Az extrém sportok - a dobolást leszámítva - nem kifejezetten érdekelnek. Pontosabban, ez így, ebben a formában nem igaz. Bizonyosan tudom magamról, hogy a rémülettől még azelőtt szörnyethalnék, mielőtt egyáltalán kiderülhetne: a gumikötél bungee jumping esetén tényleg megállít még a becsapódás előtt, illetve, az ejtőernyő úgyis kinyílik mielőtt kráter jelezné földet érésem helyét, meg ilyenek. Talán ennek kompenzálására néhanapján extrém ötletekkel állok elő: a siketnémák ritmusérzéke például kifejezetten ilyen.
Az ötlet onnan jött, hogy félévig Stockholmban voltam, ahol pár hónapig viszonylagos rendszerességgel felkerestem egy helyi siketnéma-iskolát. A látogatásnak sok tanulsága is lehetne, egy dobos fórumon a legfigyelemreméltóbb a gyerekek jelentkezése volt. Ami az asztal ütögetésével történik arrafelé. Ez pedig több mint furcsa.
A siketnémák siketsége eredményezi a némaságukat, ugyanis az általuk artikulált hangokról nincs visszajelzésük - tudniillik, nem hallják azokat. Tehát, a hangképzésük hiába van rendben, nem akarnak gügyögni, ezt követően pedig beszélni se. Mert minek.
Namármost, gondolhatnánk, hogy egy siketnéma iskolában - a hallókéhoz hasonlóan - a közlési szándékot sima kézfeltartással jelzik, hiszen semmit se hallanak. Az se igazán mondható el, hogy megtanulták volna az esetenként halló, vagy nagyothalló tanárok figyelmét így felhívni, hiszen az általam látogatott osztályban a tanár is siket volt. Ennek ellenére gyakori volt az asztalütögetés.
A magam részéről arra vagyok nagyon kíváncsi, hogy milyen a született siketek ritmusérzéke, egyáltalán, van-e nekik olyan. Sejtésem szerint van. Ha ez igaz, a ritmusérzék nem egy tanult valami, hanem bele van építve, kódolva az emberbe, valahogy úgy, mint a szívritmus. Egyszerűen ott van, és kész.
Ami ebből adódik az, hogy bizonyos hangok - gondolom, leginkább a mélyek, tehát a tamok, a lábdob - által keltett rezgésre érzékenyek: nem hallják ugyan, de érzik. Tehát, a zene - ezen belül különösen a zene ritmusa - hat rájuk.
A dob ezért különösen alkalmas lehet a zene siketnémák részére történő közvetítésére, vagy leképezésére. Vagy, a dob maga a zene számukra. Sőt, adott esetben talán az se kizárt, hogy létezhet siketnéma dobos, aki mondjuk csak más dobosokkal lép fel: miért tűnik olyan elképzelhetetlennek egy cinek és pergő nélküli cucc? Vagy lehet, hogy csak a halló dobosok számára az?