Ha már próbál a zenekar, akkor az már zenekar. Nekem volt már olyan zenekarom is, amely egyet sem próbált. De most nem is ez a lényeg, hanem a dob és a dobos.

Ha már túléltük azt, hogy a dob hangos, meg hogy cipelni kell, nézzük meg a dobos emberi illetve művészi helyzetét a zenei világban!

A dobos furcsa, és érdemtelen módon semmibe van véve a zenei szcénában. Elég, ha megnézünk pár koncertfelvételt. Ha nem profi amcsi cuccról van szó, akkor 85%-ban az énekest mutatják, 10%-ban a gitárosoakt, 4%-ban a basszert, és max 1%-ban a dobost. (Jó, ezek a számok változnak, ha a gitáros az énekes, vagy valami hasonló.) De én már láttam olyan koncertfelvételt, ahol a dobost egy pillanatra sem mutatták. Próbáltam kitalálni, hogy ki az, de nem sikerült, mert egy árva kocka nem volt belőle. Azért furcsa ez, mert egy csomó emberrel találkoztam, aki azt mondta, hogy "tök jó dobosuk van", meg ilyenek, mégis nagy általánosságban a dobos szépen el van nyomva, ki van semmizve, és csak a világhírű zenekarok dobosaival törődik bárki bármit is. Egy roppant egyszerű példával tudom szemléltetni. Valószínűleg azon emberek 95%-a, akik nem süketek és vakok, tudják, hogy a Tankcsapda énekese "A Lukács". Legalább így. A felük azt is tudja, hogy Laci. A gitárost is tudja az emberek nagy része, hogy ő "A Cseresznye". Na, de a dobost hogy hívják? Ugye? Sehogy, mi?

Az a pár ember, aki tudta a megfejtést, abba a 4%-ba tartozik, aki véletlenül tudta valamiért. Pedig aztán a Tancsapda nem olyan hírtelen (hanem híres, éééérted) zenekar, és nincsenek is benne olyan piszkos sokan, mint pl a Slipknotban.

Bevallom, nem tudom, hogy nemzetközi-e ez a dobos-semmibevétel, de mivel külföldről csak a profibb klippek és koncertfelvételek jutnak be, nem reprezentatív a minta. Lényeg a lényeg, lassanként eljutunk oda, hogy a dobosra úgy tekintenek, mint szükséges kellékre, egy senkire négy végtaggal.

Ja, és a dobos bunkó. ez nem vicc, én is az vagyok, és azon dobosok nagy része, akikkel koncerten találkoztam, szintén bunkó volt. És ezt tudja is mindenki, hogy a dobos az bunkó. Miért van ez? Hát ezt majd a koncertezős részben elmondom, legyen elég annyi, hogy mindenki röhögve mondja, hogy "eeee, az egy bunkó dobos".

Ha túljutottunk az emberi részen, jöjjön a szakmai. Zenekar van, próba van, számírás van. Ha a zenekar eljutott odáig, hogy saját számok kellenek, akkor az már valami. És szépen a gitáros meg a basszgitáros megírják a számot, az énekes meg ktialál rá valami éneket, és megmondják a dobosnak, hogy mit doboljon. A dobosnak esetleg lehet némi beleszólása, hogy mit doboljon, de az általános mégis az, hogy "Ottan kettőnégyet, de nem úgy, hanem fele olyan lassan" vagy valami ilyesmi. A dobos ezért szereti a breakeket, mert ott élheti ki magát leginkább. Ennek az álatlános fő oka az, hogy a dob nem az a kimondott dallamhangszer, és mivel ilyen van az ember előtt, nem feltételezik, hogy a dobosnak is lehetnek fasza riff-ötletei, vagy dallammenetei. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a dobosok nagy része tényleg nem ért ehhez a dologhoz. Ők ütni szeretnek. De ennek az az átka, hogy degradálódik a dobos társadalom. Dobgép. Ennyi. Pedig van egy csomó dobos, aki zenész is egyben, de ők mindig meglepetést is okoznak. Azt hiszem, nem kell példákat hoznom, elég ha mondjuk Phil Collinst megemlítem. Vagy Borlai Gergőt. Mégis mindig nagyon meglepődnek az emberek, ha egy doboszenei kinyilatkoztatást tesz. Egyszerű példa, voltam egy zenekarban, mely létező popszámokat játszott, csak buliból. Az egyik gitárosom egy tök egyszerű számban dúr helyett mollt játszott az első akkordban, ami a konvencionális skálák szerint teljesen rendben is volna, csak nem úgy van eredetileg, meg a szám hangulata is teljesen megváltozott tőle, szóval szóltam neki, hogy ott dúrt kéne játszani. Erre ő rám nézett, és közölte, hogy nem lehet. Mondom, miről beszélsz, hallgasd meg a számot, ott dúr van. Mire ő a szájával közölte velem, idézem: "Honnan tudod, te csak egy dobos vagy!". Mondtam is neki, hogy "igen, meg zeneszerző és hangmérnök is, szóval tedd oda a mutatóujjadat arra a tetves G húrra, vagy keress olyan zenekart, ahol mindegy, mit játszol!"

Ez a feeling kíséri végig a dobost egész amatőr pályáján, és be kell vallanom, voltam 1-2 zenekarban, de egy darab számot sem írtam, egyszerűen azért, mert nem ment. Mert részint olyat kellett volna írni, ami a gitárosoknak tetszik, de a gitárosok a végtelenségig féltékenyek zeneileg, másrészt meg valamiért nem ment, na. Könyékig belenyúltam a számokba, de külön, magamtól ami számokat írtam a zenekaraimnak (van kb 6 darab) vagy túl punkos lett, vagy nem tudták eljátszani, vagy túl durva lett, vagy nem elég durva, de mindig volt valami. Úgy érzem, hogy ennek nem konkrétan és hiánytalanul én vagyok az oka, hanem ez az elnyomás torzította el úgy a zenei lelkemet, hogy nem sikerül. És igazából nem tudom, miért, hiszen képes lennék rá, de egyszerűen nem megy.

Szóval dobosunk engedelmesen dobolja a dolgait a zenekarban, és készül az első koncertre. Nem tudja még, mi vár rá, de a következő írásomban már rájön.

Folyt. köv.