Nos, a dobos megérett az első koncertjére.
Amit tapasztalni fog, annak nagy részért kb. minden zenész így látja az első koncertjén. Először is az a meglepetés éri, hogy vagy nagyon korán játszanak, vagy nagyon későn, vagy jókor, de szar helyen, vagy nincs közönség, de úgy általánosságban valami nagyon furcsa. Ja, amúgy amiket most leírok, az saját tapasztalat, de több zenekarral, lehet, hogy volt, akinek nem így volt, történeteket szívesen várunk kommentben :)
Na, az első igazi meglepetés az, hogy nincs gázsi, pontosabban, ha van is, nagyon kevés, de nem egyszer, nem kétszer az is megtörténhetik, hogy még a zenészeknek kell fizetni, hogy felléphessenek.
A második meglepetés a cuccok közös használata. Ennek a fő oka az, hogy nincs idő, viszont sietség van, és már megint a dobosokkal van a fő gond, hiszen még egy 8x10-es ládát és erősítőt is kb. hússzor olyan gyorsan le lehet rángatni a színpadról, mint egy dobot, felfelé pedig egyenesen öszemérhetetlen az idő. Rutinosabbak tudnak trükközni azzal, hogy az öltözőben vagy a backstage-en összerakják a dobszerkót, állványostul, mindenestül, és úgy viszik fel a színpadra, de az általános mégiscsak az, hogy egy dobszerkó van, cserélt pergővel, duplázóval és cinekkel. Kisdobosok csak cint cserélnek, nagydobosok rutinosan állványt is visznek, mert akkor a.) nem esik szét, vagy ha igen, akkor csak ő tehet róla, b.) az ismeretlen állványon nem biztos, hogy van műanyag védőbizbasz, és a menet kirágja a cint középről, meg ilyesmik. Ráadásul mivel egymás cuccát használják az emberek, azt el kell kérni, úgy, hogy előre tudjuk, hogy odaadja, vagy ha már nagyon le volt beszélve, akkor megköszönni. Meg oda is kell vinni valakinek a dobszerkót, amit senki sem szeret, mert túl sok helyet foglal, ha nem lehet a dobszerkót egymásba tenni (értsd: nem Amati), akkor egy kisebb dobszerkó annyi helyet foglal térfogatban, mint a zenekar összes többi cucca, beleértve a 4x10-es és 1x15-ös ládákat. Emiatt a dobost már ferde szemmel nézik zenekartársai, mert miattuk kell 2 autóval menni, ami rögtön kétszer annyi benzin.
A harmadik meglepetés, ami főleg a dobosokat érinti, de biztos gitárnál is így van, az az, hogy nem olyan a cucc, amilyennek lennie kell. Nekem tipikus bajom az, hogy nekem mindig olyan dobszerkóm volt, melynek a lábdobja fölött van 2 tam, és oldalt egy harmadik, esetleg mellette egy negyedik, de az már részletkérdés, és többször belefutottam már abba, hogy fent van 1 tam, és mellettem kettő, és a felső tam helyén vagy egy üres semmi, vagy egy ride, sőt, volt olyan, hogy egyáltalán nem volt középső tam, scak felső és alsó. És azzal én meg vagyok lőve, mert 3 tamra van megírva minden szám dobja. Bonyolítja a helyzetet az, hogy minden dobosnak más beállítás jó, és a dob tulajdonosa nem szereti, ha átállítják a tamjait, mert egy élet volt beállítani, és úgy van, mióta beállította, és nem engedi, meg persze ne érjen össze ez azzal, mert drága volt, satöbbi, satöbbi. Engem az egyetlen Szigetes fellépésemen ért az a meglepetés, hogy a felső tam akkora volt, mint az óvodában a homokozóvödör 8-as vagy 9-es, nem tudom, lényeg az, hogy sokszor egyszerűen nem találtam el. A mikrofon egyébként is eltakarta a felét :)
Utaltam rá, hogy elmagyarázom, hogy miért bunkók, antiszociálisak a dobosok, hát itt van, tessék: a dobbal van a legtöbb szopás. Mindig a dob készül el utoljára, ha nincs valami elektronikai gríz valamelyik gitárerősítővel, és már mindenki sörözik, amikor a dobos még mindig állítgat. Két lehetőség van:
1.) A dobot éppen felviszik.
Ez borzasztó sokáig tart. Nincs szőnyeg, keríteni kell, kiesett az egyik csavar, meg kell keresni, fel kell rakni a lábdobot a szőnyegre, rá kell rakni azt a fémdarabot, aminek nincs neve, talán tamtartó, arra rászerelni a tamokat, felállítani az alsó tamot, felállítgatni az állványokat, beállítgatni őket, közben összerakni a lábgépet, duplázót, azt rászerelni a lábdobra, megkeresni a cineket (sosincsenek meg), felrakosgatni az állványokra, újra beállítgatni mindent, dobszéket állítani, majd bármelyik hiányában beszerezni az adott tárgyat, dobverőket bekészíteni. Mindeközben a dobos egyre feszültebb, basztatják, hogy be kéne állni lassan, a többiek már söröznek, várják, hogy mi van, ugyanis egy bizonyos ponton túl már nem tudnak segíteni, aztán jobb esetben jön a technikus, hogy megnézze, hova lehet még mikrofont rakni, ahhoz hozzáér a cin, átrendezni kicsit, szóval borzalmasan hosszú idő. Menti a helyzetet az, hogy általában ez az első zenekar fellépése előtt történik, és oda lehet menni nyitásra. De persze olyankor is mindig elcsúszik valamin a drága idő, és megkésve indul a buli, én nem tudom, miért, de velem is mindig előfordul, mondjuk nekem hangmérnökködnöm is kell közben, szóval duplán súlyosbított a helyzetem. Ja, és valahol még egy pergő is van, állványostul.
2.) A dob éppen dobost cserél
A hullafáradt dobos megpihenne, de nem lehet, mert le kell takarítania a cinjeit, pergőjét, felesleges dolgait a színpadról, ha rossz volt a koncert, azért morcos, ha jó volt a koncert, mérges, hogy nem ünnepelhet, hiszen a többiek már söröznek, ő meg még mindig lepakol, még mindig nincs lent minden, persze a többiek segítenek, de ők már rég kész vannak, miatta vannak csak még fent a színpadon, a következő dobos már jönne, az meg azt látja, hogy a másik még szöszmötöl, nem képes leszedni a szarjait, hogy ő felrakhassa a cuccát (youtube -> george carlin - stuff), a következő zenekar gitárosai már nyígatják a gitárjaikat, de az előző dobos még mindig leszed, áttolják a gitárládát az állványokon, a duplázón, meg kell keresni az épen maradt, eldobált dobverőket, és akkor még a másik dobosnak fel kell pakolnia, ugyanez még egyszer, suttyomban át kell állítania a tamokat, esetleges gyors soundcheck az új pergő miatt, és ettől a dobos máris izolálódik a többi zenésztől, hát még a közönségtől, akik nem tudnak azonnal lepacsizni, hogy "jóvót", mert az még szerel, a végén meg amikor végre lemegy, akkor már senkivel sem tud beszélni, mert részint elfáradt, részint meg sokat pakolt, meg a cuccait helyezte biztonságba, meg leltárazott. Mert a gitárosnál mi van? Gitár - megvan. Kábelem - mindkettő. Effektem - megvan. Kész. Énekesnél mi van? Semmi. Max mikrofon. Dobosnál? 18-as Sabian Pro ride - megvan. 16-os sabian AA thin crash - megvan. 15-ös Stagg törött, de még bőven használható crash - megvan. 14-es lábcin, kettő darab, 15-ös china, 2 darab 10-es splash, egy lábcinállvány, 3 gémes állvány, duplázó m,indkét pedálja, kardánja, csavarja, az a kis gumi basz, ami mindig elvész, dobverők, csiptetős dobverőtartó, dobszék, és valami mindig hiányzik. Annál már csak az a rosszabb, amikor eggyel több van. Azt nagyon sürgősséggel vissza kell vinni, különben azonnal tolvajnak kiáltják ki az embert.
A lényeg az, hogy valaki más cuccán kell játszani, de míg egy gitárosnál beledug egy gitárt, és legfeljebb túlhajtja, de arra oda lehet menni és lecsavarni, a dob az olyan, hogy üzemszerűen ütni kell. Odaülsz másnak a drága cuccához, és botokkal csapkodod. Vagy, ami még rosszabb, kölcsönadod valakinek a cuccodat, mire ő odaül, és botokkal csapkodja. Egy órán keresztül.
És most elugranék a koncert végére, mert akkor jön az, hogy ha a dobos nem kimagaslóan tehetségesebb a gitárosoknál, akkor csak a dob megszállottjai mennek oda, hogy faszavolt, meg a közvetlen barátok, illetve lehetőség szerint a dobos párja, akik ha nem lennének, a dobos abba is hagyná a koncertezést a negyedik koncert után, de a dobmániákusok minden szar dobosnak is azt mondják, hogy jó volt, ezért a dobos nem tudja, hova tegye, vagy ha tudja, még rosszabb, és tőmondatokban válaszol, és csajozni sem tud, mert nincs az a dezodor, amitől nem lesz büdös a hónalja, miután a karjaival csapkodott egy órát, továbbá a nemi szervéről is izzadság csöpög, és persze süket is, mint az ágyú, hát így lesz a dobosból szép lassan bunkó. Eleinte kényszerből, aztán már megszokásból. Súlyosbítja a bunkóságot, ha vesz egy drága cuccot, mert azt nem adja oda, mert drága volt, ha pedig egyszer valamijét elrontják, eltörik vagy kiszakítják, akkor soha többé, tehát még bunkóbb, és egébként is, még az is, aki nem azért lett dobos, mert a fölös erőszakot akarja levezetni zenével, még az is bunkó lesz, legalábbis annak látszik, és ezt az emberek azonnal kiszúrják, és elkezdik mondogatni, hogy a dobosok bunkók, meg a zenész legjobb barátai, meg hogy azért jó nekik, mert sok zenészt ismernek, és ettől csak még mérgesebbek lesznek, agresszíven válaszolnak, ergo bunkók lesznek. A dobos az bunkó, és egy idő után büszke is lesz erre. Van egy olyan elméletem, hogy igazából amelyik dobos nem bunkó, annak nem is lesz csaja soha :)
Na, de pakolás előtt, után, között illetve az intervallumokban van az úgynevezett koncert. Miután túlélte dobosunk a felpakolást, a mogásokat, és mindent, elkezdődik a koncert. A dobos élete első koncertjén nem szokott intro lenni, tehát őt éri a megtiszteltetés, hogy elkezdje a koncertet A Négy Beütés segítségével. És akkor elszabadul a pokol. A dobos rádöbben, hogy nem hall semmit. Persze, volt előtte soundcheck meg beállás, de ami akkor jónak tűnt, az csupán látszat volt. Annyit hall, amit dobol, de azt se nagyon mert elnyomja az, hogy "ZZZZZZSSSSSSSSS", meg az irdatlan basszus, és az énekesből annyit hall, hogy "vaty vaty vaty". De ő dobol, fogalma sincs, hol tartanak, aztán kialakul eből az egész kavalkádból a koncert. Az első koncert általában mindenkinek jó, bármennyire is szar. A második koncert szokott nagyon rossz lenni, amikor pofára esik az ember az első sikerén.
Az idő telik, a dobos pedig dobol, gyakorol, koncertezget, és a szopás kezd rutinná válni. Kezd beletörődni saját sanyarú sorsába. Idővel megtanulja egy részüket kiküszöbölni, megtanul addig vitatkozni a technikussal, amíg nem jut neki rendes kontrolláda, amíg nem hall mindent úgy, ahogy kell, kitalál praktikus dolgokat, mint pl. saját állványok előre felszerelése, ahogy már mondtam, a zenekar többi részéből kiharcolt segítség, jobb esetben roadok, satöbbi. De a lényegen semmi nem változtat, a dob az nagy, sok és nehéz, pénz- energia és erőigényes, nagyon hangos (rutinos dobos füldugóban dobol, de olyanban, ami minden frekvenciát egyenlően csillapít, de erről majd máskor), viszont van valami, amit csak a dobos érez.
Azok kedvéért, akik nem dobosok, vagy még nem léptek fel, hadd meséljem el, hogy néz ki a dobos a koncerten. Mármint hogy a fejéből kifelé mit lát, és bent mit érez. Sötét van, ami az első percben zavaró, utána nagyon hangulatos. Az énekes takarásában nem látja a közönséget, de ha mégis, akkor is hátrébb van, mint ő, és nem látja, ha nincsenek annyian, ha meg vannak, úgyis hallja őket. Ahogy a dobos odacsap, oda van csapva. Amekkorát csap oda, akkora van odacsapva, ahogy, úgy. És a dob szól, hangosan, ha kihangosítva, akkor még dübörög is, mint az istennyila. És a dobos odabasz neki rendesen, hadd dübörögjön, ha meg nem, akkor finoman teszi oda, de a lényeg, hogy mind a négy végtagjában egy bizsergés áramlik a testéből a dobverők felé, ahogy áramlik ki rajta a zene. És teljesen mindegy, hogy jó a dobos, vagy rossz, hogy swinget játszik, vagy death metalt, a dobos végigszopta egész addigi pályafutását a dobolás miatt, de érzi és tudja, hogy mégis megéri dobolni, megéri az évek folyamatos szopása, cipekedése, veszekedése, bunkósága, ütemek, rutinok gyakorlása, mert lehet, hogy a gitárral lehet zúzni, meg riffelni, és azzal lehetsz igazán rakenroll, meg az énekes a legnépszerűbb, és hogy a bazzgitáros is ott van a színpadon (igen, mi dobosok a bazzgitárosokkal élcelődünk), de mégis a dob a legfaszább hangszer a világon, és ez mindenért kárpótol!
Köszönöm szépen a figyelmet!