveset gumilapozok.
Egyszóval, nem mindegy, ki az első tanár. Vagy legalábbis, majdnem az első. De mint a nagy találkozásokat általában, a rátalálást azóta is sorsszerűnek tartom.
