A friss jogosítványosokkal az első két év vége felé kezd probléma lenni. Ekkorra hiszik el ugyanis, hogy tudnak vezetni, és minden körülmények között képesek uralni az autót. Közülük egy rész beéri ezzel a tudattal, mások viszont nap mint nap empirikusan is meg akarnak győződni erről. Utóbbiakból képződik a közúti közlekedés halálos statisztikáinak egy része. A másik része pedig a vétlen autósokból plusz utasaikból.

Azonban a Schumacher-potentátok között vannak egy-ketten, akik tényleg Schumacherek. Egyszerűen zsenik, tipikusan már a jogosítvány megszerzése előtt is vezetnek, a 17 éves születésnapjukig hátralevő időt adventi kalendáriummal számolják vissza 9 éves koruktól kezdve.

A dobosok körében sem jobb az arány, viszont ez esetben pont a zsenikkel van a bibi. Már ha egyáltalán kiderül, hogy azok. Erre az esetek többségében gyerekkorban van a leginkább esély. Tegyük fel, hogy a gyerkőcöt elráncigálják egy dobtanárhoz, akinek valamiért a gyerek feltűnik, mint a kis Gauss a matektanárnak, aki ezután kiemelten foglalkozott a nebulóval. Megérte. De vegyük észre, hogy ehhez mennyi egybeesés kell, mennyi mindennek kell passzolnia ahhoz, hogy pont egy dobcucc mögött kössön ki a muzikális gyerek, és például ne egy Michael Flatley-képzőben.

Ha ez mind klappol, onnantól a tanár felelőssége, hogy a gyerek felnőttkorára megmarad-e zseninek, vagy csak szimplán nagyon jó dobos lesz. A zsenikkel ugyanis sok a zűr, mivel tipikusan ők azok, akiket nagyon nehéz rávenni az alapgyakorlatok, később pedig a végtag-függetlenítési gyakorlatok végigseggelésére. A gyerek ugyanis folyton improvizál, elvégre ettől zseni a zseni.

A gyakorlás és az improvizálás megfelelő elegye aztán egy idő után berobban, mint a belsőégésű motorok égésterében a levegő és az üzemanyag kettőse. Csak az egyik nem elég, mindkettő szükségeltetik a sikerhez.