Tudom, mi történt Kádár János temetőből ellopott felsőtestével: a legkézenfekvőbb, hogy ütőhangszer lett belőle. A minap a Franz Ferdinand is vett egy doboz emberi csontot. Majd rájöttek, amire előttük valamivel korábban már az ősember is rájött: a maradványok egymáshoz ütögetésével bizony, hang keletkezik, nem is akármilyen.
Az ősember és Franz Ferdinand között persze voltak mások is, akik ezt a hangzást megpróbálták elérni. Liszt Ferenc történetesen közéjük tartozott, ez Totentanz c. szimfóniájában érhető tetten. Ennek magyarul haláltánc a neve, ami a középkori Dies Irae motívumot használja fel. A pestisjárványok idején terjedt el az a kép, és az ehhez kapcsolódó szemlélet Európában, hogy egy csuklyába öltözött csontváz - a betegség, a halál megtestesítője - a társadalom minden rétegének képviselőjét felkéri egy - utolsó - táncra. A társadalmi ranglétra alacsonyabb fokain állomásozók így két gyászolás között elégedetten konstatálhatták, hogy a gazdagok is jó táncpartnernek bizonyulnak, haltak is szépen. A motívum azt fejezi ki, hogy a halálban mindenki egyenlő, és legalább neki nem számítanak a társadalmi különbségek. A pestisnek így egyfajta igazságos Mátyás király utánérzése is volt, ami jól kiegészítette a mindennapi rettegés keserű mellékízét: nem csak mi szívunk, hanem a gazdagok is. Lisztnek viszont ezt a haláltáncot emberi maradványok nélkül elég meggyőzően sikerült bemutatnia: a kopogó, száraz hangok a hegedűkön keletkeztek.
Nem tudni, vagy még nem derült ki, hogy a Franz Ferdinand által bevetett csontok kié voltak. Ez még lehet, hogy kiesik a szekrényből, de ez már az ő marketingjük része. Mindenesetre a keleti blokk egy jó részében Kádár János felsőtestével elég jól lehetne nyomulni, a bőrözéssel se kéne bajlódni, hiszen a csontokon itt-ott talán maradt még egy kis rászáradt bőrke. És ahogy Franz Ferdinand megállapította: a bordák egymáshoz ütögetésével kifejezetten frankó hangokhoz juthatunk.
Egy ismeretlen, középszerű együttes adott esetben elég hamar kiemelkedne a szürkeségből, a nagy átlagból, azzal a ténnyel, hogy ők egy diktátor felsőtestén játszanak. És ehhez képest a zenei teljesítmény szinte másodlagos lenne.
Persze, diktátor nincs annyi, és földi maradványaik ritkán kerülnek kereskedelmi forgalomba. Ha viszont mégis, akkor csak egy Franz Ferdinand kaliberű zenekar engedhetné meg magának, hogy meg is vegye azokat. Kis költségvetésű zenekaroknak Kádár csontváza helyett be kellene érniük például cigányok, zsidók, hajléktalanok földi maradványaival: elég csak kedvenc sztereotípiáinkhoz fordulni segítségért, és máris állna a bál a médiában.
Amit, persze, lehet pozitívumként is értelmezni. De azért ne feledjük, hogy a 19. században Lisztnek csontok nélkül is sikerült meglehetősen hátborzongató hangzást elérnie. Ami, valljuk be, azért jóval nagyobb teljesítmény, mintha csontokkal érte volna el ugyanezt: mert az igazi emberi csont látványa - vagy a tudat, hogy azt halljuk - önmagában hátborzongató. Hiszen arról mesél, hogy ugyanolyan hús-vér emberé volt, mint amilyenekből adott esetben a közönség is áll. És ha más nem is, de hátborzongató a tudat, hogy csontjainkból egyszer ütőhangszerek készülhetnek.