A dobolás lényege nagyon gyorsan összefoglalható: egységnyi idő egy (negyed), két (nyolcad), három (triola), négy (tizenhatod), öt (pentola), hat (sextola), satöbbi egyenlő részre osztása. Lehetőleg tűpontosan.
A következő lépcsőben a szünet jelenti a legnagyobb problémát. Tudni kell adott sebességen csak egyetlen hangot megszólaltatni, legyen az akár a legutolsó tizenhatod. Ennek a helye ugyanott van, mintha előtte hármat végigpüffoltünk volna, csak az a nehézség ebben, hogy nincs viszonyítási alap. Ezt is persze, lehetőleg tűpontosan.
Mindezt kézzel-lábbal kell tudni. Aztán mindezeket meg kell tudni csinálni úgy is, hogy csak egyes hangok legyenek hangsúlyosak, kiegészítve azzal, hogy a hangsúlyos ütések alatt esetleg a lábdob is megszólaljon.
Nem hangzik túl bonyolultan, ugye? Nincs is megtévesztőbb a dobolásnál, mivel az emberek általában a negyedeket, esetleg a nyolcadokat simán hozzák a koncerten, lábukkal ütve a taktust. És szinte érthetetlen, hogy a dobosnak miért nem söröspohár van a kezében dobverők helyett. Mi ebben olyan nehéz?
Csak annyi, amiért a dobtanulás években mérhető. Nagy gondban lenne ugyanis a közönség, ha valakinek mondjuk tizenhatodokat és sextolákat kéne részegen a mellette álló csaj seggére paskolni. Érdemes egyszer kipróbálni.