A legtekintélyesebb méretűvel kezdtem, így először a lábdob került a piros Corsa hátsó ülésére, ezt követte a felső- és a középső tam. A hátsó utastér ezzel betelt. Az anyósülésen közvetlenül mellettem az állótam a pergődob társaságában utazott - utóbbi a kevésbé előkelő lábtérbe szorult, az állótam három lába közé. A biztonságra persze figyelünk, az övet, természetesen rájuk csatoltam. A kísérőtányér gémje/állványa, a szék, a lábdob pedálja a csomagtartóba fért csak be, amelyet a komplett felszerelés kedvéért se voltam hajlandó kirámolni. Így a lábcin elhelyezéséhez ismét ki kellett nyitni a már korábban letudott bal hátsó ajtót: a vezetőoldali ülés még egy kicsit előrébb jött, és voilá: a teljes dobcucc benn is volt. Ezután persze, hogy nem tudtam beülni a kormányoszlop mögé.
Még egy kis rámolás, milliméterekkel hátrébb kúszik a bal egy, ez elég is ahhoz, hogy én is benn legyek a kocsiban. A középkonzol nagyon nyomja a jobb lábamat, de az ajtó műanyagborítása se bizonyult kímélőbbnek a bal lábammal. A kulcsot még sikerült elfordítanom, a kuplungot viszont előbb-utóbb fel kellett engednem: ez fájt. Elindultunk. A pergődob minden kátyúnál rosszallóan jelezte nemtetszését. Pár kilométert kellett csak vezetni, ennek jó részét hegyen felfelé, a kéziféket már az állótam bepakolásakor beáldoztam. Alkonyodott, ez rendben is volt, egy társasházba az éj leple alatt a legjobb belopni a cuccot. Szó szerint. Közúti ellenőrzés viszont nem volt, és a kipakolás jelentős parája után már csak az összeszerelés várt rám.
Apropó, társasház: a másik, egy évvel korábban vásárolt, és egy bunkerben felállított dobcuccomhoz képest a "lakókörnyezet nyugalmát" ún. hálóbőr hivatott biztosítani, aminek ütése gyakorlatilag hangtalan. Ezt gondoltam én, de mások is megerősítettek ebben.
Dobokat egyébként a legváltozatosabb helyeken találhatunk a városban, és a panelházak se számítanak kivételnek ez alól. Szóval, mindenki gyanús. Állítólag a papírvékony falak mellől se reklamálnak a szomszédok. És nálam téglafal van, már amit a szocializmusban nem loptak ki belőle, meg valamennyi beton is.
Az első próbálkozással nem is volt gond, minden ütem után feszülten vártam a szomszédok természetestől eltérő életjeleit: a mennyezet partvissal ütögetésére, a csővezetékek kongatására számítottam. Meg ilyesmikre. Elővigyázatosságból a TV-t is bekapcsoltam, üvöltött a ViaSat, hogy elnyomja a dobverő kopogását a gumirozott lábcinen. Semmi.
Egészen hétvégéig tartott ez az idilli állapot, amikor fejemben meghúztam a pihenőidő szerintem már tolerálható alsó határát: délelőtt tíz körül leültem a dobhoz. Két perccel később kopogó tizenhatodokat hallottam a bejárati ajtóról.
A próbának vége lett, és nem csak az aznapinak, hanem az összesnek. Maradt a bunker. Lakásban felállított társa eközben méltatlanul porosodott, de hamarosan visszakerül a dobiskolába: oda, ahonnan jött. Ott örülnek is neki, használják is, szeretik is, ráadásul, letanulhatom az árát. (Egy Platin esetében ez 90 ezer forint körül mozog, kis képzavarral élve tokkal-vonóval. Pontosabban, a szállítótokok, hordtáskák nincsenek benne az árban, csak maga a cucc. De ez a lényeg, nem?)
Tanulság? Lehet dobot lakásban is tartani, kellő szeretettel, kis gondoskodással roppant hálás családtagot kapunk. Kedvencünket a szomszédok hallójáratai elől többrétegű szigetelőszőnyeggel - van, ahol akár nyolc réteg is kellhet ebből - lehet elbújtatni. A problémát ugyanis sok esetben nem is a dobverő gyakorlatilag minimális zaja jelenti a hálóbőrön, hanem sokkal inkább a lábdob-pedál használata során saját magunk által keltett rezgés.
