Tartóselem-reklám rémlik, ugye: plüssnyuszi dobol. Hogy jön ez ide? Óhatatlanul kísért a kép, miközben a metronóm rögzítésére szolgáló, fejem köré kötött gitárhúrral (a fejhallgató ugyanis bedöglött) teátrális mozdulatokkal két kézzel ütöm a tizenhatodokat a lábcinen. Én is tudom, hogy röhejes vagyok, a húr két vége, mint két nyuszifül remeg a levegőben. Bpm: 60 (Bpm = beat-per-minute, percenkénti ütésszám, magyarul a sebesség SI-mértékegysége a zenében). Ez van.
Jobban mondva, egyre inkább az az érzésem, hogy a percenként 60 ütés biztos nincs meg. A váltott kezes lábcin eddig kimaradt az életemből, az elmúlt egy év során gyakorlatilag a lábcinen egy kézzel nyomultam. Most gondban vagyok: egy éve hogy is kezdtem a gyakorlást?
Nem véletlen, hogy a plasztikai műtétek előtt is, és utána is lefotózzák a delikvenst, később ugyanis az emlékek elhalványulnak, és a nagyobb mellű nő például elkezd elégedetlenkedni: azt érzi, hogy igazából a világon semmit nem dolgoztak rajta. Na, ilyenkor kerülnek elő a fényképes bizonyítékok: de, igen.
A dobolást időnként célszerű lenne ennek mintájára videóra venni, persze, csak a házi archívum kedvéért: kétely esetén megnézhető, milyenek voltunk egy éve, fél éve, negyed éve. Na, ez nem lesz szórakoztató, úgyhogy nem kell rögtön a Youtube-ra feltölteni. Bár ki tudja? Ami nekünk nem szórakoztató, az másnak még lehet az.
Persze, ennél jóval lustább vagyok, kamera se igen van, ha meg szereznék is egyet, állvány végképp nincs, úgyhogy zsákutca. Marad az emlék, ami a hatodik gyakorlási óra elteltével távolról kezd felsejleni: hiszen az egykezes cinezés elnagyolt, duracell-nyuszihoz méltó durva mozdulatokkal kezdődött.
Az egykezezéssel egyébként egész jól elvoltam egészen egy határig - ez nálam kb. 85-90 bpm-nél van, tizenhatodoknál. Ekkor bújik az emberbe az ördög: a váltott kezes megoldás ennél jóval nagyobb sebességet tehetne lehetővé. Nosza, rajta!
Kezdés 80 bpm-nél, az eredmény csúfos kudarc, ugyanez ismétlődik 75-ön, és pár alkalom után kiderül, hogy még a 65 is túl gyors. Az történik ugyanis, hogy a jobb kezem nem kapcsol idejében, és elfelejt ütni, amit aztán igyekszek gyorsan bepótolni, amiből semmi jó nem sül ki: ilyenkor a tizenhatodok már darabszámra mennek, és nem a metronóm ütemére. Tehát rossz.
Úgyhogy vissza 60-ra (vagy még kisebb sebességre), és elő a Duracell-nyuszival: maradnak a nagy, erősen megütött ütések hosszú hetekig. Aztán remélhetőleg az agy rögzíti a mozdulatokat, és lehet egy kicsit gyorsítani. Majd, talán, egyszer.
