Most, mint arra a cím is utalt, a dobosok sanyarú sorsáról fogok beszélni.

Mint minden ügyes matematikus, indirekt módon közelítem meg a dolgot. Képzeljünk el egy gyermeket, úgy 6-7 éves kor körül. A szülők jobb esetben megkérdezik, hogy milyen hangszeren szeretne játszani, rosszabb esetben ő megy oda édesapjához, hogy azért már lassan miújság. Valljuk be, a szülők részint büszkék akarnak lenni gyermekeikre, ezért útra bocsátják a zenészélet rögös útján őket, de mindeközben önös érdekeiket is nézik.

Vegyük például azt, ha a gyermek zongorázni akar! Az egy általános hangszer, társadalmilag elfogadott, meg minden, ha van otthon zongora, akkor eleve semmi akadálya, mert a szülő eleve szokva van a zongora gondolatához, de ha esetleg nincs, vagy hozzászokva nincs, vagy leginkább egyik sem, akkor is lehet a gyermeknek valami Casio CTK szintit venni, amin tud gyakorolni fejhallgatóval, néma kussban. Egész baráti áron lehet már kalapácsos MIDI billentyűzeteket is kapni, számítógép meg minden házban van, esetleg egy kicsit drágább hangkártyával és némi lopott szoftverrel a gyermek máris egy koncertteremben, egy Steinway zongora előtt érezheti magát. És hogy miért a fejhallgató és a kuss? Hát mert a szülő szeretné, ha ifj. Liszt Ferenc lenne a gyermekéből, de az oda való eljutás folyamata hosszútávon gyötrelmes, nem csak a szenvedő alany számára, de a szülők is, afféle collateral damage módjára szép lassan kiakadnak az ezredik elrontott pentaton skála hallatán, és törvényszerűen azt kívánják, hogy azon a szép csillagos estén miért nem inkább moziba mentek.
Ha a gyermek esetleg gitározni akarna, az se olyan nagy baj, veszünk neki egy használt akusztikus gitárt, aztán hibánkból okulva véletlenül begyújtunk vele a kandallóba, és veszünk neki egy elektromosat, szép vékony testtel, hogy ne legyen üreg, ami rezonanciájával erősítené a hangot. Veszünk hozzá egy 15000 ft-os effektet is, meg egy fejhallgatót, és minden rendben. Basszgitárral ugyanez a helyzet.
Furulya és egyéb fúvósok esetén nem ekkora a baj, a furulya például már egy ajtó bezárásával is alig hallhatóvá varázsolható. Erős kivételt képez a tuba és a templomi orgona persze, de azokat szerintem gyermek úgysem választja, meg ha mégis, akkor is van sordino, plusz ajtó.
Sorolhatjuk még egy darabig a hangszereket, de a két általánosan borzalmas hangszer ebből a szempontból a hegedű és a dob. A hegedűsökről nem tudok mesélni, ahányat láttam a zeneiskolában, mindegyiket a vonójának a lószőrével fojtottam volna meg legszívesebben a nyikorgás miatt, amit kiadtak, de még hatodikban is, amikor mi már Joplinokat tanultunk, egész szép sikerrrel. A dob viszont egy mumus. Amikor elhangzik a mondat, hogy "Dobolni szeretnék.", akkor minden szülő máshogy reagál, de csak igen kevés nem pánikszerű ebből. Az egyik tipikus az, hogy "Hogy mondod, zongora? Mondom ZONGORA???", a másik a "Hogyisne! Ide ebbe a házba dobot nem soha, és egyébként is, rend van a szobádban?", meg van még az, amit nekem mondtak, hogy "Menj el zongorázni előtte, hadd fejlődjön a ritmusérzéked.", van elvétve 1-2 ember, aki azt mondja, hogy "Jóvanakkor, akkor hát dob, hát." Ezek az emberek vagy gazdagok, vagy zenészek, próbateremmel, vagy gyermekük olyan mértékben eleven, hogy azt remélik, ezzel kiéli magát.

Lám, még szegény gyerek el sem kezdett dobolni, de máris milyen sokat írtam :)
A következő bejegyzésem első mondata pedig az lesz, hogy : "A gyermek pedig elkezd dobolni."
folyt. köv.