Túléltem. Az elmúlt időben összességében inkább több lettem, mint kevesebb. Amivel több lettem, egyszerű felsorolásban, a teljesség igénye nélkül: jó pár csavar és egy-két titániumlemez. Alázat. A felismerés, hogy semmi nem természetes, magától értetődő, ideértve a dobolást is. És az, hogy az őrangyalok igenis jól vezetnek.

Ehhez képest szinte említésre sem méltó, amivel kevesebb lettem. A becsapódáskor ugyanis felrobbant a bal vállizületem, amit a továbbiakban nélkülöznöm kell. Az eltört kulcscsont, vállcsont és lapockacsont pedig állítólag majd összeforr. Nem hibáztatom a biztonsági övet, ha nem lett volna bekötve, nem tanulhatnék újra dobolni. Meg fogat mosni és ajtót nyitni sem.

Balkezes dobosként a bal karomat jelenleg pár centire tudom csak fájdalommentesen oldalirányban elmozdítani. A tamok mindegyike elérhetetlen távolságban van számomra, ahogy a lábcinen kívül a kísérő- és a beütőtányér is ez a kategória. Lehet, hogy a lábcin is, még nem voltam kinn a zajkeltetőben.

Azért írom le, mi történt, mert a dobtanuláshoz rengeteg kitartás szükségeltetik, ennek során mindig önmagunkat akarjuk újra és újra felülmúlni. De veszélyes, ha minden tekintetben ilyenek vagyunk. Tegyünk egy kivételt, és legyen ez az autóvezetés.

Azt hittem, megállás nélkül eljutok Calaisba. Tévedtem. Egy barátomat szerettem volna hazaköltöztetni Dublinból, déltájban indultam el Budapestről, másnap hajnali két és három óra között aludtam el az egyik német autópályán. Menetközben. Sebességem mintegy 160 km/h lehetett. Hozzátartozik a történethez, hogy előtte már kiálltam pihenni, egy benzinkúton kábé másfél órát aludtam. Ennek ellenére egy órán belül lement a függöny.

A fáktól sem mentes susnyásba száguldottam. Hogy ki vezette akkor az autót, nem tudom. Mert hogy én nem, az is biztos. A lényeg, hogy a kocsi egy fát sem talált el, majd ámokfutása végeztével a tetején csúszva érkezett vissza a műszaki sávba. Szinte semmire nem emlékszem. Kedvenc emlékképem az előttem álló kamionok vörös helyzetjelzője, ők voltak, akik megálltak segíteni. Egyedül utaztam, más nem sérült meg, sem a kocsiban, sem azon kívül.

A dobos közösségben mindigis az összetartást éreztem, szerintem ez a közösség, szubkultúra az, ahol a zenészek leginkább összefognak, ezért is van talán annyi dobos fórum a neten. Ezért is szeretek dobolni. Ennyiben ez a közösség pont olyan, mint azoknak a kamionoknak a helyzetjelzői. Kívánom, hogy maradjon is ilyen. Különben is: dobolni jó.