Ha dobot akarunk venni, alapkritérium, hogy jól szóljon. Na, persze, de egy kezdő számára mindegyik jól szól. Vagy ennyi erővel: egyik sem szól jól. Ütésre megszólal, és nagyjából ennyi, ami így megállapítható róla. Az mindenesetre tényként talán elfogadható, hogy egy öt négyzetméteres próbateremben a többszázezres és a százezret alulról súroló cuccok esetében nincs jelentős hangzásbeli különbség. Pláne, ha a próbaterem történetesen egy betonbunkerben van.

De ki az a hülye, aki a próbaterem akusztikai kihívásainak akar megfelelni? A kérdést másként csűrve: mennyire illik előre tervezni, szempont legyen-e a kiválasztásnál a Wembley-stadionban - vagy kisebb léptékkel mérve a Pecsában - való esetleges fellépés lehetősége?

Tanár nélkül - és kellően vastag pénztárcával ellátva - talán szempont lehet ez is. A dobvásárlás azonban sokkal inkább az autóvásárláshoz hasonlít, gondoljunk csak bele, hogy például az alsó-középkategóriában hány márka versenyez a pénzünkért. Az autók esetében azonban a laikusok, a kezdők, azok, akiknek még soha nem volt autójuk is jobban felkészültebbek, mint a kezdő dobos. Sarkosan fogalmazva: a gépkocsik esetében rendelkezünk annyi sztereotípiával, ami bizonyos típusokat eleve kizár a körből. Sztereotípiáink tehát segítenek is, és nem csak korlátoznak minket.

Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen ismerősöktől, innen-onnan egész életünkben hallunk információkat, úgyhogy, amikor a választásra kerül a sor, nagyjából tudjuk, mit akarunk. Legalábbis, van aki, tudja, hogy Suzukit venne, van aki csak azt tudja, hogy Suzukit biztos nem. És így legnagyobb valószínűséggel azt a márkát választja majd, amit a hozzá legközelebb állók választották.

Különösen szerencsés az, aki a dobokkal már a családjában megismerkedett, legalábbis, olyan szinten, hogy már rendelkezik az autók esetében leírt sztereotípiákkal. Bevallom, én nem tartozok közéjük.

Lássuk be: a dobossá válás nem egyenlő a dobtudással, hanem annál jóval több: benne van a szocializáció is, melynek során a tanárunk és a többi, számunkra emberileg elfogadható, szimpatikus dobos által közvetített tapasztalatok, vélemények az első helyre kerülnek. Tehát azonosulunk velük, mert ha jobban belegondolunk, mást nem is tehetünk.

Ez a bejegyzés nem a szervilizmus, a szolgalelkűség dicsérete akar lenni, hanem egyszerűen annak a ténynek a felismerése, hogy egy kezdőnek általában nincs alkalma kipróbálni az egy kategóriában versenyző cuccokat, de ha mégis, akkor se tud mit kezdeni ezekkel az információkkal. Feltételezve persze, hogy a dobtanulásnak nem vájtfülű hangmérnökként állunk neki. 

Mert tanár nélkül mi lehet a kiindulópontunk? Elvégre járunk koncertekre, látjuk a kedvenc zenekart, kisilabizáljuk, milyen márkájú a dob, és azt mondjuk: ha nekik ez jó, akkor biztos nekünk is. Pedig ez korántsem olyan biztos.

Hiszen már az se biztos, hogy egyáltalán övék a cucc. Egyre elterjedtebb az a gyakorlat, hogy a külföldi zenekarok felszerelését - jóllehet, egyedi igények figyelembe vételével - de kölcsönzik részükre. Másrészt, ezek a cuccok tipikusan nem a teszkógazdaságos dobokat foglalják magukba.

Mit tehetünk, mi, kezdők? Először is, higgyük el, ha eljutunk a Wembley-ig, egy komplett - általunk legjobbnak tartott dobfelszerelés megvásárlása sem fog nehézséget okozni. Másrészt, legyünk már annyira optimisták: amennyiben ez bekövetkezik, rendelkezni fogunk annyi dobtudással, hogy már mi is meghalljuk a márkák közötti különbségeket.

Talán a legjobb megoldás egy tanárt - bármilyen számunkra emberileg elfogadható tanárt - felkeresni, és nála elkezdeni dobolni tanulni. Ő vélhetően úgyis javasol majd egy kellőképpen bővíthető alapcuccot, amivel a Wembley-stadionig, vagy legalábbis, az első nagyobb fellépésig egész jól kihúzhatjuk.

Persze, a bőrök, a tányérok az évek alatt változnak rajta, komolyodnak, dobunk tehát egyre jobban fog szólni. És ezáltal mi is kezdjük megtanulni, mit jelent az, hogy egy cucc "jól szól".