Nos, az ember rendszeresen jár próbákra.
Itt is kétfelé kell választani a dobosokat, mert teljesen más szopással jár a kettő. Vagy nem egész pontosan ketté, de a lényege ugyanaz.
1.) A dobos állandóan a próbateremben tartja az egész cuccát.
Az előző bejegyzésben már címszavakban megemlítettem az ezzel való szopást. Egy idő után nagyon gyötrelmessé tud válni a gyakorlás, szóval a kevésbé agilisabb dobosok, mint amilyen én is vagyok, meg szerintem mindenki, akinek a próbaterem fél óra utazásnál messzebb van, elkezd egyre kevesebbet járni oda gyakorolni, inkább csak gumilapozik, vagy azt sem. Kezdő dobosoknál ennek egyenes következménye az, hogy rutintalanok maradnak, és akár többször is begörcsöl a kezük/lábuk egy próba alatt. A gitárosok meg jobban fejlődnek, mert nekik csak a hátukra kellett akasztani a gitárt és hazamenni, és annyi. Az énekes meg egyenesen rohadjon meg, mert neki semmi sem kell a gyakorláshoz. Jön a piszkálódás, hogy már megint nem megy, illetve még mindig nem megy, pedig már négy hete gyúrjuk ezt a számot, azt a nyomorult breaket meg még mindig nem sikerült kigyakorolni, és így tovább. Ehhez hozzá jön a "túl hangos a dob" szindróma, és a dobos máris elkezd antiszocializálódni. Szerintem ezek a körülmények kezdik el kérgesre rágni a dobosok lelkét, és ezért mondják rájuk azt a sok csúnyát, miszerint az összes dobos bunkó, meg "a zenész legjobb barátja", és a többi. Ja, és ami a legfontosabb, mivel rég látta a dobot, meg azért imád dobolni, ezért számok közben folyamatosan üt valamit, teljesen mindegy, mit, ami nagyon zavarja a többieket, főleg, ha beszélgetni akarnak, ami szintén egyenes út az ordibáláshoz. Nekem ezt a részét leküzdeni kb. 6 évig tartott, de még ma is van olyan, hogy kizavarom a zenekaromat egy tüdőként dohányozni, és rendesen odacsapok neki legalább 2 percig, hogy kiéljem magam. Pedig nekem van otthon is dobom. Csak elektromos, ugyebár.
Sorolhatnám még egy fél óráig, hogy mi még a gáz, de innen már lehet sejteni.
2.) A dobos nem gazdag, de szeret otthon gyakorolni, vagy nem állandó próbaterem van, hanem órabéres, de semmit nem adnak hozzá, vagy ilyesmi.
Na, ez voltam én. Nekem otthon volt a dobszerkóm, mert imádtam dobolni, és valahogy mindig olyan próbateremben próbáltunk, ahol se a cint, se a pergőt, sem pedig az állványokat nem használhattam, lénegében tehát kaptam 5 fahengert, hogy tessék, illetve volt olyan is, hogy az én második dobom volt a teremben, de csak adott mennyiségű állvány volt, így a lényege ugyanaz volt: mindent cipelni kellett.
Na, az alap, hogy az ilyen dobos viszi a cinjeit. Cint senki sem ad kölcsön, legalábbis nem szívesen, kölcsön kérni meg nem szeret, mert a használt cin mindig kölcsönadásnál törik el, és hogy-hogy nem, újat kell venni helyette. Vagy használtat. De mindenképpen többe kerül, mint indokolt lenne. A dobos viszi a pergőt. Igen, mert vagy nincs, vagy egyszerűen a korábban említett fospergő van, vagy nem szabad használni, vagy mert az utolsókat rúgja, és a próbatermes fickó orosz rulettet játszat a dobosokkal, hogy akinél elszakad a 3 éves, szétnyúzott bőr, az fizeti ki. (Mellesleg amikor velem ilyen utoljára történt, kénytelen voltam azt mondani az embernek, hogy "Nézd, Pistám, ha nem kérnél pénzt a teremért, szíves-örömest vennék neked egy új bőrt, de így nem kapsz egy fillért sem." Ajánlom ugyanezt minden dobosnak.) Aztán ha a dobosnak olyan a pergője, akkor nem megy bele apergőállványba, mert nagyobb, vagy nem lehet eléggé leereszteni, vagy simán rossz, teház pergőállványt is hozni kell.
Azt hiszem, itt levágom az utat, és elmesélem, hogy én hogy toltam ezt 18-tól 21 éves koromig: Otthon összecsukogattam az összes állványomat. Ezek bekerültek egy reptéri gurulós bőröndbe (nem volt pénzem serszámtáskára), amelyik állány pedig hossabb volt, bekerült a hátizsákomba. A hátizsák cipzárja emiatt összedrótozásra került. A duplázóm érzés szerint vagy a hátizsákban volt darabokban, vagy a gurulós bőröndben. Tehát eddig a hátamon volt némi vas, és a bal kezemmel húztam magam után a többi vasakat. Jobb kezemben (az az erősebb) cipeltem a cintáskát, ami Sabian keménytok volt, mert az emberek hajlamosak a vonaton, metrón, egyéb helyeken mindenféle fegyverrel, pl vasalt orrú bakancs, járókeret, kerékpár, velociraptor-kalitka, dúsított urán, megütni a cintokot, ami ha puha, akkor kevéssé nyújt ez ellen védelmet. Idáig még bírtam is volna valahogy, mert ez csak 38 kiló plusz volt (digitális mérleggel mértem meg), csak sajnos volt még egy pergő, amihez szintén nem volt pénzem tokot venni, de ha lett volna, akkor is el lettek volna fogyva a kezeim, tehát a farkamra akasztottam szépen a pergődobot egy másik kofferban, aztán irány a vasúti megálló. A vonatra felszállni egy istenkísértés volt, fel kellett dobálni a cuccokat, mert nem fértek el keresztben, közlekedni gyötrelmes volt, leszállni pedig ugyanilyen nehéz. Következő lépésként vagy gyalogolni kellett ezzel a sok cuccal száz métereket, vagy tömegközlekedni, egyik sem vicces. Amikor pedig odaértem, vagy le kellett menni egy 45 fokos lépcsőn, vagy fel, de általában sosem vízszintesen, mert az nem lépcső. És megérkezni még nem elég. Amíg a többiek kint dohányoznak, össze kell rakni a dobszerkót, és néha az ember megkapja, hogy "Még nincs kész?", "Miért nincs kész?". És próbáról próbára nehezebb volt. Ja, és persze sosem én késtem, tehát kint kellett ülnöm a százezreket érő cuccaimon a nyolcker kellődős közepén, de mondjuk újlipótváros sem jobb semmivel. Aztán szétdobolni magam, aztán ismét összerakni a sok cuccot, ami valamiért visszafelé sosem fért be, aztán megkeresni a drótot, ami összetartja a cipzárt a hátizsákon, és ugyanez hazafelé.
Meg kell említenem azt a pillanatot, amikor megkönnyebbültem. Épp másfél éve húztam azt a tetves gurulós bőröndöt, és leszakadt a kezem, amikor hirtelen angyali könnnyűséggel kezdett el jönni mellettem. Közben furcsa surrogó hangot is adott, szóval megnéztem, mi van. Hát mint kiderült, az nem kerék volt, ami rajta volt, hanem gumigörgő, és szép lassan kiette magát belülről, és az egyik végül leszakadt, amikor a vastagsága elérte a nullát. Egészen addig gyakorlatilag a húzás nehézsége megegyezett azzal, mintha egy tapadós gumilapon húztam volna végig kilómétereken keresztül azt a sok nehéz vasat. Úgyhogy jól leszedtem a másik kereket is, és nagyon boldog voltam, egészen addig, ameddig anyám le nem ordította a hajamat, hogy én elrontottam neki a gurulós bőröndjét, amikor pedig éppen másnap akar elgondolkozni azon, hogy elutazzon valahova.
És akkor még egy koncert sem volt. És még egy kicsit nem is lesz :)
Folyt. köv.
