Már most vannak kitartó rajongóim, és számuk örvendetesen gyarapszik: a próbaterem bunkerajtaját kinyitva rögtön ott vár egy közülük, kétség nem fér hozzá, hogy ő a legkitartóbb. Nem emlékszem, hogy a beköltözéskor - mintegy éve - ott volt-e már: egy éjjelilepkéről van szó, ami minden egyes ajtónyitáskor szárnybillentéssel kedvesen üdvözöl. Valószínűleg egy vehemens ajtózáráskor olyan légnyomást kaphatott, hogy a hátára fordult, de lelkesedése ennek ellenére sem hagyott alább.
Aztán a rajongók száma gyors gyarapodásnak indult, pár hete ugyanis elköltözött a bunkerből egy zenekar, és mielőtt még elmentek volna, utoljára még szerettek volna jót tenni a hátramaradt bunkerlakókkal: megkérdezték, rám hagyhatják-e két szőnyegüket. Ajándékot vissza nem utasítunk, úgyhogy kapásból igent mondtam.
A két felcsavart gépiszőttes azóta is ott fekszik a kis teremben keresztben, minden próba alkalmával többször át kell lépnem rajtuk, de legalább ingyen volt: nagyjából ekkortól kezdve apró szárnyas élőlények kezdték elárasztani csepeli életteremet. Ez különösen a próba elején nyújt különleges audiovizuális élményt. Az audió része ebből elhanyagolható, az lennék én: az első ütésekre rajokban emelkednek fel a szoba legkülönfélébb helyeiről és tárgyairól - ez utóbbi a vizuális része a jelenségnek.
Én meg hálátlan főemlős már azon gondolkozok, hogy túl sok van belőlük. Felötlött már bennem az is, hogy esetleg ki kéne csomagolni a szőnyegeket, ki tudja, lehet, hogy egy-egy kinder-ügynök van bennük elrejtve, az ajándékozás nemes gesztusa pedig a csokimáz volt rajtuk.
Hamarosan erre a szertartásra sor fog kerülni, tekintve, hogy a bunker hőmérséklete egy-két hónapos csúszással követi a kinti világ változását. A 60 bpm-nél is izzasztó nyári globális felmelegedés után kb. január tájékán köszönt be a tél a próbaterembe. Hőmérő elővigyázatosságból nincs, egyrészt mert összetörhet, és az üldözzön higanygolyókat a drága próbaidőben, akinek hat anyja van, másrészt, mert jobb inkább nem tudni, hány fok van odabenn. Hősugárzó meg úgysincs.
De a szőnyeg jól jöhet, és a hideg az apró szárnyasokat egyből likvidálhatja. Rovarírtóhoz ugyanis túl kevés a légköbméter, valahogy azaz érzésem, hogy használata esetén előbb fejtené ki rajtam nem kívánatos mellékhatásait, mint a rovarokon. Meg aztán, ha ezt a zajt képesek kibírni, elég nagy túlélési ösztön lehet bennük, ki tudja, lehet, hogy a rovarírtó hatására még egy mutáción is átesnének, és a következő év újgenerációs repülő egyedei még félelmetesebb lennének. Ezek legalább nem csípnek.
A dob miatt viszont kezdek aggódni, nehogy megrágják, lepetézzenek benne, satöbbi. Úgyhogy, ami engem illet, várom a telet. Az éjjelilepke miatt nem aggódok, az a tavalyi zimankót is sikeresen átvészelte. Igaz, akkor már a hátán feküdt.
