Kezdem azt hinni, hogy én vagyok az a magyar állam által örökbefogadott guantanamói rab, aki szigorúan titkos személyazonossága mögül irogat a tanult tehetetlenség iskolapéldájaként. A pszichológia egyik szupersarkított tényállása szerint ugyanis bizonyos idejű fogságot követően akkor sem hagynák el az exrabok a halálkemping területét, ha történetesen eltűnne a szögesdrót. A kínzás mit sem ér, ha önkínzással ne lehetne még jobban kiteljesíteni.

A mindennapi ember ezt nehezen látja be, ahogy talán azt is, hogy miért most következik a korábbi bejegyzésben említett önkínzás leírásának a folytatása. Ugyanis az jön.

Anélkül, hogy újra leírnám, amit az előbbi linken elolvashattok, a lényeg az, hogy a hangsúly mindig más tizenhatod(ok)ra kerül. Az előző posztban ezt a BJBJ kézrenden szemléltettem, jelezve, hogy ez csak az első lépés. Van ugyanis ezen kívül még tizenegy kézrend, ahol kellőképpen frusztrálhatja magát a mazochista dobos.

Sűrű egymásutánban, az egyes kézrendeket vesszővel elválasztva megkísérlem most ezeket fejből beidézni: BJBJ, JBJB, BBJJ, JJBB, BJBB JBJJ, BJJB JBBJ, BBJB JJBJ, BJBJ JBJB, BBBJ, JJJB, BJJJ, JBBB.

Hát, ennyien vannak, kétségkívül elég horrorisztikusan fest a dolog, a tizenkét kézrend így együtt. Ha ezt megszorozzuk az egyes kézrendek esetén az előző posztban leírt tizennégy hangsúlyvariációval, pontosan 168 gyakorlatot kapunk. Ezek mindegyikét több mint két percig gyakoroltam - harmincon. Utóbbi a rögzítéshez szükséges alapjárat, ezután egy kicsit lazíthatunk, de utána se lesz könnyebb az életünk. Ugyanis a következő lépésben a gyakorlatokat négyszer - egy ütem hosszan - ismételjük meg.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy kikapcsoljuk a tempomatot, és megkérdezzük az agyunktól: vetted? Ha igenlő a válasz, a sebességet begyorsítjuk. Mégpedig egészen a szédületes 35 bpm-re.