Általában 1956 üzenetéről és jelenre gyakorolt hatásáról illik beszélni október 23-án kokárdás tömegek előtt, a rendőrkordon innenső oldalán. Ezért van az, hogy ez a bejegyzés nem október 23-án jelent meg.

Mert van, ami elvezetett 1956-hoz is. Ez pedig az akkori jelenben élő, forradalomban így-vagy-úgy résztvevők személye volt, akik a legfontosabb ellenséget mégiscsak legyőzték: saját testüket.

Mert minden emberben - és ez a jelen emberére éppúgy vonatkozik - túlbuzog az élni akarás, hiszen magunkról mindaddig elhisszük, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk, amíg ennek ellenkezőjéről meg nem győződhetünk. Ez persze általában egyszer történik meg egy ember életében, tipikusan a legvégén. Az élni akarás egyben azt jelenti, hogy a Freud összesből ismert ösztönlény középső ujjával folyamatosan bemutat a felettes énnek, aminek eredményeképp belénk ejakulálódik a felismerés: a faszt fogod te itt lelövetni magad, tűnés innen, irány a punci. Ennek ellenére történelmi tény, hogy a puncit mégis csak legyőzte a forradalom. Mert valakik legyőzték az ösztönlényt.

A próbateremben ugyanez játszódik le kicsiben, viszont annál hosszabb időtávon. Akar a fene 40 bpm-en gyakorolni, amikor a kedvenc zenék sebessége, amiket igazán játszani szeretnél, ennek minimum a duplájáról, de leginkább a háromszorosáról indulnak. Az ösztönlény azt mondja, meg tudod csinálni. De a helyzet az, hogy nem tudod, mert koszos lesz a dobolás, szmötyik lesznek benne, amit a dobosok - és ha nagyon gáz - a laikusok is simán meghallanak.

A kettő párharca tehát folyamatos: az ösztönlényt sokszor le kell győzni. Ötvenhatban is le kellett győzni, ahogy a zajkeltetőkben is folyton le kell győzni. Enélkül ugyanis nem lett volna ötvenhat, mint ahogy nem lenne egy jó dobos sem. De az örvendetes tény az, hogy igenis vannak jó dobosok.