A másnaposságnál csak kevés rosszabb dolog történhet egy hosszúra nyúlt próba során, az viszont rendszeresen: a Toi-Toi WC-ról van szó, ugyebár. Ami minden, eredetileg nem próbateremnek készült helyen előbb-utóbb biztosan megjelenik. Így a bunkereknél is.
Megközelítésük nem jelenthet gondot, gyakorlatilag valamennyi érzékszervünk számára jeleket sugároz ez a kicsiny, kedves, kék doboz. A látást ezzel nem is kell tovább magyarázni. Sötétben hallásunkra is bizton hagyatkozhatunk: szélben az ajtó ki-be csapódása árulja el hollétét, ha a széllöketek ritmusra érkeznének, akár még metronómként is használhatnánk. És van még ugye, a szaglás.
Orrnyálkahártyánk teljeskörű kiszolgálásával kapcsolatban az alkalmatosság belsejére ragasztott aprócska matrica árul el bizalmas részleteket: tíz felhasználó esetén egy hétig garantált a higiénia. Feltéve, ha a tíz közül mindenki betalál a kör közepébe. Csakhogy ez ritkán adatik meg, sötétben a találati arány erősen a nulla irányába konvergál. (Mellékesen szólva, a Toi-Toi-t kevés helyen használják csak tízen, a heti elszállítás pedig még ennél is ritkább.)
És, ha már a tíz közül az egyik elcseszte, a többi kilenc biztos nem fog ráülni, tehát az ő találati arányuk is egyre romlik. Egy rossz éjszaka után gazdag ingerforrás képződik szaglószervrendszerünk számára.
A tapintás élményéről ekkor már sokan lemondanának. De szerencsére nem lehet, mivel az ajtónak szorulása van, talán így kompenzálva valamelyest hálátlan látogatói hiperaktív bélműködését. Az ember ilyenkor óhatatlanul mérlegelésre kényszerül, Robinson problémamegoldó képessége a lakatlan szigeten kutyafasza volt ehhez képest: a kérdés már csak az, hogy az agysejtek pusztulása a Toi-toi használat miatt jelentkező intelligencia-növekedést képes-e semlegesíteni. Ha nem, akkor elmondható: általában okosabban hagyjuk el a próbahelyet.
Az ajtót azonban előbb csak ki kéne valahogy nyitni. A hüvelyk-, a mutató-, a középsőujj egyből felejtős, mivel azoknak van leginkább esélye a későbbiekben a bélcsatorna bemeneti nyílásával való érintkezésre. Ötujjúak esetében tehát a gyűrűs- és a kisujj játszik még. A kisujjal egymagában viszont általában képtelenség kinyitni az ajtót, úgyhogy a két ujj együttes erőkifejtésére lesz szükség. A WC-t magát szemérmesen eltakaró fedő meg csak növeli a hibázás lehetőségét, főleg sötétben, pláne magasabb véralkoholszint mellett. Fölösleges kockázat.
A fedő felnyitására már az ajtó nyitásakor beszennyeződött két ujjunkat is sajnáljuk, ekkor jön a láb. A konstruktőrök kellőképpen figyeltek arra, hogy lehetőleg semmilyen kiálló biszbaszt ne rakjanak az ülőkére, nehogy már megkönnyítsék az általában sietős felhasználók dolgát. Mivel trükkösek voltak, egy késleltetőprogram segítségével arról is gondoskodtak, hogy a felnyitást követő pár másodpercben a fedő visszacsapódjon, ami a hangrobbanás okozta oldalirányú, reflexszerű elmozdulásunk kíséretében számos egyéb meglepetés forrása is egyben.
Akivel ilyen már legalább egyszer megesett, inkább a záróizmokra edz. Évek hosszú munkájával ez a képesség odáig fejleszthető, hogy akár már hazáig is képesek leszünk szárazon eljutni. Ez is ráirányítja a figyelmet arra, hogy a rendszeres gyakorlásnak életformává kell válnia, ami nélkülözhetetlen és elidegeníthetetlen része zenei életünknek.
