Tegnap jobbos lettem, nincs is ezen mit szépíteni. Valamikor mostanában lehetett két éve, hogy elkezdtem dobolni tanulni, pontosan nem emlékszem a jeles napra. Valahogy úgy vagyok a dátumokkal, mint a szigetlakó bennszülöttek, amikor megkérdezik tőlük, mégis mikor születtek. Saccra megmondják hány évesek; hiába a dátumokkal (is) hadilábon állok. A kábé-évfordulót sajátosan - szigorúan puritán módon - hirtelen felindulásból ünnepeltem meg: a törött lábcintányérokat tartó állványt mindenféle külsőség mellőzésével egészen egyszerűen átpakoltam a bal oldalamra. Ekkor kezdődik az időutazás. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki eddig a neki megszokott felállástól eltérőt nem próbált ki.
A szomszédban próbáló zenekart hónapok óta nem hallottam játszani, pechemre tegnap épp jöttek, hosszú perceket vártam arra, hogy elkezdjék a zenélést, hátha az elnyomja majd keserves próbálkozásaim zörejét. Ha ők szünetet tartottak, én is pihentem, ha viszont még előttem abbahagyták a játékot, mielőtt észrevehettem volna, a kínos csöndben röhögéseket véltem hallani a bunkerrádió adásában; ez a szellőzőrendszer jótékony (?) mellékhatása. Komplett hülyének éreztem magam.
A tervem az, hogy a nyolcadokat 120 bpm-re kigyakorlom, majd belekezdek a tizenhatodokba, a váltás jegyében természetesen a lábgépet is a jobb lábammal próbálom kezelni. A mérőütéseket meg a bal lábammal terveztem hozni. Mondom: terveztem. Tegnap teljes volt a deja vu érzés. Mint a kezdetekkor: a taktus helyett a lábdob szólalt meg, a negyed helyén a pergő, még akkor is, ha ott csak a cinnek kellett volna. A cinjáték az alapritmusnál (tuc- ,tác- ,tuc- tác- ) eggyel bonyolultabb témáknál szimplán abbamaradt a koordinálatlanság jegyében.
Vannak visszatérő kérdéseim. Egy éve faggathattam ki a tanáromat arról, hogy mit szólna ahhoz, ha gyakorolnám a jobbkezes játékot. Nem javasolta. Egy hete - amikor ismét megkérdeztem őt - már igen. Sőt. "Úgy fogsz függetleníteni, mint a csuda" - adta a pozitív megerősítést újabb önkínzó tervemhez. Hozzátartozik ehhez, hogy a kérdés nemrég úgy merült fel, hogy jobbkezes cuccon játszottam - ebben semmi meglepő nincs, a suliban csak ilyenek vannak -, és kipróbáltam a cinen az egykezes tizenhatodokat. 60 bpm-en egész tűrhetően ment, olyannyira, hogy még ő is meglepődött. Az egész odáig fajult, hogy szinte lelki válságba süppedt, hiszen én lettem volna az első tanítványa, akit félrediagnosztizált: balkezesként gyakoroltatott két évig egy jobbkezest. Aztán felszállt a füst, jött a verdikt. Alapvetően balkezes vagyok, hiába írok, húzok fel cipzárt, nyitom az ajtót a jobb kezemmel. Erre varrunk most gongot.
