Bejött az előző posztban jósolt sebességcsökkenés: az ominózus négynegyedes nyolcadokat immár 80 bpm-en gyakorlom, viszont erősen remélem, hogy ennél tovább már nem kell lassítanom. Mire alapozom ezt? A mérőütésre.
Ha valaki dobolni tanul, könnyen előfordulhat, hogy csak két év múlva találkozik először a mérőütés (és nem a metronóm) jelenségével, ez azonban nem azt jelenti, hogy rossz dobos lesz belőle. A magam részéről a mérőütést a tanulás első félévében igyekeztem megtanulni. Jó ötlet volt, minden kezdőnek ajánlom.
Alapvetően a mérőütés a test belső metronómja: minden negyednél a jobbkezesek a bal, a balkezesek pedig a jobb lábuk sarkát egy picit felemelik, majd visszaejtik a lábcin-pedálra. Ezt a közönség nem hallja, nem is nekik szól. Vagy ha úgy tetszik, csak nekik szól.
Hiszen ne gondoljuk, hogy a sebességcsökkenést, a gyorsulást, az összevissza dobolást - ennélfogva pedig az egész zenekar szétesését pont ők ne vennék észre. Én még elég messze vagyok az első koncertemtől, mégis nagy hasznát veszem. A mérőütés ugyanis még egy valamit egészen biztosan jelez: ha minden negyedre kerül belőle, akkor túl nagy baj nem lehet.
Amikor a napokban rábukkantam a fent említett néhány lap terjedelmű szűzies kottára, először 110-es bpm-en estem neki a rajtuk szereplő nyolcadoknak. Mint írtam, végül 80-ra csökkentettem a sebességet, mivel ez volt az a kényelmes utazósebesség, amikor a mérőütés a helyére került. Gyorsabb tempónál ugyanis teljesen rapszodikusan alakult a dolog, akárcsak a mesében: hol volt, hol nem volt.
(Természetesen, egy új gyakorlatnak nem 110-zel kell nekiesni, én csak azért tettem így, mert azt hittem, hogy a nyolcadok terén nagy meglepetés már nem érhet. Hát, tévedtem.)
Összességében gyanítható: ha a helyén van a mérőütés, a gyakorlat az adott sebességen már megy. Ettől az örvendetes ténytől viszont még nem kell rögtön begyorsítani, hiszen az agynak időre van szüksége a mozdulatsor rögzítéséhez; ezt célszerű megvárni mielőtt az aktuálisan gyakorolt ritmusképlettel nagyobb sebességre kapcsolnánk.
