Az első pár héten még arról volt szó, hogy a dobsuli raktárkulcsát valaki hazavitte, így nem lehetett hozzáférni az állítólag a helyiségben őrzőtt Paiste-lábcinekhez. Később a raktárkulcs előkerült, de lábcinből egy kósza példány sem volt odabenn. Ezt követően újabb két hét következett, aminek a második hete jelenleg is tart. Múlt héten már elment a tanárom a nagykerbe, ami zárva volt. "Ilyenkor senki semmit nem vesz, legalábbis, a kereskedők jórésze biztosan nem, mivel szabadságon vannak" - kommentálta a fejleményeket. A mezei dobos pedig oldja meg valahogy. Sose értem meg, hogy miért nem nyáron lendül fel a dobcuccok és alkatrészeik kereskedelme, amikor sok ifjú a nyári melóból nagy nehezen összekuporgatott pénzét végre értelmesen elkölthetné. Vagy amikor a legnagyobb esély van a már meglévő dobcuccok szétverésére. De nem, zárva vannak. Persze, nem mindegyik, a nagyker viszont igen, azonban ez az, amire megéri várni.

Bevallom, én magamtól török cineket vennék. Ez valami olyasmi, mint amikor a gyerekek ráböknek egy autóra: kéne! Stipi-stopi. Nem vagyok racionális vásárló: nem tudom, hogy a török (kanadai, német, stb.) cinek hogyan szólnak, és mennyivel jobbak a többieknél - a Masterwork lábcinről hallottam egy jó kritikát, őket magukat viszont nem. És ha hallottam volna is, akkor se tudnám még milyen a "jó" cin. Általánosságban elmondható, hogy a jó cinek szinte kivétel nélkül mindig annak a dobosnak a tulajdonában vannak, akivel történetesen beszélünk. (Tisztelet a kivételnek.) A leginkább az valószínű, hogy nincs se jó, se rossz cin, csak tetszik-nem tetszik kategóriák léteznek, mint az élet oly sok más területén.

A dobtanár cinvásárláskor két ok miatt is jól jön. Egyrészt nagyker áron juthatunk hozzájuk, másrészt letöri minden, a dobosok többségében előbb-utóbb kifejlődő cinbuzulás irányába mutató törekvésemet. Török cinfétis ide-oda, nekem bizony Paiste-tányérjaim lesznek. Kész.

Eleinte még óvatosan terelni akartam a helyes irányba; "miért, talán nem jók a török cinek?"-típusú beszélgetés-kezdeményekkel. "Jók, de minek?" - így a válasz. Ezzel a lehengerlő érvvel már nem tudtam vitatkozni.

Most úgy tűnik, hogy csütörtökön talán végre megérkezik egy egész sorozat 101-es Paiste-tányér egy beütő, egy kísérő valamint egy lábcin formájában. Bizony rám férne. A gyakorlás első évében szinte csak dísznek volt a beütő.

Aztán elkezdtem használni - ha már ott van, miért ne -, nem sokkal később derült ki, hogy a Platinnal együtt adott cineket miért hívják a dobsuliban dekorációs daraboknak. Most már ott tartok, hogy a beütő tányéron jól diagnosztizálható az akut skizofrénia, a kifejlett kettős személyiség: az enyhén domború tányér minden ütésre homorúvá válik, a lábcin viszont szó szerint szétesett, darabjai megunt és félbehagyott puzzle-játék módjára borítják a padlót. Konklúzió most sincs, Ti hogyan választotok cint?